Kitartva szörnyű megpróbáltatásokon keresztül

ÉVA JOSEFSSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

Kicsiny csoportunk Budapest egyik kerületében, Újpesten gyűlt össze egy rövid összejövetelre, mielőtt kivonultunk a keresztény szolgálatba. Ez 1939-ben volt, röviddel a II. világháború kitörése előtt, Jehova Tanúi prédikálómunkája pedig betiltás alatt volt Magyarországon. Azokban a napokban azokat, akik részt vettek a Biblia nyilvános tanításában, gyakran letartóztatták.

MIVEL ez volt az első alkalom, hogy részt vettem ebben a tevékenységben, biztosan látszott rajtam, hogy kissé nyugtalan és sápadt vagyok. Egy idősebb keresztény testvér odafordult hozzám, és ezt mondta: „Éva, soha nem kell félned. Jehovát szolgálni a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben az embernek része lehet.” Azok a figyelmes és erőt adó szavak segítettek nekem, hogy kitartsak sok szörnyű megpróbáltatáson keresztül.

Zsidó származás

Egy ötgyermekes zsidó család legidősebb gyermeke voltam. Édesanyám nem volt megelégedve a judaizmussal, ezért kezdett megvizsgálni más vallásokat. Így találkozott Slézinger Erzsébettel, egy másik zsidó asszonnyal, aki szintén kutatta a Biblia igazságát. Erzsébet segített édesanyámnak, hogy kapcsolatba kerüljön Jehova Tanúival, és így én is komolyan érdeklődni kezdtem a bibliai tanítások után. Rövid időn belül kezdtem megosztani másokkal, amit tanultam.

Amikor 18 éves lettem, 1941 nyarán szimbolizáltam Jehova Istennek tett önátadásomat, és megkeresztelkedtem a Dunában. Édesanyám is akkor keresztelkedett meg, édesapám viszont nem osztotta újonnan talált keresztény hitünket. Röviddel a megkeresztelkedésem után terveket készítettem az úttörőszolgálatra, vagyis hogy részt veszek a teljes idejű szolgálatban. Szereznem kellett egy kerékpárt, ezért dolgozni kezdtem egy nagy textilgyár laboratóriumában.

Elkezdődnek a megpróbáltatások

A nácik elfoglalták Magyarországot, a gyár pedig, ahol dolgoztam, német vezetés alá került. Egyik nap minden munkást behívtak, hogy jelenjen meg a vezetőség előtt, és tegyen hűségesküt a náciknak. Azt mondták nekünk, hogy ha valaki ezt nem teszi meg, az komoly következményekkel jár. A ceremónia alatt, amikor a Hitler-üdvözlésre utasítottak, tiszteletteljesen álltam, de nem tettem, amit kértek. Még aznap behívattak az irodába, odaadták a fizetésemet, és elbocsátottak. Mivel kevés munka volt, azon tűnődtem, mi lesz az úttörőszolgálattal kapcsolatos terveimmel. Másnap azonban új munkát kaptam, ráadásul jobb fizetéssel.

Így megvalósult a vágyam, hogy úttörő legyek. Több úttörőtársam is volt, közülük az utolsó Asztalos Juliska. A szolgálatban csak a Bibliát használtuk, nem volt semmilyen irodalmunk, amit felkínálhattunk volna. Amikor érdeklődő embereket találtunk, visszamentünk hozzájuk, és adtunk nekik kölcsön irodalmat.

Juliskának és nekem rendszeresen váltogatnunk kellett a területet, ahol munkálkodtunk. Ezt a pap miatt kellett tennünk, aki miután megtudta, hogy „az ő juhait” keressük fel, kihirdette a templomban, hogy ha Jehova Tanúi meglátogatnának valakit, azt jelenteni kell neki vagy a rendőrségnek. Amikor a barátságos emberek elmondták nekünk, hogy ilyen bejelentések hangzottak el, átmentünk egy másik területre.

Egyik nap Juliska és én egy fiatal fiút kerestünk fel, aki érdeklődést mutatott. Kitűztünk egy időpontot, amikor visszatérünk hozzá, hogy kölcsönadjunk neki valami olvasnivalót. De amikor visszatértünk, ott voltak a csendőrök, letartóztattak minket, és bevittek a csendőrségre Dunavecsére. A fiút csaliként használták fel, hogy elfoghassanak minket. Amikor megérkeztünk a csendőrségre, és megláttuk az egyik papot, tudtuk, hogy ő is benne volt.

A legrettenetesebb megpróbáltatásom

Ott a csendőrségen leborotválták a hajamat, és meztelenül kellett állnom csaknem egy tucat csendőr előtt. Kihallgattak, azt akarták tudni, ki a vezetőnk Magyarországon. Elmondtam, hogy nekünk nincs más vezetőnk, csak Jézus Krisztus. Akkor gumibottal kegyetlenül megvertek, én azonban nem árultam el keresztény testvéreimet.

Ezután összekötözték a lábaimat, a kezeimet pedig a fejem fölé tartották, és azokat is összekötözték. Azután — egy csendőr kivételével — mindannyian megerőszakoltak, egyik a másik után. Olyan szorosan kötöztek meg, hogy három évvel később még mindig látszott a nyoma a csuklómon. Annyira kegyetlenkedtek velem, hogy utána két hétig az alagsorban rejtegettek, amíg a legsúlyosabb sérüléseim nagyjából meggyógyultak.

Az enyhülés ideje

Később a nagykanizsai internáló táborba vittek, ahol sokan voltak Jehova Tanúi közül. Eltekintve attól, hogy rabok voltunk, két viszonylag boldog év következett ezután. Titokban minden összejövetelt megtartottunk, és többé-kevésbé gyülekezetként működtünk. Sok lehetőségünk adódott a kötetlen formájú tanúskodásra is. Ebben a táborban találkoztam Slézinger Olgával; ő vér szerinti nővére volt Slézinger Erzsébetnek, annak az asszonynak, aki megismertette a Biblia igazságát édesanyámmal és velem.

Magyarországon a nácik 1944-re elhatározták, hogy kiirtják a magyar zsidókat, ahogyan más elfoglalt területeken is módszeresen meggyilkolták őket. Egyik nap eljöttek Olgáért és értem. Vasúti marhavagonokba raktak bennünket, és egy rendkívül nehéz utazás után Csehszlovákián keresztül elértük a célállomásunkat Lengyelország déli részén — az auschwitzi haláltábort.

Túléltem Auschwitzt

Biztonságban éreztem magam Olgával. A próbateljes helyzetekben is jó kedélyű tudott lenni. Amikor megérkeztünk Auschwitzba, megjelentünk a hírhedt dr. Mengele előtt, akinek az volt a feladata, hogy szétválogassa az újonnan érkezőket, elkülönítve a munkára alkalmatlanokat a munkaképesektől. Az előbbieket gázkamrába küldték. Amikor ránk került a sor, Mengele megkérdezte Olgát: „Hány éves?”

Bátran és tréfás fénnyel a szemében azt felelte: „Húsz.” Igazából kétszer annyi volt. De Mengele nevetett, és a jobb oldalra küldte, így életben maradt.

Auschwitzban minden rabot megjelöltek a rabruháján valamilyen szimbólummal — a zsidókat a Dávid-csillaggal, Jehova Tanúit pedig a lila háromszöggel. Amikor a ruhánkra Dávid-csillagot akartak varrni, elmondtuk, hogy Jehova Tanúi vagyunk, és a lila háromszöget szeretnénk. Ez nem azért volt, mert szégyelltük zsidó örökségünket, hanem azért, mert most már Jehova Tanúi voltunk. Rugdosva és ütlegelve próbáltak rákényszeríteni, hogy elfogadjuk a zsidó jelvényt. De mi szilárdan kitartottunk, amíg el nem ismerték, hogy Jehova Tanúi vagyunk.

Időközben összetalálkoztam húgommal, Elvirával, aki három évvel fiatalabb volt nálam. Családunknak mind a hét tagját Auschwitzba vitték. Csak Elvirát és engem minősítettek munkaképesnek. Édesapám, édesanyám és három testvérem meghalt a gázkamrákban. Elvira akkor még nem volt Tanú, így a tábornak nem ugyanabban a részében voltunk. Ő életben maradt, és kivándorolt az Egyesült Államokba, Tanú lett Pittsburghben (Pennsylvaniában), és később ott halt meg 1973-ban.

Más táborokat is túléltem

1944—45 telén a németek úgy döntöttek, hogy kiürítik Auschwitzt, mivel közeledtek az oroszok. Így átszállítottak minket Bergen-Belsenbe, Németország északi részére. Röviddel azután, hogy megérkeztünk, Olgát és engem Braunschweigbe küldtek. Ott az lett volna a feladatunk, hogy segítsünk eltakarítani a törmeléket a szövetségesek intenzív bombázása után. Megbeszéltük a dolgot Olgával. Mivel nem voltunk biztosak abban, hogy ennek a munkának az elvégzése sértené-e semlegességünket, ezért mindketten úgy döntöttünk, hogy nem veszünk részt benne.

Döntésünk nagy zűrzavart okozott. Bőrből készült korbáccsal megvertek minket, azután kivégzőosztag elé állítottak. Egy percet kaptunk, hogy átgondoljuk a dolgot, és azt mondták, ha nem gondoljuk meg magunkat, agyonlőnek. Azt mondtuk, hogy nincs szükségünk gondolkodási időre, mivel már döntöttünk. De mivel a tábor parancsnoka nem volt ott, és csak ő adhatott ki kivégzési parancsot, a kivégzésünket el kellett halasztani.

Ezalatt arra kényszerítettek, hogy a tábor udvarán álljunk egész nap. Két fegyveres katona őrzött minket, akik kétóránként váltották egymást. Semmi élelmet nem kaptunk, és rettenetesen szenvedtünk a hidegtől, mivel február volt. Egy hét telt el ilyen bánásmódban, de a parancsnok nem került elő. Így feltettek egy teherautó hátuljára, és meglepetésünkre visszaszállítottak Bergen-Belsenbe.

Addigra Olga és én rettenetes állapotba kerültünk. Majdnem az összes hajam kihullott, és magas lázam volt. Csak óriási erőfeszítések árán tudtam valamit is dolgozni. Az üres káposztaleves és a kis darab kenyér, amit naponta kaptunk, nem volt elég. De dolgoznunk kellett, mert azokat, akik nem tudtak dolgozni, kivégezték. A német testvérnők, akik a konyhán velem dolgoztak, segítettek nekem, hogy tudjak pihenni egy kicsit. Amikor közeledtek az őrök, akik az ellenőrzést tartották, a testvérnők figyelmeztettek, én pedig odaálltam a munkaasztalhoz, és úgy tettem, mintha keményen dolgoznék.

Egy napon Olgának nem volt már ereje ahhoz, hogy a munkaterületére menjen; mi pedig nem láttuk őt többé. Egy nagyszerű barátot és társat vesztettem el, olyan valakit, aki nagy segítségnek bizonyult számomra azokban a nehéz tábori hónapokban. Mint a mi Urunk, Jézus Krisztus felkent követője, minden bizonnyal azonnal elnyerte égi jutalmát (Jelenések 14:13).

Szabadulás és élet az utána következő időkben

Amikor a háború 1945 májusában véget ért, és eljött a szabadulás, annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam örülni annak, hogy az elnyomók igáját végre letörték; nem tudtam csatlakozni ahhoz a konvojhoz sem, amelyben a felszabadítottakat olyan országokba szállították, ahol készek voltak fogadni őket. Három hónapot kórházban töltöttem, hogy visszanyerjem az erőmet. Azután Svédországba vittek, amely az új otthonom lett. Azonnal kapcsolatba léptem keresztény testvéreimmel és testvérnőimmel, és idővel elkezdtem a szántóföldi szolgálatot, amelyet drága kincsnek tekintek.

1949-ben feleségül mentem Lennart Josefssonhoz, aki évekig Jehova Tanúi egyik utazófelvigyázójaként szolgált. Őt is bebörtönözték hitének megőrzéséért a II. világháború idején. 1949. szeptember 1-jén elkezdtük közös életünket mint úttörők, és Borås városba kaptuk a megbízatásunkat. Első éveinkben, melyeket ott töltöttünk, rendszeresen minden héten tíz bibliatanulmányozást folytattunk az érdeklődőkkel. Abban az örömben volt részünk, hogy láthattuk, amint a Boråsban lévő gyülekezetből kilenc év alatt három lett, ma pedig már öt gyülekezet van ott.

Nem maradhattam hosszú ideig úttörő, mivel 1950-ben egy kislány szülei lettünk, két évvel később pedig egy fiúé. Így abban az örömteli kiváltságban volt részem, hogy gyermekeinket taníthattam arra az értékes igazságra, melyet az a drága testvér tanított nekem Magyarországon, amikor még csak 16 éves voltam: „Jehovát szolgálni a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben az embernek része lehet.”

Visszatekintve az életemre felismerem, hogy személyesen tapasztaltam, milyen igaz az, amelyről Jakab tanítvány írt, amikor Jób kitartására emlékeztetett minket: „igen irgalmas az Úr és könyörületes” (Jakab 5:11). Bár én is szörnyű megpróbáltatásokat álltam ki, gazdagon megáldattam két gyermekkel, házastársaikkal és hat unokával, akik mindannyian Jehova imádói. Ezenfelül sok-sok szellemi gyermekem és unokám van, akik közül néhányan úttörőkként és misszionáriusokként szolgálnak. Most az a nagyszerű reménységem, hogy találkozhatok szeretteimmel, akik halálalvásba merültek, és átölelhetem őket, amikor feltámadnak emléksírjukból (János 5:28, 29).

[Kép a 31. oldalon]

A szolgálat végzése közben Svédországban, a II. világháború után

[Kép a 31. oldalon]

Férjemmel