Vajon elkerülhetetlen az igazságtalanság?

„Mindezek ellenére . . . még mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik” (Anne Frank).

ANNE FRANK, egy 15 éves, fiatal zsidó lány írta a naplójába ezeket az elevenig ható szavakat, nem sokkal a halála előtt. Családját több mint két éven át rejtegették; egy padlástérben bújtatták el Amszterdamban. Reményei a jobb jövőre szertefoszlottak, amikor egy besúgó elárulta hollétüket a náciknak. A következő évben, 1945-ben Anne meghalt tífuszban a bergen-belseni koncentrációs táborban. Rajta kívül még hatmillió zsidó szenvedett el ugyanilyen sorsot.

Hitler ördögi terve, hogy egy egész nemzetet ki akart irtani, valószínűleg a legborzasztóbb példája századunkban a faji igazságtalanságnak; de nem ez az egyetlen eset. 1994-ben több mint félmillió tuszit mészároltak le Ruandában, csak mert „rossz” törzshöz tartozott. Az első világháború alatt pedig körülbelül egymillió örmény halt meg egy etnikai tisztogatás során.

Az igazságtalanság kegyetlen formái

A népirtás nem az egyetlen formája az igazságtalanságnak. A társadalomban megmutatkozó igazságtalanság az emberi fajnak körülbelül egyötödét egész életére felörlő szegénységre kárhoztatja. De ami még ennél is rosszabb, a Nemzetközi Rabszolgaság-ellenes Szervezet emberi jogokkal foglalkozó csoportjának a számításai szerint több mint 200 000 000 ember van szolgasorban. Talán több rabszolga van a világon napjainkban, mint bármikor máskor a történelemben. Lehet, hogy nem nyilvános árverésen adják el őket, de a munkakörülményeik gyakran rosszabbak, mint a régi idők legtöbb rabszolgájának a körülményei.

A jogi igazságtalanság emberek millióit fosztja meg alapvető jogaitól. „Mondhatni mindennapos, hogy a világban valahol megsértik az emberi jogokat — jelenti ki az Amnesty International 1996-os beszámolója. — A legsebezhetőbbek a szegények és a hátrányos helyzetűek, főleg a nők, a gyermekek, az idősek és a menekültek.” A beszámoló megjegyezte: „Némelyik országban a nemzetállam felépítménye gyakorlatilag összedőlt, nem hagyva maga után olyan jogi hatóságot, amely megvédené a gyengét az erőstől.”

1996-ban több tízezer embert tartottak őrizetben és kínoztak meg több mint száz országban. Az elmúlt években pedig több százezer ember egyszerűen eltűnt, valószínűleg elrabolták őket — vagy az államvédelmi rendőrség, vagy terroristacsoportok. Feltehetőleg sokan közülük halottak.

A háborúk természetesen elkerülhetetlenül igazságtalanok, mégis egyre több van belőlük. A modernkori háborúk célpontja a polgári lakosság, köztük a nők és a gyermekek is. Ez nem csak a városok válogatás nélküli bombázása miatt van. A nőket és a lányokat a katonai műveletek részeként szokás szerint megerőszakolják, és sok lázadó csoport elrabolja a gyermekeket, hogy gyilkosnak képezze ki őket. Erre a tendenciára utalva az Egyesült Nemzetek Szervezetének az egyik beszámolója kijelenti: „A világban egyre többeket szippant magába a sivár erkölcsi űr” (Impact of Armed Conflict on Children).

Nem kétséges, hogy ez az erkölcsi űr hozta létre ezt az igazságtalansággal telt világot — legyen ez az igazságtalanság faji, társadalmi, jogi vagy katonai. Ebben természetesen nincs semmi új. Több mint kétezer-ötszáz évvel ezelőtt egy héber próféta így panaszkodott: „A törvény gyenge és hasztalan, és sosem szolgáltatnak jogot. A gonosz legyőzi az igazságost, és elferdítik a jogot” (Habakuk 1:4, Today’s English Version). Bár mindig is nagy volt az igazságtalanság, a XX. századot azonban olyan korszakként kell jellemeznünk, amely új csúcsokat ért el az igazságtalanságban.

Számít az igazságtalanság?

Számít, ha te magad szenvedsz az igazságtalanság miatt. Számít, mert az emberi faj nagy többségét megfosztja a boldogsághoz való jogától. És azért is számít, mert az igazságtalanság gyakran szítja véres összetűzések lángját, amelyek viszont az igazságtalanság lángjait táplálják.

A béke és a boldogság elválaszthatatlanul összefonódik az igazságossággal, az igazságtalanság azonban összedönti a reményt, és szétrombolja a derűlátást. Amint Anne Frank tragikus módon rájött, az ember képtelen elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Hozzá hasonlóan mindannyian jobbra vágyunk.

Ez a vágy vitt őszinte embereket arra, hogy megpróbáljanak némi igazságosságot teremteni az emberi társadalomnak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlésén 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata ezért jelenti ki: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.”

Ezek bizony szép szavak, de az emberiség még mindig távol áll ettől az áhított céltól, vagyis az olyan igazságos társadalomtól, amelyben mindenkinek egyenlő jogai vannak, és mindenki a testvéreként bánik embertársával. Amint az ENSZ-nyilatkozat bevezetője kiemelte, ennek a célnak a megvalósítása „a szabadság, az igazság és a béke alapját [szolgáltatná] a világon”.

Vajon olyan erősen megkötött az emberi társadalom felépítményében az igazságtalanság, hogy már sosem lehet megszüntetni? Vagy lesz majd olyan, amikor valahogyan szilárd alapját vetik a szabadságnak, az igazságosságnak és a békének? Ha igen, ki vetné ezt az alapot, és ki gondoskodna róla, hogy mindenki javára váljon?

[Kép forrásának jelzése a 3. oldalon]

UPI/Corbis-Bettmann