Mi a Talmud?

„A Talmud kétségtelenül minden idők egyik legfigyelemreméltóbb irodalmi alkotása” (The Universal Jewish Encyclopedia).

A Talmud „egyike az emberiség által elért nagy szellemi eredményeknek, egy dokumentum, amely olyan összetett, oly sokatmondó, oly nehezen érthető, hogy nagyszerű elméket köt le több mint másfél évezred óta” (Jacob Neusner zsidó tudós és író).

„A Talmud a központi pillér [a judaizmusban], amely a zsidó élet egész vallási és szellemi épületét tartja” (Adin Steinsaltz Talmud-tudós és rabbi).

A TALMUD vitathatatlanul évszázadok óta óriási befolyást gyakorol a zsidó népre. A fent idézett elismerő szavakkal ellentétben azonban a Talmudot egyesek becsmérlik, és a „zűrzavar és homály tengere” kifejezésekkel illetik. Az Ördög istenkáromló munkájának bélyegzik. Egy pápai rendelet alapján több ízben cenzúrázták, lefoglalták, sőt nagy számban el is égették Európa nyilvános terein.

Mi ez a mű valójában, amely oly sok vitát kavart? Mi teszi a Talmudot a zsidó írások között egyedülállóvá? Miért írták? Hogyan kezdett olyan nagy hatást gyakorolni a judaizmusra? Van valami jelentősége a nem zsidó világra nézve?

A jeruzsálemi templom i. sz. 70-ben történt elpusztítását követő 150 év folyamán a rabbinikus bölcsek iskolái szerte Izráelben sürgősen új alapot kerestek a zsidó szokások fenntartására. Megvitatták, majd állandósították szóbeli törvényük különböző hagyományait. Erre az alapra építve felállították a judaizmus új korlátait és elvárásait, amelyek útmutatást adtak a mindennapi szent élethez, melyet a templom nélkül gyakoroltak. Ez az új szellemi elrendezés körvonalazódott a Misnábana, amelyet Juda Hanászi állított össze az i. sz. harmadik század elejére.

A Misna független volt, nem keresett igazolást a bibliai referenciákból. Fejtegetésének módja, sőt héber nyelvezete is egyedülálló, különbözik a Biblia szövegétől. A Misnában idézett rabbinikus döntések mindenütt hatással voltak a zsidók mindennapi életére. Valóban — ahogy Jacob Neusner megjegyzi —, „a Misna jelentette Izráel alkotmányát . . . Megkövetelte szabályainak elismerését és az azokhoz való alkalmazkodást.”

De mi volt a helyzet akkor, ha néhányan megkérdőjelezték, hogy a Misnában idézett bölcsek tekintélye valóban megfelel-e a kinyilatkoztatott Írásoknak? A rabbiknak meg kellett mutatniuk, hogy a tannaitáknak (a szóbeli törvény tanítóinak) a Misnában található tanításai tökéletes összhangban állnak a Héber Iratokkal. További szövegmagyarázat vált szükségessé. Úgy érezték, meg kell magyarázni és igazolni kell a Misnát, és be kell bizonyítani, hogy ez abból a Törvényből származik, melyet Mózes kapott a Sínai-hegyen. A rabbik kényszerítve érezték magukat arra, hogy bebizonyítsák: a szóbeli és az írott törvénynek egy a szelleme és a célja. A Misna így ahelyett, hogy kimondta volna az utolsó szót a judaizmusban, inkább új alapot jelentett a vallásos fejtegetések és viták számára.

Készülőben a Talmud

Azokat a rabbikat, akik vállalták ezt az új kihívást, az amórák — vagyis a Misna „értelmezői” vagy „magyarázói” — néven ismerték. Minden iskola egy kiváló rabbi köré összpontosult. Tudósok és tanítványok egy kis csoportja egész évben tartott megbeszéléseket. De a legfontosabb tanácskozásokat félévente tartották, adár és elul hónap folyamán, amikor kevesebb volt a mezőgazdasági munka, és százakkal vagy akár ezrekkel többen lehettek jelen.

Adin Steinsaltz kifejti: „Az iskola vezetője elnökölt, aki egy széken vagy egy külön szőnyegen ült. A vele szemben lévő első sorokban ültek a jelentős tudósok, köztük a munkatársai vagy a kiváló tanítványai, mögöttük pedig a többi tudós . . . Az ülésrend pontosan meghatározott [fontosság szerint felállított] rangsoron alapult.” Felolvastak egy részletet a Misnából. Azután ezt összevetették egy hasonló vagy ezt kiegészítő anyaggal, amelyet a tannaiták gyűjtöttek össze, de amely nem volt a Misnába foglalva. Elkezdődött az elemzés folyamata. Kérdések merültek fel, és kielemezték az ellentmondásokat, hogy megtalálják a tanítások közötti belső összhangot. A Héber Iratokból bizonyító szövegeket kerestek, hogy alátámasszák a rabbinikus tanításokat.

Bár ezeket a megbeszéléseket gondosan felépítették, azok mégis feszültek, néha lármásak voltak. Egy bölcs, akit a Talmud idéz, „tüzes szikrákról” beszélt, melyek a rabbik szája között pattogtak a vita alatt (Chulin 137b, Babilóniai Talmud). Steinsaltz ezt mondja a megbeszélések lefolyásáról: „Az iskola vezetője, vagyis a bölcs, aki megtartotta az előadást, hozzáfűzte a kérdésekkel kapcsolatos saját magyarázatát. A tudósok a hallgatóságból gyakran kérdésekkel ostromolták őt, melyeket más forrásokra, más magyarázók véleményére vagy saját logikus következtetéseikre alapoztak. A vita néha igen rövid volt, és egy konkrét kérdésre adott egyértelmű és bizonyító erejű válaszra korlátozódott. Máskor viszont más tudósok többféle megoldást javasoltak, amelyekből kiterjedt vita kerekedett.” Ebben minden jelenlévő részt vehetett. A tanácskozás alatt tisztázott kérdéseket továbbadták más iskoláknak, hogy más tudósok is felülvizsgálják.

Ezek a tanácskozások azonban nem csupán vég nélküli, paragrafusrágó viták voltak. A törvénnyel kapcsolatos dolgokat, melyek a zsidó vallási élet szabályaival és előírásaival foglalkoznak, haláhának hívják. Ez a kifejezés abból a héber alapszóból származik, amelyet „menni”-nek fordítanak, és azt jelenti: ’járandó út’. Minden más anyagot — a rabbikról és a bibliai alakokról szóló történeteket, bölcs mondásokat, hitnézeti és filozófiai fogalmakat — agádának neveznek, amely a „mondani”-nak fordított héber alapszóból ered. A rabbinikus viták során a haláha és az agáda összekeveredett.

Morris Adler a The World of the Talmud című könyvében megjegyzi: „Egy bölcs tanító félbeszakította a hosszú és bonyolult törvényekről szóló vitákat egy kevésbé megerőltető, de tanulságosabb természetű kitéréssel . . . Így megtaláljuk itt a legendának és a történelemnek, a korabeli tudománynak és a néphagyománynak, a bibliai szövegmagyarázatnak és az életrajznak, a prédikációnak és a teológiának az összefonódását, amely azok előtt, akik járatlanok az iskolák módszereiben, rendezetlen adatok szokatlan egyvelegének tűnne.” Az iskolák tudósai számára minden ilyen kitérésnek célja volt, és kapcsolódott a fejtegetés témájához. A haláha és az agáda egy felépülőben lévő új elrendezés építőelemei voltak a rabbinikus iskolákban.

A két Talmud készítése

Végül a fő palesztin rabbinikus központ Tibériásba költözött. Más fontos iskolák voltak Zipporiban, Czézáreában és Liddában. De a romló gazdasági helyzet, az állandó politikai bizonytalanság és végül a hitehagyott keresztényiségtől jövő nyomás és üldözés nagyarányú kivándorláshoz vezetett keletre egy másik fő zsidó közösségi központba, Babilóniába.

Évszázadokig a tanítványok Babilóniából Palesztinába gyűltek, hogy ott az iskolákban a nagy rabbiktól tanuljanak. Ilyen tanítvány volt Aba ben Ibo, akit Aba Arikának is neveznek — a magas növésű Aba —, de később egyszerűen Rábnak ismerték. Miután Juda Hanászinál tanult, i. sz. 219 körül visszatért Babilóniába, és ez fordulópontot jelentett a babilóniai zsidó közösség szellemi jelentőségét illetően. Ráb megalapított egy iskolát Szurában, ahol sok zsidó, de kevés tudós volt. Híre 1200 állandó tanítványt, a zsidó adár és elul hónapokban pedig több ezer hallgatót vonzott iskolájába. Ráb kiemelkedő kortársa, Sámuel iskolát alapított Nehardeában. Más jelentős iskolák alakultak Pumbeditában és Mehozában.

Most már nem kellett Palesztinába utazni, mivel tanulni lehetett a nagy babilóniai tudósoknál is. A Misnának mint különálló szövegnek a megszerkesztése előkészítette az utat a babilóniai iskolák teljes függetlensége előtt. Bár így eltérő tanulási stílusok és módszerek alakultak ki Palesztinában és Babilóniában, a tanítók közti gyakori kommunikáció és a tanítók váltogatása megőrizte az iskolák egységét.

Az i. sz. negyedik század vége és az ötödik század eleje felé a helyzet különösen nehézzé vált a Palesztinában élő zsidók számára. A korlátozások és az üldözés hullámai a hitehagyott kereszténység növekvő hatalma alatt oda vezettek, hogy i. sz. 425 körül egy végső csapással eltöröltetett a Szanhedrin, és a nászi (pátriárka) pozíciója. Így a palesztin amórák fennmaradásuk érdekében egyetlen összefüggő munkába kezdték összegyűjteni az iskolákon folytatott viták összegzéseit. Ez a munka, amelyet nagy sietséggel állítottak össze az i. sz. negyedik század vége felé, a Palesztinai Talmud néven vált ismertté.b

Mialatt a palesztin iskolák hanyatlóban voltak, a babilóniai amórák elérték képességeik csúcsát. Ábájé és Rává kifejlesztették a vitának egy olyan formáját, amelyben körülményes és aprólékos magyarázatokba bonyolódtak bele, és ez később a talmudi elemzés mintája lett. Majd Ási, a szurai iskola vezetője (i. sz. 371—427) elkezdte összeállítani és megszerkeszteni a viták összegzését. Steinsaltz szerint ezt azért tette, mert „attól félt, hogy — mivel igen rendezetlen volt — a szóbeli anyag nagy részét az a veszély fenyegeti, hogy feledésbe merül”.

Ez a nagy mennyiségű anyag több volt, mint amit egyetlen ember vagy akár egy nemzedék meg tudott volna szerkeszteni. Az amórák ideje véget ért Babilóniában az i. sz. ötödik században, de a Babilóniai Talmud végső szerkesztésének munkája folytatódott az i. sz. hatodik században, melyet egy szabureusnak nevezett csoport végzett; nevük egy arám kifejezésből származik, amelynek jelentése: ’magyarázók’, vagy ’véleménytartók’. Ezek a végső szerkesztők összefogták a részletek ezreit és az évszázadok rabbinikus vitáit, olyan stílust és szerkezetet adva a Babilóniai Talmudnak, amely megkülönböztette azt minden korábbi zsidó írástól.

Mit valósított meg a Talmud?

A talmudista rabbik elkezdték bebizonyítani, hogy a Misna ugyanabból a forrásból származik, mint a Héber Iratok. Vajon miért? Jacob Neusner megjegyzi: „Az adott kérdés a Misna helyzete volt. De a dolog lényege inkább a bölcs tekintélye lett.” Hogy megerősítsék ezt a tekintélyt, a Misna minden egyes sorát, néha minden szavát megvizsgálták, kifogásolták, megmagyarázták és valahogyan egymáshoz igazították. Neusner megjegyzi, hogy így a rabbik „eltértek a Misna céljától, és az más irányt vett”. Bár a Misna önmagában is egy teljes műnek készült, mégis újraelemezték. E folyamat során újraszerkesztették, újrafogalmazták azt.

Ez az új munka — a Talmud — a rabbik célját szolgálta. Ők állították fel az elemzés szabályait, és ennélfogva ez arra tanította az embereket, hogy úgy gondolkodjanak, ahogyan a rabbik. A rabbik úgy hitték, hogy tanulmányozási és elemzési módszerük Isten gondolkodásmódját tükrözi vissza. Maga a Talmud szerinti tanulás lett a cél, egy imádati forma — az elme használata, amely feltételezhetően Istent követve történik. A következő nemzedékek a Talmudot magát is e módszer szerint elemezték. Az eredmény? Cecil Roth történész ezt írja: „A Talmud . . . [a zsidókban] jellegzetes nyomot hagyott, amely megkülönböztette őket másoktól, valamint figyelemre méltó ellenálló erőt és összetartást adott nekik. Dialektikája élesítette bölcsességüket, és szellemi éleslátást . . . nyújtott nekik . . . A Talmud a középkor üldözött zsidói előtt megnyitott egy másik világot, ahová menekülhettek . . . Szülőföldet jelentett nekik, amit magukkal vihettek, amikor elvesztették hazájukat.”

Azáltal, hogy másokat a rabbinikus gondolkodásmódra tanít, a Talmudnak vitathatatlan ereje van. De a kérdés mindenki számára — zsidók és nem zsidók számára egyaránt — a következő: Vajon a Talmud igazán Isten gondolatait tükrözi vissza? (1Korinthus 2:11–16).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 31. oldalon]

Miben tér el egymástól a két Talmud?

A héber „Talmud” szó ’tanulmányozást’, ’tanulást’ jelent. A palesztinai és babilóniai amórák nekikezdtek a Misna tanulmányozásának, vagyis elemzésének. Mindkét Talmud (a Palesztinai és a Babilóniai is) ezt teszi, de vajon miben térnek el egymástól? Jacob Neusner ezt írja: „Az első Talmud a bizonyítékokat elemzi, a második az előzményeket vizsgálja; az első teljes egészében a benne tárgyalt kérdéseknél marad, a második nagymértékben eltér azoktól.”

A Babilóniai Talmud átfogóbb és alaposabb szerkesztése nem csupán jóval kiterjedtebbé, hanem mély értelműbbé és behatóbbá is tette azt a gondolatok és az elemzés módjának szempontjából. Amikor a „Talmud” szót említik, az általában a Babilóniai Talmudot jelenti. Ez az a Talmud, amelyet többször tanulmányoztak és magyaráztak az évszázadok folyamán. Neusner véleménye szerint a Palesztinai Talmud egy „szakértői munka”, a Babilóniai Talmud pedig „zseniális munka”.