Több mint 40 év a kommunista korszakban betiltás alatt

MIHAIL VASZILJEVICS SZAVICKIJ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az Őrtorony 1956. április 1-jei angol száma beszámolt arról, hogy Jehova Tanúi „nagy tisztogatáson” mentek keresztül 1951. április 1-jén, 7-én és 8-án. „Ezek a napok emlékezetesek Jehova oroszországi Tanúinak — magyarázta Az Őrtorony. — Ezen a három napon Jehova Tanúi közül mindenkit, akit Nyugat-Ukrajnában, Fehéroroszországban, Besszarábiában, Moldavában, Lettországban, Litvániában és Észtországban fel lehetett lelni, több mint hétezer férfit és nőt . . . szállítottak el szekérrel; elvitték őket a vasútállomásokra, marhavagonokba tették, és messzire elküldték őket.”

A FELESÉGEMET, nyolc hónapos kisfiamat, a szüleimet, öcsémet és még sok más Tanút vittek el otthonából 1951. április 8-án az ukrajnai Ternopilban és környékén. Körülbelül két héten át utaztak marhavagonokban. Végül a szibériai tajgán (szubarktikus erdős vidéken) tették ki őket a Bajkál-tótól nyugatra.

Miért nem voltam benne én is ebben a tisztogatásban? Mielőtt elmondanám, hol voltam én, amikor ez történt, és hogy mi történt utána mindannyiunkkal, hadd mondjam el először, hogyan lettem Jehova Tanúja.

Eljut hozzánk a bibliai igazság

1947 szeptemberében, amikor még csak 15 éves voltam, két Jehova Tanúja felkeresett minket az otthonunkban, egy kicsiny faluban, a Ternopiltól körülbelül 50 kilométerre lévő Szlavjatyinban. Miközben édesanyámmal ültünk, és ezeket a fiatalokat hallgattuk, az egyiküket Maríjának hívták, tudtam, hogy ez nem csupán egy újabb vallás. Elmagyarázták a hitüket, és világos választ adtak bibliai kérdéseinkre.

Hittem abban, hogy a Biblia Isten Szava, de csalódtam az egyházban. Nagyapám ezt mondogatta: „A papok a pokoltűz gyötrelmeivel ijesztgetik az embereket, miközben ők maguk semmitől sem félnek. Egyszerűen csak kifosztják és becsapják a szegényeket.” Emlékszem, milyen erőszakot és gyújtogatást követtek el falunkban a lengyel lakosok ellen a II. világháború kezdetén. Ezeket a támadásokat megdöbbentő módon a görög katolikus papok szervezték. Később több tucat lemészárolt áldozatot láttam, és nagyon szerettem volna tudni, hogy mi ennek a kegyetlenségnek az oka.

Ezt akkor kezdtem érteni, amikor a Tanúkkal tanulmányoztuk a Bibliát. Megismertem az alapvető bibliai igazságokat, köztük azt is, hogy nincs égő pokol, és hogy Sátán, az Ördög arra használja fel a hamis vallásokat, hogy háborút és vérontást okozzon. Időnként a személyes tanulmányozásom közben megálltam, és imában szívből hálát adtam Jehovának mindazért, amit megtudtam. Kezdtem megosztani ezeket a bibliai igazságokat öcsémmel, Sztakkal, és nagyon boldog voltam, amikor elfogadta.

A tanultakkal összhangban cselekszem

Láttam, hogy változnom kell, és azonnal abbahagytam a dohányzást. Azt is megértettem, hogy rendszeresen össze kell jönnöm a többiekkel, hogy szervezetten tanulmányozzuk a Bibliát. Evégett mintegy 10 kilométeres emelkedőt másztam meg az erdőkön keresztül, hogy eljussak arra a titkos helyre, ahol az összejöveteleket tartottuk. Volt, hogy csak néhány testvérnő tudott eljutni az összejövetelekre, és bár nem voltam még megkeresztelve, engem kértek meg a tanulmányozás vezetésére.

Veszélyes volt bibliai irodalmat tartani, és ha valakit elkaptak, ezért 25 év börtönbüntetést is kaphatott. Én ennek ellenére saját könyvtárat szerettem volna. Egyik szomszédunk tanulmányozott Jehova Tanúival, de mivel félt, abbahagyta, és elásta az irodalmat a kertjében. Mennyire hálás voltam Jehovának, amikor kiásta az összes könyvét és folyóiratát, és beleegyezett, hogy az enyémek lehessenek! Édesapám méhkaptárában rejtettem el ezeket, ahol másoknak nem volt kedvük keresni.

1949 júliusában átadtam az életemet Jehovának, és önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem. Ez volt életem legboldogabb napja. Az a testvér, aki a titokban megtartott keresztelkedést vezette, kihangsúlyozta, hogy nem könnyű igaz kereszténynek lenni, és hogy sok próba vár még ránk. Hamarosan megtudtam, mennyire igazak voltak a szavai! Keresztelt Tanú-életem azonban örömmel kezdődött. Két hónappal a keresztelkedésem után összeházasodtunk Maríjával. Ő volt az egyik a közül a két testvérnő közül, aki először beszélt édesanyámmal és velem az igazságról.

Hirtelen jött az első megpróbáltatás

1950. április 16-án épp hazafelé mentem egy kisvárosból, Podgajtsziból, amikor hirtelen katonákkal kerültem szembe. Találtak nálam néhány bibliai irodalmat, amelyet a tanulmányozási csoportunkba vittem. Letartóztattak. Az őrizetbe vétel első napjaiban bottal vertek, és nem ehettem, nem alhattam. Ezenkívül megparancsolták, hogy tegyem a kezemet a fejem fölé, és guggoljak le százszor, de én olyan kimerült voltam, hogy nem tudtam mindet megcsinálni. Ezután 24 órára bedobtak egy hideg, nyirkos pincébe.

Azért bántalmaztak, hogy megtörjék az ellenállásomat, és hogy könnyebben ki tudjanak szedni belőlem információt. „Honnan kapta az irodalmat, és kinek vitte?”— akarták tudni. Nem voltam hajlandó elárulni semmit sem. Utána felolvastak nekem egy részt abból a törvényből, amely alapján a bíróság elé akartak állítani. Ez a rész azt mondta, hogy a szovjetellenes irodalom terjesztését és birtoklását vagy kivégzéssel büntetik, vagy 25 év börtönbüntetéssel.

— Melyiket választja? — kérdezték.

— Egyiket sem — válaszoltam —, én inkább Jehovában bízom, és a segítségével bármit elfogadok, amit megenged.

Meglepetésemre hét nap múlva elengedtek. Ez a tapasztalat segített felismernem, hogy igaz, amit Jehova ígért: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsidók 13:5).

Mire hazaértem, nagyon megbetegedtem, de édesapám elvitt egy orvoshoz, és hamar felépültem. Bár édesapám nem osztotta a család többi tagjának a vallási meggyőződését, támogatott minket az imádatunkban.

Börtön és száműzetés

Néhány hónappal később behívót kaptam, hogy szolgáljak a szovjet hadseregnek. Elmagyaráztam, hogy lelkiismereti okok miatt ezt megtagadom (Ésaiás 2:4). Ennek ellenére 1951 februárjában négy év börtönbüntetést kaptam, és a ternopili börtönbe küldtek. Később átvittek egy másikba Lvivbe, egy nagyobb városba, amely körülbelül 120 kilométerre volt Ternopiltól. Itt a börtönben megtudtam, hogy sok Tanút Szibériába deportáltak.

1951 nyarán egy csoportot, melyben én is benne voltam, még Szibériánál is távolabbra küldtek, egészen a Távol-Keletre. Egy hónapon át utaztunk, mintegy 11 000 kilométert, és 11 időzónán mentünk keresztül! Csak egyszer álltunk meg egy helyen — miután több mint két hetet utaztunk a vonaton —, ahol megengedték, hogy megfürödjünk. Ez egy nagy közfürdőben volt Novoszibirszkben, Szibériában.

Itt a rabok nagy tömegében hallottam, amint egy férfi hangosan ezt mondja: „Van itt valaki a Jonadáb családjából?” Akkoriban azok azonosítására használták a „Jonadáb” kifejezést, akiknek a reménysége a földi örök élet volt (2Királyok 10:15–17; Zsoltárok 37:11, 29). Több rab azonnal feltárta magáról, hogy Tanú. Micsoda örömmel üdvözöltük egymást!

Szellemi tevékenység a táborban

Még Novoszibirszkben megállapodtunk egy jelszóban, amelynek a segítségével azonosíthatjuk magunkat, ha a célállomásra érünk. Mindannyian ugyanabba a táborba kerültünk a Japán-tenger partján, nem messze Vlagyivosztoktól. Itt rendszeres összejöveteleket szerveztünk a Biblia tanulmányozására. Igazán megerősített szellemileg, hogy ezekkel az érett, idősebb testvérekkel voltam, akiket hosszú ideig tartó büntetésre ítéltek. Felváltva vezették le az összejöveteleinket, bibliaverseket és odaillő gondolatokat mondtak el, amelyeket az emlékeik alapján Az Őrtorony folyóiratokból idéztek fel.

Kérdéseket tettek fel, és a testvérek válaszoltak. Sokan közülünk papírdarabokat vágtunk az üres cementes zsákokból, és rájuk jegyzeteltük a magyarázatokat. A jegyzeteket megőriztük, egybekötöttük, és saját kézikönyvtárként használtuk. Néhány hónappal később a hosszú ideig tartó büntetésre ítélt testvéreket Szibéria messzi északi részére küldték táborokba. Három fiatal testvért, köztük engem is, átszállítottak Nahodkába, egy közeli városba, nem egészen 650 kilométerre Japántól. Két évet töltöttem itt börtönben.

Néha hozzájutottunk Az Őrtorony egy-egy példányához. Hónapokig az volt a szellemi eledelünk. Volt, amikor leveleket is kaptunk. Az első levél, melyet a családomtól kaptam (amely ekkor száműzetésben volt), könnyeket csalt a szemembe. Elmondták benne, amint a bevezetőben idézett Őrtorony is leírta, hogy a Tanúk otthonába betörtek, és a családoknak csak két órát hagytak a távozásra.

Újra a családommal

1952 decemberében szabadon engedtek, miután két évet letöltöttem a négyéves büntetésemből. Szibériában, egy kicsi faluban, a Tulunhoz közeli Gadalejben csatlakoztam a családomhoz, ugyanis ide telepítették őket. Természetesen csodálatos érzés volt újra velük lenni. Fiam, Iván már majdnem hároméves volt, a lányom, Anna pedig majdnem kettő. Szabadságom azonban csak viszonylagos volt. Az útlevelemet elkobozta a helyi hatóság, és alapos megfigyelés alatt tartottak. Nem utazhattam otthonomtól három kilométernél messzebbre. Később megengedték, hogy elmenjek lóháton a tuluni piacra. Óvatosan, nehogy megtudják, itt találkoztam Tanú-társaimmal.

Ekkor már két lányunk volt, Anna és Nádja, valamint két fiunk, Iván és Kolja. 1958-ban született még egy fiunk, Vologya. Majd 1961-ben még egy lányunk lett, Galja.

A KGB (a volt Állambiztonsági Bizottság) gyakran őrizetben tartott és kihallgatott. Ezzel nemcsak az volt a céljuk, hogy információt szedjenek ki belőlem a gyülekezetről, hanem az is, hogy azt a gyanút keltsék, hogy együttműködöm velük. Ezért, volt hogy elvittek egy jó étterembe, és próbáltak olyan fényképeket készíteni, amelyen mosolygok, és látszik, hogy jól érzem magam velük. De rájöttem, mit akarnak, és tudatos erőfeszítéssel mindig rosszalló arcot vágtam. Minden őrizetbe vétel után elmondtam a testvéreknek, hogy mi történt pontosan. Ezért sosem kételkedtek a lojalitásomban.

Kapcsolat a táborokkal

Az évek során több száz Tanút vittek táborokba. Ez idő alatt mi állandó kapcsolatban voltunk a táborban lévő testvéreinkkel, és elláttuk őket irodalommal. Hogyan? Ha szabadon engedtek a táborból testvéreket vagy testvérnőket, megtudtuk tőlük, hogy miként lehet titokban bejuttatni irodalmat, kijátszva a szigorú ellenőrzést. Körülbelül tíz éven át tudtuk ellátni testvéreinket ezekben a táborokban folyóiratokkal és könyvekkel, melyeket Lengyelországból és más országokból kaptunk.

Sok keresztény testvérnő végezte azt az unalmas munkát, hogy órákon át másolt egészen pici kéziratokat, hogy egy egész folyóiratot el lehessen rejteni olyan kicsi helyen, mint egy gyufaskatulya! 1991-ben, amikor már nem voltunk betiltás alatt, és gyönyörű, négyszínnyomásos folyóiratokat kaptunk, az egyik testvérnő ezt mondta: „Na most már el is felejtenek minket.” Nem volt igaza. Az emberek ugyan felejthetnek, Jehova azonban sosem felejti el, mit tettek ezek a lojális emberek! (Zsidók 6:10).

Áttelepítés és szerencsétlenségek

1967 végén kutatást tartottak öcsém irkutszki házában. Filmet találtak nála és bibliai irodalmakat. Három év börtönbüntetésre ítélték. De amikor a mi házunkban tartottak kutatást, semmit sem találtak. A hatóságok ennek ellenére meg voltak róla győződve, hogy én is belekeveredtem az ügybe, ezért a családommal együtt el kellett költöznöm arról a területről. Mintegy 5000 kilométeres utat tettünk meg nyugatra, s a kaukázusi Nyevinnomisszk városába költöztünk. Itt továbbra is tevékenyen részt vettünk a kötetlen formájú tanúskodásban.

A szerencsétlenség 1969 júniusában, a szünidő első napján történt. Tizenkét éves fiunk, Kolja, megpróbált visszaszerezni egy labdát egy nagyfeszültségű transzformátor közeléből, és súlyos áramütés érte. Testének több mint a 70 százaléka megégett. A kórházban felém fordult, és ezt kérdezte: „El tudunk még együtt menni a szigetre?” (Arról a szigetről beszélt, ahova szívesen jártunk.) „Igen, Kolja — válaszoltam —, újra elmegyünk majd arra a szigetre. Ha majd Jézus Krisztus életre kelt téged, biztosan el fogunk menni arra a szigetre.” Félig öntudatlan állapotban egyik kedvenc Királyság-énekét dúdolta, amelyiket szívesen játszotta trombitáján a gyülekezeti zenekarban. Három nappal később meghalt, bízva a feltámadás reménységében.

A következő évben 20 éves fiamat, Ivánt katonai szolgálatra sorozták. Nem volt hajlandó erre a szolgálatra, ezért letartóztatták, és három évet töltött börtönben. 1971-ben újból besoroztak engem is, és megint börtönbüntetéssel fenyegettek, ha nem teljesítem a szolgálatot. Hónapokon át húzódott az ügyem. Időközben a feleségem rákos lett, és sok törődésre volt szüksége. Ezért elejtették az ügyemet. 1972-ben Maríja meghalt. Hűséges társam volt, lojális maradt Jehovához mindhalálig.

Családunk szétszóródik

1973-ban feleségül vettem Nyinát. Édesapja 1960-ban kidobta otthonról, amiért Tanú lett. Buzgón szolgált, és azok között a testvérnők között volt, akik keményen dolgoztak, hogy lemásolják a folyóiratokat a táborokban lévőknek. Gyermekeim is megszerették.

A hatóságokat zavarni kezdte Nyevinnomisszkben a tevékenységünk, ezért arra kényszerítettek minket, hogy hagyjuk el a várost. Így 1975-ben a feleségemmel és a lányaimmal a déli, kaukázusi vidékre költöztünk, grúz területre. Fiam Iván és Vologya ugyanebben az időben Zsambilba költözött, Kazahsztán déli határába.

Grúziában még csak akkor kezdődött meg Jehova Tanúi tevékenysége. Kötetlen formájú tanúskodást végeztünk a Fekete-tenger partján lévő Gagrában és Szuhumiban, illetve ezek környékén, és egy év múlva tíz új Tanú keresztelkedett meg egy hegyi folyóban. A hatóságok hamarosan követelték, hogy hagyjuk el a területet. Grúzia keleti részére költöztünk. Itt még nagyobb erőfeszítéseket tettünk, hogy találjunk juhszerű embereket, és Jehova megáldott minket.

Kis csoportokban jöttünk össze. Nyelvi nehézségeink akadtak, mivel mi nem ismertük a grúz nyelvet, és néhány grúz ember nem beszélt jól oroszul. Eleinte csak oroszokkal tanulmányoztunk. Hamarosan azonban előrehaladt a grúz nyelvű prédikálás és tanítás, és most már több ezer Királyság-hirdető van Grúziában.

A KGB nyomására 1979-ben a munkaadóm azt mondta, hogy nem lát többé szívesen az országában. Ekkor volt Nádja lányomnak az autóbalesete, amelybe ő is, és kislánya is belehalt. Egy évvel korábban meghalt az édesanyám Nyevinnomisszkben. Mindvégig hűséges maradt Jehovához. Édesapám és a testvérem magára maradt, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk hozzájuk.

A kitartásból származó áldások

Nyevinnomisszkben folytattuk a bibliai irodalmak előállításának földalatti munkáját. Az 1980-as évek közepén az egyik alkalommal, amikor behívattak a hatóságok, elmondtam, hogy álmomban a folyóiratainkat rejtegettem. Nevettek. Amikor elmentem, az egyik tisztviselő ezt mondta: „Remélem, nem álmodik többet arról, hogy miként rejtegeti az irodalmát.” Befejezésként ezt mondta: „Az irodalmat hamarosan kiteheti a polcára, az összejövetelekre pedig karöltve mehet majd a feleségével, és a kezében ott lehet a Biblia.”

1989-ben nagy szomorúságunkra meghalt Anna lányom, akinek verőértágulata volt az agyban. Még csak 38 éves volt. Ugyanez év augusztusában a nyevinnomisszki testvérek vonatot béreltek, és elutaztak Varsóba, Lengyelországba, hogy részt vegyenek a nemzetközi kongresszuson. Ezen a kongresszuson 60 366-an voltak jelen, köztük több ezer testvér volt ott a Szovjetunióból. Igazán azt hittük, hogy csak álmodunk! Nem egészen két évvel később, 1991. március 27-én kiváltságomban állt a között az öt, Szovjetunióban már régóta a gyülekezetet szolgáló vén között lenni, aki aláírta Moszkvában a történelmi okmányt, amely jogi elismerést biztosított Jehova Tanúi vallásszervezetének!

Örülök, hogy életben maradt gyermekeim hűségesen szolgálják Jehovát. Már alig várom, hogy eljöjjön Isten új világa, amikor majd újra láthatom Annát, Nádját és a kislányát, valamint Kolját. Ha Kolja feltámad, ígéretemhez hűen elviszem arra a szigetre, amelyen olyan jól éreztük magunkat évekkel ezelőtt.

Addig is nagy öröm látnom a bibliai igazság gyors terjeszkedését ebben a hatalmas országban! Igazán boldog vagyok, hogy ilyen életet élhetek, és hálás vagyok Jehovának, hogy a Tanúja lehetek. Meg vagyok győződve a Zsoltárok 34:9-es vers igazáról: „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, a ki ő benne bízik.”

[Kép a 25. oldalon]

A fényképet abban az évben készítették, amikor csatlakoztam a családomhoz Tulunban

[Képek a 26. oldalon]

Fent: Édesapám és a gyermekeim tuluni házunk előtt, Szibériában

Jobbra fent: Lányom Nádja és az ő lánya; mindketten meghaltak egy autóbalesetben

Jobbra: Családi fénykép 1968-ban