Élettörténet

Szellemi világosság ragyog a Közel-Keleten

NADZSIB SZÁLEM ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az i. sz. I. században Isten Szavának világossága a Közel-Keleten ragyogott fel, és elérte a föld legtávolabbi részét is. A XX. században ez a világosság visszatért, hogy újból fényt gyújtson a földnek ezen a vidékén. Hadd mondjam el ennek történetét.

LIBANON északi részén, egy Amjún nevű városban születtem 1913-ban, az utolsó, viszonylag nyugodtnak mondható évben, amikor még nagyjából stabil volt a világhelyzet, hiszen a rá következő évben kitört az I. világháború. A háborúnak 1918-ban Libanon — melyet akkoriban a Közel-Kelet gyöngyeként emlegettek — gazdaságilag és politikailag is meglehetősen kimerülten intett búcsút.

Amikor 1920-ban újra működni kezdett a posta Libanonban, levelek érkeztek külföldön élő libanoni emberektől, köztük a nagybátyáimtól, Abdulláh és George Gantúsztól is. Az édesapjuknak, vagyis az én nagyapámnak, Habíb Gantúsznak írtak, egyebek közt Isten Királyságáról (Máté 24:14). A nagyapám elmesélte a városban, hogy mit írtak a fiai, de már ezért is kigúnyolták. Az emberek azt pletykálták, hogy Habíb fiai arra biztatják az apjukat, hogy adja el a földjét, vegyen egy szamarat, és menjen prédikálni.

A világosság korai terjedése

A következő évben, 1921-ben Michel Abud, aki egy ideig az Egyesült Államokban, a New York-i Brooklynban élt, hazatért Tripoliba, Libanonba. Bibliakutató lett, ahogy akkoriban Jehova Tanúit hívták. Abud testvér barátainak és rokonainak a többsége nem reagált kedvezően a Biblia üzenetére, de két ismert személyiség, Ibráhim Atijé professzor és Hanna Sammasz fogorvos elfogadta az igazságot. Dr. Sammasz a lakását és a rendelőjét rendelkezésre is bocsátotta keresztény összejövetelek megtartására.

Még kisfiú voltam, amikor Abud testvér és Sammasz testvér eljöttek Amjúnba, ahol laktam. Látogatásuk nagy hatással volt rám, és kezdtem eljárni Abud testvérrel a prédikálómunkába. Negyven éven át rendszeresen együtt mentünk a szolgálatba, egészen 1963-ig, Abud testvér haláláig.

A bibliai igazság fénye 1922 és 1925 között számos falura szétáradt Libanon északi részén. Úgy 20-30 személy jött össze magánotthonokban, például nálunk Amjúnban, hogy a Bibliáról beszélgessen. A papság gyerekeket bízott meg, hogy bádogdobozokkal zörögve, kiabálva és sikoltozva próbálják megzavarni az összejöveteleinket, úgyhogy néha a fenyőerdőben találkoztunk.

Fiatalon a többiek Timóteusnak hívtak a szolgálat iránti buzgóságom miatt, valamint azért, mert minden keresztény összejövetelen ott voltam. Az iskolaigazgató megparancsolta, hogy ne járjak többé „azokra az összejövetelekre”. Mivel nem engedelmeskedtem neki, kicsaptak az iskolából.

Bibliai tájakon prédikálunk

Nem sokkal azután, hogy 1933-ban megkeresztelkedtem, elkezdtem az úttörőszolgálatot (így hívják Jehova Tanúi a teljes idejű szolgálatot). Bár akkoriban kevesen voltunk, nemcsak a Libanon északi részén fekvő falvak többségét munkáltuk be, de Bejrútig és környékéig is eljutottunk, sőt le egészen Libanon déli végéig. Azokban a korai években általában gyalog vagy szamárháton közlekedtünk, ahogy Jézus Krisztus és első századi követői annak idején.

Juszuf Rahal, egy libanoni Tanú, aki évekig az Egyesült Államokban élt, 1936-ban hazalátogatott Libanonba. Hozott magával egy hangosítóberendezést és egypár gramofont. A felszerelést felpakoltuk egy 1931-es gyártású Ford automobilra, és bejártuk vele Libanont és Szíriát, így a távoli vidékekre is el tudtuk vinni a Királyság-üzenetet. A hangszóró hangja több mint 10 kilométeres körzetben hallható volt. Az emberek felmentek a házuk tetejére, hogy hallják a hangokat, amelyek mintha az égből jöttek volna. A szántóföldeken dolgozók félbehagyták a munkájukat, és közelebb jöttek, hogy hallgassák az üzenetet.

Az egyik utolsó közös utunk Juszuf Rahallal a szíriai Aleppóba vezetett, 1937 telén. Még mielőtt visszatért az Egyesült Államokba, Palesztinába is elutaztunk. Eljutottunk Haifába meg Jeruzsálembe, és vidékre is. Találkoztunk Ibráhim Sehádival is, akivel már korábban levél útján megismerkedtem. Ibráhim annyira előrehaladt a bibliai ismeretben, hogy a látogatásunk alatt elkísért minket a házról házra végzett szolgálatba (Cselekedetek 20:20).

Nagyon vártam már a találkozást Kalil Kobrosszi professzorral is, aki hithű katolikus volt, és levélben tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival. Vajon hogyan szerezte meg a libanoni Tanúk címét? Egy haifai üzletben az eladó olyan papírba csomagolta be Kalilnak az élelmiszert, amely Jehova Tanúi egyik kiadványából volt kitépve. Éppen rajta volt a címünk. Jól sikerült a találkozónk, és később, 1939-ben Kalil Tripoliban megkeresztelkedett.

Petrosz Lagakosz 1937-ben a feleségével Tripoliba jött. A következő néhány év alatt mi hárman bemunkáltuk Libanon és Szíria nagy részét, elvittük a Királyság-üzenetet az emberek otthonaiba. Lagakosz testvér 1943-ban bekövetkezett haláláig a Tanúk eljuttatták a szellemi világosságot Libanon, Szíria és Palesztina majd minden városába és falvába. Többször előfordult, hogy körülbelül harmincan indultunk útnak autóval vagy busszal akár hajnali három órakor is, hogy eljussunk a messzi vidékekre.

Az 1940-es években Ibráhim Atijé fordította Az Őrtorony folyóiratot arabra. Utána mindig készítettem négy, kézzel írt példányt belőle, és elküldtem a palesztinai, szíriai és egyiptomi Tanúknak. Akkoriban, a II. világháború alatt keményen ellenálltak a prédikálómunkánknak, de azért mindenkivel tudtuk tartani a kapcsolatot, aki a Közel-Keleten szerette a Biblia igazságát. Saját kezűleg készítettem térképeket városokról és a körülöttük levő falvakról, és szívügyünknek tekintettük, hogy eljussunk ezekre a helyekre a jó hírrel.

1944-ben, a még mindig tomboló II. világháború közepette feleségül vettem Evelynt, az úttörőtársamnak, Michel Abudnak a lányát. Három gyermekünk született: egy lány és két fiú.

Együtt munkálkodunk a misszionáriusokkal

Nem sokkal a háború vége után megérkeztek Libanonba a misszionáriusi képzést nyújtó Gileád Iskola első végzettjei. Ennek eredményeként megalakult az első libanoni gyülekezet, amelyben engem neveztek ki csoportszolgának. Azután 1947-ben Nathan H. Knorr és a titkára, Milton G. Henschel ellátogattak Libanonba, és nagyon fellelkesítették a testvéreket. Nemsokára még több misszionárius érkezett, és sokat segítettek a szolgálatunk megszervezésében, valamint a gyülekezeti összejövetelek levezetésében.

Egyszer, amikor Szíria egyik távoli területére utaztunk el, a helyi püspök ellenállásába ütköztünk. Azzal vádolt minket, hogy „cionista kiadványokat” terjesztünk. A sors iróniája, hogy 1948 előtt a papság sokszor „kommunistáknak” bélyegzett minket. Ez alkalommal letartóztattak bennünket. Két órán át tartott a kihallgatásunk, és közben kiválóan tudtunk tanúskodni.

Végül a bíró, aki az ügyünkkel foglalkozott, kijelentette: „Noha átkozom azt a csuhást [ezzel a püspökre utalt], aki feljelentette önöket, meg kell neki köszönnöm, hogy az ő jóvoltából találkozhattam önökkel, és megtudhattam egyet s mást a tanításaikról.” Ezután bocsánatot kért a kellemetlenségért.

Tíz évvel később busszal utaztam Bejrútba, és közben beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő férfival, aki mezőgazdasági mérnök volt. Néhány percig hallgatta, amint beszéltem neki néhány hitnézetünkről, majd azt mondta, hogy az egyik szíriai barátja hasonló dolgokról beszélt. Vajon ki volt az a barát? A bíró, aki tíz évvel korábban az ügyünkkel foglalkozott!

Az 1950-es években meglátogattam az iraki Tanúkat, és együtt tanúskodtam velük ajtóról ajtóra. Sokszor jártam Jordániában és Ciszjordániában is. 1951-ben egy négyfős Tanú-csoport tagjaként Betlehembe mentem. Ott ünnepeltük meg az Úr Vacsoráját. Azok, akik részt vettek az ünnepen, aznap reggel elmentek busszal a Jordán folyóhoz, és 22-en megkeresztelkedtek annak jelképeként, hogy átadták magukat Jehovának. Amikor azon a vidéken ellenállást tapasztaltunk, mindig ezt mondtuk: „Arról beszélünk önöknek, hogy a saját honfitársaik közül valaki Király lesz az egész föld felett! Miért dühösek? Ennek inkább örülniük kellene!”

Prédikálás nehéz körülmények között

A Közel-Keleten a legtöbben jószívűek, alázatosak és vendégszeretők. Sokan érdeklődve hallgatják az Isten Királyságáról szóló üzenetet. Őszintén szólva semmi nem lehetne annál felüdítőbb, mint hogy tudjuk, hamarosan beteljesedik a Biblia ígérete: „maga az Isten lesz [a népével]. És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések 21:3, 4).

Azt tapasztaltam, hogy akik szembehelyezkednek a tevékenységünkkel, azoknak a nagy része nem érti a munkánk lényegét, sem az üzenetünket. A kereszténység papsága annyi mindent megtett, hogy rossz színben tüntessen fel minket! Ezért a polgárháború idején, mely 1975-ben tört ki Libanonban, és több mint 15 évig elhúzódott, a Tanúknak nagyon nehéz dolguk volt.

Egyszer bibliatanulmányozást vezettem egy családnál, amelynek a tagjai buzgón jártak templomba. A papot felbosszantotta, hogy gyorsan haladnak előre a bibliai igazságok megismerésében. Ezért az egyik este egy helyi vallásos csoport felbiztatta a tagjait, hogy rohanják le a család üzletét. Legalább 10 000 dollár értékű árut égettek el. Ugyanazon az estén elraboltak, de tudtam érvelni a vezetőjüknek, és elmagyaráztam, hogy ha igaz keresztények lennének, nem viselkednének vademberek módjára. Erre megállíttatta a kocsit, és távozásra szólított fel.

Egy másik alkalommal négy milicista rabolt el. Többször is megfenyegettek, aztán a vezérük, aki azt mondta, hogy lelő, hirtelen meggondolta magát, és elengedett. Ebből a csapatból most ketten börtönben vannak gyilkosság és rablás miatt, a másik két férfit pedig kivégezték.

Újabb lehetőségek a tanúskodásra

Gyakran volt lehetőségem más országokba repülni. Egyszer, amikor Bejrútból az Egyesült Államokba repültem, Charles Malek mellett ültem, aki korábban Libanon külügyminisztere volt. Figyelmesen meghallgatott, és minden verset értékelt, amit a Bibliából felolvastam neki. A végén elmondta, hogy Tripoliban járt iskolába, és Ibráhim Atijé tanította, aki az én apósomtól ismerte meg a Biblia igazságát! Malek úr azt mondta, hogy Ibráhim tanította meg őt a Biblia tiszteletére.

Egy másik repülőúton az ENSZ egyik palesztin képviselője mellett ültem, és tudtam neki beszélni Isten Királyságának a jó híréről. Bemutatott a testvére családjának New Yorkban, és később sokszor meglátogattam őket. Volt egy rokonom is, aki az ENSZ-székházban dolgozott New Yorkban. Egyszer háromórás látogatást tettem az irodájában, és tanúskodtam neki Isten Királyságáról.

Most 88 éves vagyok, és még mindig ellátom a gyülekezeti felelősségeimet. A feleségem, Evelyn még mindig vállvetve szolgálja velem Jehovát. A lányunk Jehova Tanúi egyik utazófelvigyázójához ment feleségül, aki most az egyik bejrúti gyülekezetben vénként szolgál. A lányuk is Tanú. A kisebb fiunk és a felesége szintén Tanúk, és az ő lányuk is az igazságban van. A nagyobbik fiunk szívébe is belevéstük a keresztény hitet, és remélem, idővel magáévá fogja tenni.

A Közel-Keleten én voltam az első úttörő; 1933-ban neveztek ki. Nem találhattam volna jobb életutat, mint azt, hogy úttörőként szolgáltam Jehovát az elmúlt 68 év alatt. Elhatároztam, hogy ezentúl is a tőle kiáradó szellemi világosságban fogok járni.

[Kép a 23. oldalon]

Nadzsib 1935-ben

[Kép a 24. oldalon]

Hangszórós autóval a Libanoni-hegységben (1940)

[Képek a 25. oldalon]

A fenti képen az óramutató járásával egyezően, a bal felső saroktól kezdve: Nadzsib, Evelyn, a lányuk, Abud testvér és Nadzsib idősebb fia (1952)

Lent (az első sorban): Sammasz, Knorr, Abud és Henschel testvér Nadzsib otthonában, Tripoliban (1952)

[Kép a 26. oldalon]

Nadzsib a feleségével, Evelynnel