Megtanultam Jehovában bízni

JÁN KORPA-ONDO ELMONDÁSA ALAPJÁN

Magyar katonák őriztek az oroszországi Kurszk mellett 1942-ben. A tengelyhatalmak foglyai voltunk, amelyek a II. világháborúban harcban álltak az oroszokkal. A síromat ástam, és tíz percet kaptam, hogy eldöntsem, aláírom-e azt a dokumentumot, amelyben kijelentem, hogy nem vagyok többé Jehova Tanúja. De mielőtt elmondanám, mi történt ezután, hadd mondjam el, hogyan kerültem ide.

ZÁHORBAN születtem 1904-ben; ez a kis falu most Szlovákia keleti részén van. Az I. világháború után Záhor az újonnan alakult Csehszlovákia része lett. A falunkban körülbelül 200 ház és két templom volt, egy görög katolikus, és egy kálvinista.

Bár a kálvinista templomba jártam, erkölcsi korlátok nélkül éltem az életem. Nem messze tőlem lakott egy férfi, aki egészen más volt. Egyik nap beszélgetni kezdtünk, és hagyott nálam egy Bibliát. Ekkor tartottam először a kezemben ezt a könyvet. Körülbelül ebben az időben, 1926-ban feleségül vettem Barborát, és hamarosan született két gyermekünk, Barbora és Ján.

Elkezdtem olvasni a Bibliát, de sok mindent nem értettem. Ezért elmentem a lelkipásztorunkhoz, és megkértem, hogy segítsen. Ő ezt mondta: „A Biblia csak a művelt embereknek való, ne is próbáld megérteni.” Majd meghívott egy kártyapartira.

Ezután elmentem ahhoz a férfihoz, aki kölcsönadta nekem a Bibliát. Bibliakutató volt — akkoriban így hívták Jehova Tanúit. Boldog volt, hogy segíthetett nekem, és néhány alkalom után kezdett felnyílni a szemem. Abbahagytam a mértéktelen ivást, és elkezdtem erkölcsös életet élni; sőt, kezdtem másoknak is beszélni Jehováról. A Biblia igazsága az 1920-as évek elején kezdett meghonosodni Záhorban, és hamarosan egy tevékeny, Bibliakutatókból álló csoport alakult.

Azonban erőteljes vallásos ellenállásba ütköztem. A helyi pap a családom nagy részét ellenem fordította, azt állítva nekik, hogy elmebeteg lettem. Az életemnek viszont ekkor kezdett célja lenni, én pedig szilárdan elhatároztam, hogy az igaz Istent, Jehovát fogom szolgálni. Így 1930-ban Jehovának tett önátadásom szimbolizálásaként megkeresztelkedtem.

Súlyos próbák kezdődnek

1938-ban a mi vidékünket Magyarországhoz csatolták, amely Németország oldalán állt a II. világháborúban. Arra az időre a falunkban élő alig ezer emberből körülbelül 50-en voltunk Tanúk. Folytattuk a prédikálást, annak ellenére, hogy ezzel az életünket és a szabadságunkat tettük kockára.

1940-ben besoroztak a magyar hadseregbe. Mit tegyek? Nos, olvastam a Biblia próféciáját azokról az emberekről, akik háborús fegyvereiket békés szerszámokká kovácsolják, és tudtam, hogy idővel Isten minden háborút eltöröl a földről (Zsoltárok 46:10; Ésaiás 2:4). Így meggyűlöltem a háborút, és elhatároztam, hogy nem csatlakozok a hadsereghez, függetlenül attól, hogy ennek milyen következményei lesznek.

Tizennégy hónap börtönbüntetésre ítéltek, melyet Magyarországon, Pécsen kellett letöltenem. Öten voltunk Tanúk abban a börtönben, és nagyra értékeltük, hogy együtt lehettünk. Egy időre azonban magánzárkába kerültem, ahol leláncolták a lábamat. Amikor visszautasítottuk, hogy olyan munkát végezzünk, amely kapcsolatban van a háborús erőfeszítésekkel, megvertek minket. Ezenkívül arra kényszerítettek, hogy vigyázzállásban álljunk egész nap, kivéve két órát délben. Ez a megpróbáltatás hónapokig tartott. Mi mégis boldogok voltunk, mert tiszta lelkiismerettel álltunk Istenünk előtt.

A megalkuvás kérdése

Egyik nap egy 15 katolikus papból álló csoport keresett meg minket, hogy megpróbáljanak meggyőzni arról, milyen fontos lenne részt vennünk a háborús erőfeszítések támogatásában azzal, hogy csatlakozunk a hadsereghez. A beszélgetés alatt ezt mondtuk: „Ha be tudják bizonyítani a Bibliából, hogy a lélek halhatatlan, és hogy ha meghalunk a háborúban, akkor az égbe jutunk, akkor csatlakozunk a hadsereghez.” Természetesen nem tudták bebizonyítani, a beszélgetést pedig nem akarták folytatni.

1941-ben a börtönbüntetésem lejárt, én pedig arra számítottam, hogy rövidesen újra együtt leszek a családommal. De ehelyett láncra verve egy katonai bázisra szállítottak Sárospatakra. Amikor megérkeztünk, felkínáltak egy szabadulási lehetőséget. Ezt mondták:

— Mindössze annyit kell tennie, hogy aláír egy nyilatkozatot, mely szerint fizet 200 pengőt, amikor hazaér.

— Hogyhogy? — kérdeztem. — Mire fogják azt a pénzt felhasználni?

— A pénzért viszonzásul kapni fog egy igazolást, hogy nem felelt meg a katonai orvosi vizsgálaton — mondták.

Ez nehéz döntés elé állított. Több mint egy éve már, hogy embertelen bánásmódban volt részem; kezdtem belefáradni. Most, ha beleegyezek, hogy kifizetem ezt az összeget, szabad lehetnék. Az orrom alatt mormogva ezt válaszoltam:

— Gondolkodom rajta.

Hogy döntsek? Feleségem van, és gyermekeim, akikre gondolnom kell. Nos, az idő tájt levelet kaptam egyik keresztény hittársamtól, aki a levélben bátorított. Idézte a Zsidók 10:38-at, amelyben Pál apostol Jehova szavait idézi: „Az igaz pedig hitből él. És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.” Röviddel ezután két magyar tiszt a laktanyában beszélt velem, és egyikük megjegyezte: „Nem is tudja, mennyire tiszteljük magát, amiért olyan szilárdan kitart a bibliai alapelvek mellett! Ne adja fel!”

Másnap megkerestem azokat, akik 200 pengőért felajánlották nekem a szabadulást, és ezt mondtam: „Mivel Jehova Isten megengedte, hogy bebörtönözzenek, a szabadulásomról is gondoskodni fog. Nem fogom kiváltani magam.” Így 10 év börtönre ítéltek. De ezzel nem ért véget a próbálkozások sora, hogy megalkuvásra késztessenek. A bíróság felajánlotta, hogy elengedik a büntetést, ha beleegyezek, hogy mindössze két hónapig szolgálok a hadseregnél úgy, hogy egyáltalán nem kell fegyvert fognom! Ezt az ajánlatot is visszautasítottam, így a börtönbüntetésem elkezdődött.

Az üldözés fokozódik

Újra a pécsi börtönbe vittek. Ekkor a kínzás még keményebb volt. Kezemnél fogva — melyet hátrakötöztek — két órán keresztül lógattak. Mindkét vállam kicsavarodott. Ezt a kínzást úgy hat hónapon keresztül rendszeresen megismételték. Csakis Jehovának köszönhetem, hogy nem adtam fel.

1942-ben közülünk egy csoportot — politikai foglyokat, zsidókat és Jehova Tanúi közül 26-ot — Kurszk városába szállítottak, egy olyan területre, mely német megszállás alatt volt. Átadtak a németeknek, ők pedig elvittek bennünket, foglyokat, hogy a fronton gondoskodjunk az élelemről, a fegyverekről és a ruházatról a katonák számára. Mi, Tanúk megtagadtuk a munkát, mivel az sértette keresztény semlegességünket. Ezért visszavittek a magyarokhoz.

Végül a helyi börtönbe vittek Kurszkban. Több napig gumibottal vertek minket, naponta háromszor. Kaptam egy ütést a halántékomra, azután belerúgtak a térdembe és elestem. Miközben vertek, erre gondoltam: „Nem is olyan nehéz meghalni.” Az egész testem elzsibbadt, úgyhogy semmit sem éreztem. Három napig egyáltalán nem kaptunk enni. Azután bíróság elé állítottak, és hat személyt halálra ítéltek. Miután végrehajtották az ítéletet, 20-an maradtunk.

Hitünk próbái, melyeket azokban a napokban Kurszkban átéltünk 1942 októberében, a legnehezebb próbák voltak, melyekkel valaha is szembenéztem. Érzéseinket jól kifejezték az ókori Jósafát király szavai, amikor népe elsöprő túlerővel nézett szembe: „nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink” (2Krónika 20:12).

Mind a huszunkat kivittek, hogy megássuk a saját közös sírunkat, miközben 18 magyar katona őrzött minket. Amikor befejeztük az ásást, azt mondták, hogy 10 percünk van, hogy aláírjunk egy dokumentumot, amelynek egy része ezt tartalmazta: „Jehova Tanúi tanításai tévesek. Nem hiszek többé azokban, és nem is támogatom azokat. Harcolni fogok a magyar hazáért . . . Aláírásommal igazolom, hogy csatlakozok a római katolikus egyházhoz.”

A tíz perc leteltével jött a parancs: „Jobbra át! Sírhoz indulj!” Azután a következő parancs: „Első és harmadik rab lépjen a gödörbe!” Ők ketten újabb tíz percet kaptak, hogy meggondolják magukat, és aláírják a dokumentumot. Az egyik katona így szólt: „Adjátok fel a hiteteket, és gyertek ki a sírgödörből!” Senki nem szólt egy szót sem. Azután a felelős tiszt lelőtte mindkettőjüket.

— Mi legyen a többivel? — kérdezte az egyik katona a felelős tisztet.

— Kötözzétek meg mindet, megkínozzuk őket még egy kicsit, aztán reggel hatkor agyonlőjük őket — válaszolta.

Hirtelen félni kezdtem; nem attól, hogy meghalok, hanem attól, hogy nem leszek képes kitartani a kínzás alatt, és megalkudok. Ezért előreléptem, és ezt mondtam: „Uram, ugyanazt követtük el, mint azok a testvéreink, akiket most lőttek le. Miért nem lőnek le minket is?”

De nem tették. Hátrakötözték a kezünket. Azután a kezünknél fogva felakasztottak. Amikor elvesztettük az eszméletünket, vízzel leöntöttek minket. A fájdalom rettenetes volt, mivel a testünk súlya miatt kicsavarodott a vállunk. Ezt a kínzást körülbelül három órán keresztül folytatták. Azután váratlanul az a parancs érkezett, hogy nem lőhetik többé agyon Jehova Tanúit.

Keletre megyünk, azután megszökünk

Három héttel később egy alakzatban meneteltünk néhány napig, amíg elértünk a Don folyó partjára. Azt mondták a felelős személyek, hogy nem jutunk vissza élve. Egész nap értelmetlen munkát végeztünk: árkokat ástunk, azután betemettük. Este kaptunk némi mozgásszabadságot.

Ahogy néztem, csak két választásunk volt. Ott rögtön meghalunk, vagy megszökünk a németektől, és feladjuk magunkat az oroszoknak. Csak hárman döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk megszökni a befagyott Don folyón át. 1942. december 12-én, miután Jehovához imádkoztunk, elmentünk. Amint elértük az orosz frontot, egy börtöntáborba kerültünk, ahol körülbelül 35 000 rabot tartottak fogva. Tavaszra már csak körülbelül 2300 rab volt életben. A többiek mind éhen haltak.

Szabadság — de újabb tragédia

A háború hátralévő részét túléltem, azzal együtt, hogy még több hónapig voltam rab Oroszországban, miután a háború befejeződött. Végül 1945 novemberében hazakerültem Záhorba. A birtokunk rossz állapotban volt, így hát mindent elölről kellett kezdenem. A feleségem és a gyerekeim a birtokon dolgoztak a háború alatt, de 1944 októberében, ahogy közeledtek az oroszok, keletre telepítették őket. Kifosztottak mindenünkből, amit addig megszereztünk.

És ami a legrosszabb, amikor hazatértem, a feleségem súlyos beteg volt. 1946 februárjában pedig meghalt. Csak 38 éves volt. Olyan kevés időnk volt, amikor örülhettünk annak, hogy újra együtt vagyunk a különlétünk több mint öt hosszú, nehéz éve után.

Szellemi testvéreim között vigaszt találtam azáltal, hogy részt vettem az összejöveteleken és a házról házra végzett szolgálatban. 1947-ben tudtam valamennyi pénzt kölcsönözni, hogy Brnóba utazzak, körülbelül 400 kilométernyire tőlünk, és részt vegyek egy kongresszuson. Ott keresztény testvéreim között — akik között ott volt Nathan H. Knorr, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke is — igen sok vigaszt és bátorítást kaptam.

De nem élvezhettük sokáig a háború utáni szabadságot. 1948-ban a kommunisták kezdtek elnyomni minket. A testvérek közül sokakat, akik élen jártak Jehova Tanúi munkájában Csehszlovákiában, letartóztattak 1952-ben, és én kaptam azt a felelősséget, hogy gondoskodjak a gyülekezetekről. 1954-ben engem is letartóztattak, és négy év börtönre ítéltek. Fiamat, Jánt és az ő fiát, Jurajt szintén bebörtönözték, amiért kitartottak keresztény semlegességük mellett. Két évet töltöttem a Pankrác városrészben lévő állami büntetőintézetben, Prágában. Azután 1956-ban amnesztiát hirdettek, én pedig kiszabadultam.

Végre szabadság!

Végül 1989-ben a kommunizmus megbukott Csehszlovákiában, Jehova Tanúi munkáját pedig törvényesen elismerték. Így szabadon összejöhettünk, és nyíltan prédikálhattunk. Arra az időre Záhorban majdnem száz Tanú volt, ami azt jelentette, hogy a faluban körülbelül minden tíz személy közül egy Tanú volt. Néhány évvel ezelőtt építettünk egy gyönyörű, tágas Királyság-termet Záhorban, körülbelül 200 férőhellyel.

Az egészségem megromlott, ezért a testvérek visznek el a Királyság-terembe autóval. Nagyon örülök, hogy ott lehetek, és hogy közreműködhetek az Őrtorony-tanulmányozáson. Különös boldogságot jelent látni azokat a családtagjaimat — köztük több unokát is —, akik három generációt képviselnek, és Jehovát szolgálják. Közülük egy Jehova Tanúi utazófelvigyázójaként szolgált Csehszlovákiában egészen addig, amíg a családi kötelezettségei meg nem akadályozták, hogy teljesítse a munkatervét.

Hálás vagyok Jehovának, amiért megerősített ezen a hosszú, próbateljes időn keresztül. A figyelmemet rá összpontosítottam — ’mintha láttam volna a láthatatlant’ —, és ez tartott életben (Zsidók 11:27). Igen, éreztem hatalmas, szabadító kezét. Ez az, amiért továbbra is igyekszem jelen lenni a gyülekezeti összejöveteleken, és részt venni nevének hirdetésében a nyilvános szolgálatban, a tőlem telhető legteljesebb mértékben.

[Kép a 25. oldalon]

A Királyság-terem Záhorban

[Kép a 26. oldalon]

Értékelem azt a kiváltságot, hogy közreműködhetek az Őrtorony-tanulmányozáson