Élettörténet
Felhasználtuk változó körülményeinket, hogy távoli helyeken tanúskodjunk
RICARDO MALICSI ELMONDÁSA ALAPJÁN
Amikor a keresztény semlegességem miatt elveszítettem az állásomat, a családommal együtt arra kértem Jehovát, hogy segítsen nekünk megtervezni a jövőnket. Imánkban kifejeztük azt a vágyunkat, hogy szeretnénk kiterjeszteni a szolgálatunkat. Nem sokkal ezután vándorolni kezdtünk, utunk két kontinens nyolc országába vezetett. Ennek eredményeként távoli helyeken tudtuk végezni a szolgálatunkat.
OLYAN családban születtem 1933-ban a Fülöp-szigeteken, mely a Fülöp-szigeteki Független Egyház tagja volt. A családunknak mind a 14 tagja ehhez az egyházhoz tartozott. Amikor körülbelül 12 éves voltam, azt kértem imában Istentől, hogy vezessen el az igaz hithez. Az egyik tanárom beíratott egy vallásos osztályba, és hívő katolikus lettem. Soha nem mulasztottam el egyetlen szombati gyónást vagy vasárnapi misét sem. Ám fokozatosan kételkedővé és elégedetlenné váltam. Olyan kérdések gyötörtek, hogy mi történik az emberekkel, amikor meghalnak, illetve nem értettem a tüzes pokolról és a Háromságról szóló tanításokat. A vallási vezetőktől kapott válaszok értelmetlenek voltak, és nem elégítettek ki.
Kielégítő válaszokra találok
Míg főiskolára jártam, csatlakoztam egy diákszervezethez, amely belevitt verekedésekbe, szerencsejátékba, dohányzásba és más visszataszító tevékenységekbe. Egy este találkoztam az egyik évfolyamtársam édesanyjával, aki Jehova Tanúja volt. Feltettem neki ugyanazokat a kérdéseket, melyeket már a vallásoktatóimtól is megkérdeztem. Mindegyik kérdésemre a Bibliából válaszolt, és meg voltam győződve arról, hogy amit mond, az az igazság.
Vettem egy Bibliát, és elkezdtem tanulmányozni a Tanúkkal. Hamarosan eljártam Jehova Tanúi valamennyi összejövetelére. A Biblia bölcs tanácsát követve, hogy „rossz társaságok megrontanak hasznos szokásokat”, megszakítottam a kapcsolatomat erkölcstelen barátaimmal (1Korintusz 15:33). Ez segített előrehaladnom a Biblia tanulmányozásában, és végül átadtam az életemet Jehovának. 1951-ben keresztelkedtem meg, és utána egy ideig teljes idejű szolga (úttörő) voltam. Majd 1953 decemberében feleségül vettem Aurea Mendoza Cruzt, aki a házastársam, a szolgálatban pedig hűséges munkatársam lett.
Válasz az imáinkra
Szívből szerettünk volna úttörők lenni. Ám az a vágyunk, hogy még teljesebb mértékben szolgáljuk Jehovát, nem vált valóra azonnal. De még így sem szűntünk meg kérni Jehovát, hogy adjon újabb és újabb lehetőségeket a szolgálatában. Ám az életünk nem volt könnyű. Mégsem felejtkeztünk meg szellemi céljainkról, és 25 évesen kineveztek gyülekezetszolgának, azaz elnöklőfelvigyázónak Jehova Tanúi egyik gyülekezetében.
Amint előrehaladtam a Biblia ismeretében, és egyre jobban megértettem Jehova alapelveit, felismertem, hogy a munkám sérti keresztény semlegességemet (Ézsaiás 2:2–4). Úgy döntöttem, hogy kilépek. Ez hitpróbának bizonyult. Hogyan fogok gondoskodni a családom szükségleteiről? Ismét Jehova Istenhez fordultunk imában (Zsoltárok 65:2). Elmondtuk neki az aggodalmainkat és félelmeinket, de kifejeztük azt a vágyunkat is, hogy ott szolgáljunk, ahol nagyobb szükség van Királyság-prédikálókra (Filippi 4:6, 7). Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy milyen sokfajta lehetőség tárul fel előttünk!
Útra kelünk
1965 áprilisában elfogadtam egy állást mint tűzvédelmi és baleset-megelőzési felügyelő a laoszi Vientiane nemzetközi repülőtéren, és Vientiane-ba költöztünk, ahol 24 tanú élt. Örömmel prédikáltunk együtt a misszionáriusokkal és a néhány helyi testvérrel. Később áthelyeztek az Udon Thani repülőtérre, Thaiföldre. Udon Thaniban egyetlen Tanú sem volt. Családként hétről hétre megtartottunk minden összejövetelt. Házról házra prédikáltunk, újralátogatásokat végeztünk és bibliatanulmányozásokat kezdtünk.
Emlékeztünk Jézusnak arra az intésére, melyet a tanítványainak adott, vagyis hogy ’mindig sok gyümölcsöt teremjenek’ (János 15:8). Ezért elhatároztuk, hogy követjük a példájukat, és továbbra is hirdettük a jó hírt. Nemsokára láttuk munkánk gyümölcsét. Egy thaiföldi kislány elfogadta az igazságot és testvérnőnk lett. Két amerikai férfi is elfogadta az igazságot és idővel keresztény vének lettek. Több mint tíz éven át folytattuk a jó hír prédikálását Thaiföld északi részén. Mennyire boldogok vagyunk, hogy ma már egy gyülekezet van Udon Thaniban! Az igazság általunk vetett magjai közül még ma is van, amelyik gyümölcsöt terem.
De sajnos újra el kellett költöznünk. Imádkoztunk ’az aratás Urához’, hogy segítsen nekünk továbbra is részt venni a prédikálómunkában (Máté 9:38). Áthelyeztek bennünket Teheránba, Irán fővárosába. Mindez a sah uralma idején történt.
Prédikálás nehéz körülmények között
Amikor megérkeztünk Teheránba, azonnal megtaláltuk szellemi testvéreinket. A Tanúk egy kicsiny, 13 nemzetiséget képviselő csoportjához csatlakoztunk. Változtatásokra volt szükség, hogy Iránban prédikálhassuk a jó hírt. Bár nem tapasztaltunk nyílt ellenállást, nagyon óvatosnak kellett lennünk.
Az érdeklődők időbeosztása miatt néha éjfélkor vagy még később kellett vezetnünk a bibliatanulmányozásokat, sőt volt, hogy hajnalig is. Mégis annyira boldogok voltunk, hogy láthattuk kemény munkánk gyümölcsét! Számos filippínó és koreai család elfogadta a keresztény igazságot, és átadta az életét Jehovának.
Ezután a bangladesi Dhakában kaptam munkát. 1977 decemberében érkeztünk meg ide. Ez is olyan ország volt, ahol a prédikálótevékenység nem volt éppen könnyű. Ám sosem felejtettük el, hogy nem szabad leállnunk. Jehova szellemének az irányítását követve, képesek voltunk sok olyan családot találni, amely kereszténynek vallotta magát. Némelyikük szomjazott a Szentírásban található igazság felüdítő vizére (Ézsaiás 55:1). Ezért sok bibliatanulmányozást tudtunk elkezdeni.
Mindig arra gondoltunk, hogy Isten akarata az, hogy „mindenfajta ember megmentésben részesüljön” (1Timóteusz 2:4). Szerencsére senki sem próbált akadályozni bennünket. Az előítéletek leküzdése érdekében igyekeztünk nagyon barátságos beszélgetéseket kezdeményezni. Pál apostolhoz hasonlóan próbáltunk „mindenfajta embernek mindenné” lenni (1Korintusz 9:22). Amikor látogatásunk okáról kérdeztek, kedvesen elmondtuk, és úgy tapasztaltuk, hogy sokan nagyon barátságosak.
Dhakában találkoztunk egy helyi testvérnővel, és arra buzdítottuk, hogy csatlakozzon hozzánk, amikor megtartjuk keresztény összejöveteleinket, később pedig, hogy jöjjön el velünk a prédikálószolgálatba. Ezután a feleségem tanulmányozni kezdett egy családdal, és meghívta őket is az összejöveteleinkre. Jehova szerető-kedvességéből az egész család elfogadta az igazságot. Később két lányuk segített lefordítani bibliai kiadványokat bengáli nyelvre, és több rokonuk is megismerte Jehovát. Sok más bibliatanulmányozó szintén elfogadta az igazságot. Legtöbben közülük már vénként vagy úttörőként szolgálnak.
Mivel Dhaka rendkívül sűrűn lakott város, meghívtuk néhány családtagunkat, hogy segítsenek nekünk a prédikálómunkában. Többen el is jöttek, és csatlakoztak hozzánk Bangladesben. Mennyire örültünk, és milyen hálásak voltunk Jehovának, hogy lehetőséget kaptunk ebben az országban hirdetni a jó hírt! Kezdetben még csak egyetlen személy szolgálta Jehovát, mára már két gyülekezet tevékenykedik Bangladesben.
1982 júliusában csomagolnunk kellett, és elhagytuk Bangladest. Könnyes szemmel váltunk el testvéreinktől. Nem sokkal ezután az ugandai Entebbe nemzetközi repülőtéren kaptam állást, ahol négy évet és hét hónapot voltunk. Mit tudtunk tenni, hogy dicsérjük Jehova nagy nevét ebben az országban?
Jehovát szolgáljuk Kelet-Afrikában
Mihelyt megérkeztünk az Entebbe nemzetközi repülőtérre, egy gépkocsivezető felvett engem és a feleségemet, hogy elvigyen a szállásunkra. Amint elhagytuk a repülőteret, elkezdtem prédikálni neki Isten Királyságáról. Ezt kérdezte tőlem: „Maga Jehova Tanúja?” Amikor azt feleltem, hogy igen, ő ezt mondta: „Az egyik testvérük az irányítótoronyban dolgozik.” Azonnal megkértem, hogy vigyen oda hozzá. Találkoztunk a testvérrel, aki nagyon boldog volt, hogy megismert bennünket, és megbeszéltük, hogy összejöveteleket fogunk tartani, valamint elmegyünk a szántóföldi szolgálatba.
Abban az időben csak 228 Királyság-hírnök volt Ugandában. Az első évben az igazság magvait vetettük két entebbei testvérrel. Mivel arrafelé az emberek nagyon szerettek olvasni, sok kiadványt — köztük több száz folyóiratot — tudtunk elterjeszteni. A fővárosból, Kampalából hívtunk testvéreket, hogy segítsenek nekünk prédikálni a hétvégeken az entebbei területen. Az első nyilvános előadásomon öten voltak jelen, engem is beleértve.
Az elkövetkező három évben életünk néhány legboldogabb pillanatát éltük át, amikor láttuk, hogy azok, akiket tanítunk, figyelnek és gyorsan fejlődnek (3János 4). Az egyik körzetkongresszuson hat bibliatanulmányozónk keresztelkedett meg. Tanulmányozóink közül sokan azt mondták, hogy ösztönzést éreznek arra, hogy a teljes idejű szolgálatra törekedjenek, mert láttak bennünket, akik úttörőkként szolgálunk, és ugyanakkor teljes időben dolgozunk.
Felismertük, hogy munkahelyünk is gyümölcsöző terület lehet. Egy alkalommal megszólítottam a repülőtér egyik tűzoltóját, és megosztottam vele a paradicsomi földön való életről szóló bibliai reménységet. Megmutattam neki a saját Bibliájából, hogy az engedelmes emberiség békében és egységben fog élni, és nem fog szenvedni a szegénységtől, a lakáshiánytól, a háborúktól, a betegségektől vagy a haláltól (Zsoltárok 46:9; Ézsaiás 33:24; 65:21, 22; Jelenések 21:3, 4). Az, hogy ezekről olvasott a saját Bibliájában, felkeltette az érdeklődését. Azonnal elkezdtük tanulmányozni a Bibliát. Minden összejövetelre eljött. Hamarosan átadta az életét Jehovának, és megkeresztelkedett. Később csatlakozott hozzánk a teljes idejű szolgálatban.
Ugandai tartózkodásunk alatt kétszer is polgári zavargás tört ki, de ez nem állította meg szellemi tevékenységünket. A nemzetközi társaságok alkalmazottainak családtagjait áthelyezték a kenyai Nairobiba hat hónapra. Mi pedig, akik Ugandában maradtunk, továbbra is megtartottuk a keresztény összejöveteleinket és prédikáltunk, bár körültekintően és óvatosan kellett tevékenykednünk.
1988 áprilisában megbízatásom lejárt, és ismét költöztünk. A szellemi fejleményeket látva igazi megelégedéssel hagytuk el az entebbei gyülekezetet. 1997 júliusában lehetőségünk volt újra ellátogatni Entebbébe. Akkorra némelyik korábbi bibliatanulmányozónk már vénként szolgált. Mennyire csodálatos volt látni, hogy 106-an vettek részt a nyilvános összejövetelen!
Érintetlen területre költözünk
Vajon megnyílik még előttünk egy újabb lehetőség? Igen, mivel következő munkám a szomáliai Mogadishu nemzetközi repülőtérre szólt. Elhatároztuk, hogy kihasználjuk ezt az új lehetőséget, hogy érintetlen területen szolgáljunk.
Prédikálótevékenységünk legfőképpen a nagykövetségek személyzetére, filippínó munkásokra és más külföldiekre korlátozódott. Gyakran találkoztunk velük a piacon. Barátságos látogatásokat tettünk az otthonaikban is. Némi találékonysággal, körültekintéssel és Jehovába vetett teljes bizalommal meg tudtuk osztani a bibliai igazságokat másokkal, és ez gyümölcsöző volt a különböző nemzetiségek között. Két év után elhagytuk Mogadishut — közvetlenül azelőtt, hogy háború tört ki ott.
A Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet ezután a mianmari Yangonba nevezett ki. Ismét kiváló lehetőségek adódtak, hogy tiszta szívű személyeknek segítsünk Isten szándékairól tanulni. Mianmar után áthelyeztek a tanzániai Dar es Salaamba. A házról házra végzett prédikálás itt könnyebb volt, mert Dar es Salaamban angolul beszél a lakosság egy része.
Az összes olyan országban, ahol munkálkodtunk, nagyon kevés nehézséget tapasztaltunk a szolgálatunk végzése során, bár sok esetben korlátozva volt Jehova Tanúi tevékenysége. A munkahelyi beosztásom miatt, mely általában az állammal vagy nemzetközi társaságokkal volt kapcsolatos, az emberek nem kifogásolták a tevékenységünket.
A munkám megkövetelte, hogy feleségemmel együtt három évtizeden át egyik helyről a másikra költözzünk. Ám a munkámat csupán eszköznek tekintettük célunk elérésében. Legfőbb célunk mindig az volt, hogy előremozdítsuk Isten Királyságának érdekeit. Köszönjük Jehovának, hogy segített felhasználnunk változó körülményeinket, és hogy annak a kiváltságnak örvendhettünk, hogy távoli helyeken hirdethettük a jó hírt.
Vissza oda, ahol minden elkezdődött
Ötvennyolc évesen úgy döntöttem, hogy előnyugdíjazást kérek, és visszatérek a Fülöp-szigetekre. Amikor visszatértünk, imádkoztunk Jehovához, hogy irányítsa lépteinket. A Cavite tartományban levő Trece Martires városában levő gyülekezetben kezdtünk szolgálni. Amikor megérkeztünk, csupán 19 hirdetője volt itt Isten Királyságának. Minden napra szerveztünk prédikálást, és sok bibliatanulmányozás kezdődött. A gyülekezet növekedni kezdett. Volt olyan idő, amikor a feleségem 19 házi bibliatanulmányozást vezetett, én pedig 14-et.
A Királyság-terem nemsokára túl szűkké vált. Jehovához imádkoztunk emiatt. Egyik szellemi testvérünk és a felesége elhatározta, hogy a gyülekezetnek adományoz egy telket, a fiókhivatal pedig kölcsönt biztosított egy új Királyság-terem építéséhez. Az új épület nagyot lendített a prédikálómunkán, és a jelenlevők száma hétről hétre növekedett. Jelenleg egy 17 hírnökből álló távoli gyülekezetet támogatunk, amely több mint egy órára van tőlünk.
Feleségemmel együtt nagy kiváltságnak tartjuk, hogy olyan sok országban szolgálhattunk. Visszatekintve vándoréletünkre, teljesen elégedettek vagyunk, mivel tudjuk, hogy a lehető legjobban használtuk fel: segítettünk másoknak Jehováról tanulni!
[Térkép a 24–25. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
TANZÁNIA
UGANDA
SZOMÁLIA
IRÁN
BANGLADES
MIANMAR
LAOSZ
THAIFÖLD
FÜLÖP-SZIGETEK
[Kép a 23. oldalon]
Feleségemmel, Aureával