„Szereteted az életnél is jobb”

Calvin H. Holmes elmondása alapján

December volt, 1930; éppen végeztem a tehenek fejésével, amikor apa hazajött, miután meglátogatta az egyik közeli szomszédunkat. „Ezt a könyvet Wyman adta kölcsön” — mondta, és elővett egy kék kiadványt a zsebéből. A címe Szabadulás volt, a Watch Tower Bible and Tract Society kiadásában. Apa, aki ritkán olvasott bármit is, késő estig olvasta ezt a könyvet.

KÉSŐBB kölcsönkért más könyveket, amelyeknek a címe például Light (Világosság) és Kiengesztelés volt, és ugyanannál a kiadónál jelentek meg. Megtalálta édesanyám régi Bibliáját, és késő estig fennmaradt, hogy egy petróleumlámpa fényénél olvashassa azt. Nagy változás következett be apánál. Azon a télen órákig beszélgetett velünk — édesanyámmal, három húgommal és velem —, mialatt mi összebújtunk az öreg fatüzelésű kályhánk mellett.

Apa elmondta, hogy azokat az embereket, akik kiadják ezeket a könyveket, Bibliakutatóknak hívják, és — ahogy ők mondják — az „utolsó napokban” élünk (2Timótheus 3:1–5). Elmagyarázta, hogy a föld nem fog megsemmisülni a világ végén, hanem Isten Királysága alatt paradicsommá lesz majd alakítva (2Péter 3:5–7, 13; Jelenések 21:3, 4). Ez igazán érdekesen hangzott.

Apa beszélni kezdett nekem, amikor együtt dolgoztunk. Emlékszem, kukoricát morzsoltunk, amikor elmondta nekem, hogy Isten neve Jehova (Zsoltárok 83:19). Így 1931 tavaszán, amikor még csak 14 éves voltam, állást foglaltam Jehova és Királysága mellett. A házunk mögötti öreg almásban imádkoztam Jehovához, és ünnepélyes ígéretet tettem, hogy örökké szolgálni fogom őt. A szívemet már megindította nagyszerű Istenünk szerető-kedvessége (Zsoltárok 63:4, Újfordítású revideált Biblia).

Egy farmon laktunk körülbelül 30 kilométerre a Missouri állambeli St. Josephtől (USA) és alig 65 kilométerre Kansas Citytől. Apa egy fakunyhóban született, amelyet dédnagyapám épített a farmon a XIX. század elején.

A szolgálatra való képzés

Családunk 1931 nyarán meghallgatott a rádióban egy nyilvános előadást, melyet Joseph Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke tartott „A királyság — a világ reménysége” címmel az Ohio állambeli Columbusban megrendezett kongresszuson. Ez megindította a szívemet, és örömmel vettem részt apával annak a füzetnek az ismerőseim között való szétosztásában, amely ezt a fontos nyilvános előadást tartalmazta.

1932 tavaszán első alkalommal vettem részt Jehova Tanúi összejövetelén. Szomszédunk meghívott bennünket, apát és engem, hogy hallgassunk meg egy előadást St. Josephben George Drapertől, Jehova Tanúi utazófelvigyázójától. Amikor megérkeztünk, az összejövetel már a felénél járt, én pedig J. D. Dreyer erős, széles háta mögött találtam helyet, aki később fontos szerepet játszott az életemben.

Apával jelen voltam egy kongresszuson Kansas Cityben 1933 szeptemberében, ahol először vettem részt a nyilvános prédikálómunkában. Apa három füzetet adott nekem, és megtanított arra, mit mondjak: „Jehova Tanúja vagyok, és Isten Királysága jó hírét prédikálom. Bizonyára hallotta Rutherford bírót a rádióban. Előadásait több mint 300 rádióállomás közvetíti minden héten.” Azután felkínáltam egy füzetet. Azon az estén, miközben a teheneket fejtem a farmon, arra gondoltam, ez volt életem legemlékezetesebb napja.

Hamarosan beállt a tél, és az utazási lehetőségeink korlátozottá váltak. De Dreyer testvér a feleségével meglátogatott minket, és megkérdezte, szeretnék-e elmenni hozzájuk szombaton este, és náluk tölteni az éjszakát. A Dreyerék házáig vezető 10 kilométeres út megérte az erőfeszítést, mivel a következő napon el tudtam menni velük a szolgálatba, és részt vehettem az Őrtorony-tanulmányozáson St. Josephben. Azóta alig van olyan vasárnap, amikor nem veszek részt a szolgálatban. Dreyer testvér képzése és tanácsa felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult.

Végül szimbolizálhattam Jehovának tett önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel a Kansas Cityben megtartott kongresszuson 1935. szeptember 2-án.

Egész életen át tartó életpálya kezdete

1936 elején jelentkeztem úttörőszolgálatra, vagyis teljes idejű szolgálatra, és felvettek azok listájára, akik úttörőtársat keresnek. Röviddel ez után kaptam egy levelet Edward Steadtől, Arvadából (Wyoming). Elmagyarázta, hogy tolókocsihoz van kötve, és segítségre van szüksége az úttörőszolgálatban. Azonnal elfogadtam az ajánlatát, és 1936. április 18-án kineveztek úttörőnek.

Mielőtt elmentem, hogy csatlakozzak Stead testvérhez, édesanyám beszélt velem négyszemközt.

— Fiam, biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd csinálni? — kérdezte.

— Nem lenne érdemes másképp élni az életet — válaszoltam. Kezdtem tisztán látni, hogy Jehova szerető-kedvessége sokkal fontosabb, mint bármi más.

Az úttörőszolgálat Teddel — ahogyan Stead testvért hívtuk — kiváló képzés volt. Tele volt buzgalommal, és nagyon megnyerő módon tárta fel a Királyság-üzenetet. De az összes, amit tenni tudott, az az írás és a beszéd volt; minden ízületét megbénította a reumatoid artritisz. Korán keltem, megmosdattam és megborotváltam, reggelit készítettem és megetettem. Azután felöltöztettem és felkészítettem a szolgálatra. Azon a nyáron Wyomingban és Montanában végeztük az úttörőszolgálatot, és kint aludtunk éjszakánként. Ted egy különleges vezetőfülkében aludt, mely a kisteherautóján volt felállítva, én pedig a földön aludtam. Később, még ugyanabban az évben délre költöztem, hogy Tennessee-ben, Arkansasban és Mississippiben folytassam az úttörőszolgálatot.

1937 szeptemberében első alkalommal vettem részt egy nagy kongresszuson, az Ohio állambeli Columbusban. Ott előkészületeket tettek, hogy elöl járjunk a gramofon használatával történő prédikálómunka végzésében. Minden alkalmat, amikor a gramofont használtuk, beállításnak neveztünk. Egy hónapban több mint 500 beállításom volt, és több mint 800 ember hallgatta meg. Miután sok városban tanúskodtam Tennessee keleti részén, Virginiában és Nyugat-Virginiában, meghívtak, hogy különleges úttörőként új minőségben szolgáljak együtt a zónaszolgával, ahogyan az utazófelvigyázókat akkor hívták.

Gyülekezeteket és elszigetelt csoportokat látogattam Nyugat-Virginiában — kettő-négy hetet töltve mindegyik helyen —, és élen jártam a szántóföldi szolgálatban. Azután 1941 januárjában kineveztek zónaszolgának. Addigra édesanyám és három húgom — Clara, Lois és Ruth — a Királyság mellett foglaltak állást. Így azon a nyáron az egész családunk együtt vett részt a St. Louisban megtartott nagy kongresszuson.

Röviddel a kongresszus után értesítették a zónaszolgákat, hogy a zónamunka 1941. november végén befejeződik. A következő hónapban az Egyesült Államok belépett a második világháborúba. A különleges úttörőszolgálatra kaptam megbízatást, amely megkívánta, hogy havonta 175 órát töltsek a szolgálatban.

Különleges szolgálati kiváltságok

1942 júliusában kaptam egy levelet, amelyben megkérdeztek, szívesen szolgálnék-e külföldön. Miután igennel válaszoltam, meghívtak a Bételbe, Jehova Tanúi brooklyni főhivatalába, New Yorkba. Körülbelül 20 egyedül álló testvért hívtak meg egy időben egy különleges képzésre.

Nathan H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke elmagyarázta, hogy a prédikálótevékenység lelassult, és arra kapunk kiképzést, hogy szellemileg erősítsük a gyülekezeteket. „Nemcsak arról szeretnénk tudni, hogy milyen gond van a gyülekezetben, hanem arról is, hogy mit tettetek a megoldása érdekében” — mondta.

Mialatt a Bételben voltunk, Fred Franz, aki 1977-ben mint elnök Knorr testvér helyébe lépett, tartott egy előadást, amelyben ezt mondta: „A második világháború véget ér, és kiterjedt prédikálómunkára nyílik lehetőség. Nem kétséges, milliók lesznek még begyűjtve Jehova szervezetébe!” Ez az előadás teljesen megváltoztatta a szemléletmódomat. Amikor megkaptuk a kinevezéseket, megtudtam, hogy Tennessee és Kentucky állam összes gyülekezetét kell majd látogatnom. Testvérek szolgáinak neveztek bennünket; azóta ezt az elnevezést felváltotta a körzetfelvigyázó kifejezés.

A gyülekezetek kiszolgálását 1942. október 1-jén kezdtem, amikor még csak 25 éves voltam. Abban az időben néhány gyülekezetet csak gyalog vagy lóháton lehetett megközelíteni. Néha ugyanabban a szobában aludtam, mint a család, amely elszállásolt.

Amikor a Tennessee állambeli Greeneville-i gyülekezetben szolgáltam 1943 júliusában, meghívást kaptam, hogy vegyek részt az Őrtorony Gileád Biblia Iskola második osztályában. A Gileádon megtanultam, mit jelent igazából „jobban . . . figyelnünk a hallottakra”, és mindig ’buzgólkodni az Úrnak dolgában’ (Zsidók 2:1, Úf; 1Korinthus 15:58). Az iskolai tanfolyam öt hónapja gyorsan elszállt, és eljött a diplomaosztás napja 1944. január 31-én.

Kanada, majd útban Belgium felé

Sokakat közülünk Kanadába jelöltek ki, ahol akkoriban oldották fel a Jehova Tanúi tevékenységére vonatkozó betiltást. Az utazómunkára kaptam a megbízatásomat, amely megkívánta, hogy nagy távolságokat tegyek meg az egyes gyülekezetek között. Az utazásaim során örömet jelentett tapasztalatokat hallani arról, hogyan folyt a prédikálómunka Kanadában a betiltás alatt (Cselekedetek 5:29). Sokan beszéltek az úgynevezett villámhadjáratról, amikor egyetlen éjszaka alatt gyakorlatilag minden otthonba eljuttattak egy füzetet Kanada egyik végétől a másikig. Milyen jó hír volt megtudni 1945 májusában, hogy a háború véget ért Európában!

Azon a nyáron, mialatt egy gyülekezetet szolgáltam ki az Osage nevű kisvárosban, Saskatchewanban, levelet kaptam Knorr testvértől, amelyben ez állt: „Szeretném felajánlani neked azt a kiváltságot, hogy Belgiumba utazz . . . Abban az országban sok munka van, amelyet el kell végezni. Ez egy háború sújtotta ország, a testvéreinknek pedig segítségre van szükségük, és helyénvalónak tűnik, hogy Amerikából küldjünk valakit, aki megfelelő támogatást és vigasztalást nyújt nekik, amelyre szükségük van.” Azonnal válaszoltam, és elfogadtam a megbízatást.

1945 novemberében a brooklyni Bételben voltam, hogy Charles Eicherrel tanuljam a franciát, aki egy idős elzászi testvér volt. Gyors képzést kaptam a fiókhivatali ügyek intézéséhez is. Mielőtt elutaztam Európába, rövid látogatást tettem a családomnál és a barátaimnál St. Josephben, Missouriban.

December 11-én elhagytam New Yorkot a Queen Elizabethen, és négy nappal később megérkeztem Southamptonba, Angliába. Egy hónapot töltöttem a brit fiókhivatalban, ahol további képzést kaptam. Ez után 1946. január 15-én áthajóztam a La Manche csatornán, és partra szálltam Ostendében, Belgiumban. Onnan vonattal Brüsszelbe menten, ahol az egész Bétel-család az állomáson várt.

Megnövekedett háború utáni tevékenység

Azt a megbízatást kaptam, hogy felügyeljem a Királyság-munkát Belgiumban, annak ellenére, hogy még a nyelvet sem beszéltem. Körülbelül hat hónapon belül eleget tudtam franciául ahhoz, hogy elboldoguljak. Kiváltság volt olyanok mellett tevékenykedni, akik életüket kockáztatták, hogy folytassák a prédikálómunkát a náci megszállás öt éve alatt. Néhányan közülük nemrégen szabadultak a koncentrációs táborból.

A testvérek buzgók voltak a munka megszervezésében, és azok táplálásában, akik éhezték a Biblia igazságát. Ezért előkészületeket tettünk, hogy kongresszusokat tartsunk, és hogy az utazófelvigyázók meglátogathassák a gyülekezeteket. Mi is bátorítást kaptunk Nathan Knorr, Milton Henschel, Fred Franz, Grant Suiter és John Booth látogatásai által — mindannyian a brooklyni főhivatal képviselői voltak. Azokban a korai időkben körzetfelvigyázóként, kerületfelvigyázóként és fiókhivatali felvigyázóként szolgáltam. 1952. december 6-án, közel hétévi belgiumi szolgálat után, feleségül vettem Emilia Vanopslaughot, aki szintén a belgiumi fiókhivatalban szolgált.

Néhány hónappal később, 1953. április 11-én behívtak a helyi rendőrkapitányságra, és tájékoztattak arról, hogy itt-tartózkodásom veszélyt jelent Belgium biztonságára nézve. Luxemburgba mentem, hogy ott várjam meg az ügyemben az államtanácshoz benyújtott fellebbezést.

A belgiumi államtanács 1954 februárjában megerősítette a végzést, hogy itt-tartózkodásom veszélyt jelent az országnak. A felmutatott bizonyíték az volt, hogy Belgiumba érkezésem óta a Tanúk száma az országban rendkívül megnövekedett — az 1946-os 804-ről 3304-re 1953-ban —, és hogy ennek eredményeként Belgium biztonságát veszély fenyegeti, mivel sok fiatal Tanú szilárdan kiállt a keresztény semlegesség mellett. Így Emiliát és engem Svájcba jelöltek ki, ahol a körzetmunkában kezdtünk szolgálni a francia nyelvterületen.

1959-ben a New York-i South Lansingben megalapították a Királyság Szolgálati Iskolát — egy olyan iskolát, amely magas fokú képzést nyújt a keresztény véneknek. Meghívtak, hogy képzést kapjak osztályok tanítására ezen az iskolán Európában. Mialatt az Egyesült Államokban voltam, meglátogattam családomat St. Josephben, Missouriban. Ekkor láttam drága édesanyámat utolsó alkalommal. 1962 januárjában halt meg; apa 1955 júniusában hunyt el.

A Királyság Szolgálati Iskola 1961 márciusában kezdődött el Párizsban, Franciaországban, Emilia pedig eljött velem. Kerületfelvigyázók, körzetfelvigyázók, gyülekezeti felvigyázók és különleges úttörők jöttek el az iskolára Franciaországból, Belgiumból és Svájcból. A következő 14 hónap alatt 12 osztályban vezettem ezt a négyhetes tanfolyamot. Azután 1962 áprilisában megtudtuk, hogy Emilia állapotos.

Alkalmazkodunk a körülményekhez

Visszatértünk Genfbe, Svájcba, ahol megkaptuk a huzamos tartózkodási engedélyt. Azonban nem volt könnyű lakást találni, mivel komoly lakáshiány volt. Munkát találni sem volt könnyű. Végül szereztem munkát egy nagy áruházban Genf központjában.

Mivel 26 évet töltöttem a teljes idejű szolgálatban, a megváltozott körülmények igencsak megkívánták az alkalmazkodást. A 22 év alatt, amíg az áruházban dolgoztam, és segítettem felnevelni két lányunkat, Loist és Eunice-t, családunk mindig a Királyság-érdekeket tette az első helyre (Máté 6:33). Miután 1985-ben nyugdíjaztak világi munkahelyemről, körzetfelvigyázó-helyettesként kezdtem szolgálni.

Emilia egészsége nagyon meggyengült, de mindent megtesz a szolgálatban, amit csak tud. Lois körülbelül 10 évig úttörőként szolgált. Micsoda szellemi fénypont volt részt venni vele azon a csodálatos nemzetközi kongresszuson Moszkvában, 1993 nyarán! Röviddel ez után egy afrikai nyaraláson, Szenegálban Lois életét veszítette, miközben az óceánban úszott. Afrikai testvéreink és a misszionáriusok szeretete és kedvessége nagyon vigasztaló volt számomra, amikor Szenegálba utaztam, hogy intézkedjek a temetés felől. Mennyire vágyok rá, hogy találkozzam Loisszal a feltámadáskor! (János 5:28, 29).

Hálás vagyok, hogy jóval több mint négy évtizede élvezhetem egy szerető társ lojális támogatását. Valóban, a szívfájdalmaim és a nehézségek ellenére Jehova szerető-kedvessége kellemes nekem, olyan életet eredményez, amelyet érdemes élni. Szívemben arra érzek indíttatást, hogy hirdessem Istenünkre, Jehovára vonatkozóan a zsoltáríró szavait: „Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít” (Zsoltárok 63:4, Úf).

[Kép a 26. oldalon]

Élen járunk a gramofonos prédikálómunkában

[Kép a 26. oldalon]

Szüleim 1936-ban

[Kép a 26. oldalon]

Utcai tanúskodás Belgiumban 1948-ban