Nem vonakodtak tanúskodni
1 Nevünk — Jehova Tanúi — azonosít minket és leírja a tevékenységünket. Tanúbizonyságot teszünk Istenünk, Jehova kiválóságairól (És 43:10, 12). Mindenkinek részt kell vennie e tanúskodásban, ha a gyülekezet tagjává akar válni. A tanúskodómunkát elsősorban a nyilvános szolgálatunk keretében végezzük, amely magában foglalja a házankénti látogatásokat, az utcai munkálkodást, az újralátogatásokat és a bibliatanulmányozások vezetését. Mindannyian helyénvaló buzdítást kapunk arra, hogy igyekezzünk teljes részt vállalni e munkából (1Kor 15:58).
2 A gyülekezet egyes tagjai azonban csak korlátozott mértékben tudnak tevékenykedni. Egy komoly betegség vagy gyengélkedés talán korlátok közé szorítja őket. Az ellenséges rokonok óriási akadályokat gördíthetnek eléjük. Egy fiatalabb személynek esetleg egy hitetlen szülő szab határokat. Akik elszigetelt, közlekedés nélküli területen élnek, megbénítva érezhetik magukat. Az ösztönös félénkség miatt a bátortalan személyek visszahúzódhatnak. Egyes hírnökök, akik ilyen vagy hasonló helyzetekben vannak, úgy érezhetik, hogy nem felelnek meg mint keresztények, mert amit meg tudnak tenni, az sokkal kevesebb mások munkájánál, és kevesebb, mint amit valóban meg szeretnének tenni. Nincs ok arra, hogy lekicsinyeljék saját erőfeszítéseiket (Gal 6:4). Vigaszt meríthetnek annak tudatából, hogy — bármilyen helyzetben legyenek is — Jehova kedvét leli bennük, amikor a tőlük telhető legjobbat nyújtják (Luk 21:1–4).
3 Találjunk módot a részvételre: Ezrével hangoztak el már olyan tapasztalatok, amelyek megmutatják, hogyan vették elejét egyesek a nehéz körülmények között annak, hogy akadályok gátolják meg őket a tanúskodásban. Kihasználva kezdeményező készségüket, nagyon sokféle módszert gondoltak ki az alkalmi tanúskodásra. Az otthonmaradásra kényszerülők a telefont használták fel, hogy széles kaput nyissanak a tanúskodásra. Minden látogatót lehetséges hallgatónak tekintenek. Még ha egy ellenséges családtól körülvéve nincs is lehetősége egy feleségnek az otthoni tanúskodásra, kihasználja az arra nyíló alkalmakat, hogy a szomszédoknak vagy másoknak beszéljen, akikkel mindennapos tevékenysége során találkozik.
4 Egy fiatal személyt talán egy hitetlen szülő tilt el a nyilvános tanúskodásunkban való részvételtől. Ezt nem kell legyőzhetetlen akadálynak felfognia, inkább az osztálytársait meg tanárait tekintheti személyes „területének”, és talán nagyszerű tanúbizonyságot tud tenni, sőt még bibliatanulmányozásokat is vezethet. Sokan, akik elszigetelt helyeken élnek, levélírás formájában tudtak részt venni a tanúskodásban. Akiket keresztényi lelkesedés ösztönöz, azok mindig találnak valamilyen módot arra, hogy ne váljanak „tétlenné . . ., sem gyümölcstelenné a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve” (2Pét 1:8, Vida).
5 Ami a tanúskodómunkában való részvételünket illeti, Jehova egységes irányadó mértéket állított fel mindenki számára, mégpedig azt, hogy „egész lélekkel” munkálkodjunk (Kol 3:23, NW). A ráfordított időnk mennyiségében és az elért teljesítményeinkben ugyan eltérés fog mutatkozni, de az alapvető indíték ugyanaz — őszinte szeretet, amely „teljes szívből” fakad (1Krón 28:9, Újfordítású; 1Kor 16:14). Ha a tőlünk telhető legjobbat adjuk, akkor sohasem lesz okunk úgy érezni, hogy nincs hitünk vagy hasznavehetetlenek vagyunk a gyülekezet tagjaiként, merthogy mennyiségileg keveset tudunk nyújtani. Pálhoz hasonlóan hitelt érdemlően elmondhatjuk, hogy ’semmitől sem vonogattuk magunkat, ami hasznos, hogy hirdessük azt, és nyilvánosan tanítsunk’ (Csel 20:20).