A hosszú élet utáni kutatás

„Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó” (Jób 14:1, 2).

BÁR ezeket a szavakat mintegy 3500 évvel ezelőtt írták, ma sem sokan cáfolnák ezt az élet rövidségéről tett megállapítást. Az emberek soha nem voltak kibékülve azzal, hogy életük virágzásának oly gyorsan vége szakad, és oly gyorsan megöregszenek és meghalnak. Ezért a történelem folyamán egyre gyarapodott az élet meghosszabbítására tett kísérletek száma.

Jób idejében az egyiptomiak az állatok heréjét ették meg, abbeli hiábavaló törekvésükben, hogy visszanyerjék fiatalságukat. A középkori alkimisták egyik fő törekvése az volt, hogy feltalálják a hosszú élet elixírjét. Sok alkimista hitt abban, hogy a mesterségesen előállított arany halhatatlanságot ad, és hogy ha aranyedényekből esznek, az hosszabb életet eredményez. Az ókori kínai taoisták úgy gondolták, hogy különböző módszerekkel, mint például meditációval, légzési gyakorlatokkal és diétával, megváltoztathatják a test kémiai folyamatait, és így halhatatlanságra tehetnek szert.

Juan Ponce de León spanyol felfedezőről köztudott, hogy fáradhatatlanul kutatta a fiatalság forrását. Egy XVIII. századi orvos azt javasolta a Hermippus Redivivus című könyvében, hogy tavasszal a fiatal szüzeket be kell vinni egy kis szobába, a leheletüket össze kell gyűjteni üvegekbe, és azt kell felhasználni az élet meghosszabbítására szolgáló italként. Persze szükségtelen is mondani, hogy egyik módszer sem volt eredményes.

Ma, mintegy 3500 évvel azután, hogy Mózes feljegyezte Jób megállapítását, az ember már járt a Holdon, feltalálta az autót és a számítógépet, tanulmányozza az atomot és a sejtet. De mindezen technikai fejlődés ellenére életünk még mindig „rövid . . . és háborúságokkal bővelkedő”. Igaz, hogy a fejlett országokban az elmúlt évszázadban jelentősen megnőtt a várható élettartam. De ez főként az egészségügyi ellátás javulásának, a higiénikusabb körülményeknek és a helyesebb táplálkozásnak köszönhető. Például a XIX. század közepétől az 1990-es évek elejéig Svédországban az átlagos élettartam a férfiaknál 40-ről 75 évre emelkedett, a nőknél pedig 44-ről 80 évre. De ez vajon azt jelenti, hogy kielégítést nyert az embernek az a vágya, hogy tovább éljen?

Nem, mert bár néhány országban több ember számíthat arra, hogy megéri az időskort, ettől függetlenül még igazak Mózes szavai, melyeket évekkel ezelőtt jegyzett fel: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő . . . a mely gyorsan tovatünik, mintha repülnénk” (Zsoltárok 90:10). Vajon megváltozik ez a közeljövőben? Vajon lesz valaha is lehetőség arra, hogy sokkal hosszabb ideig éljünk? A következő cikk ezeket a kérdéseket fogja megvizsgálni.