Jehova egyengette az utamat

A SZÜLEIM SEGÍTETTEK RÁTALÁLNI A HELYES ÚTRA

A szüleim az 1920-as években ismerték meg az igazságot, még mielőtt összeházasodtak. Én 1939 elején születtem, és Angliában nőttem fel. Apa és anya mindig elvittek az összejövetelekre, és nagyon élveztem a teokratikus szolgálati iskolát. A mai napig emlékszem, hogy amikor az első előadásomat tartottam, fel kellett másznom egy ládára, hogy kilássak a pulpitus mögül. Még csak hatéves voltam, és nagyon izgultam, miközben az a sok felnőtt mind engem figyelt.

Az édesapám legépelt egy egyszerű bevezetőt egy kártyára, hogy azzal menjek a szántóföldi szolgálatba. Nyolcéves voltam, amikor először álltam egyedül egy ajtó elé. A házigazda elolvasta a kártyát, és rögtön elfogadta „Az Isten legyen igaz” című könyvet. Annyira boldog voltam, hogy odaszaladtam apához, hogy elújságoljam neki. Nagyon szerettem a szolgálatot és az összejöveteleket, és megfogalmazódott bennem, hogy teljes időben szeretném szolgálni Jehovát.

A Biblia igazsága azután érintett meg mélyebben, miután apa nekem külön előfizetett az Őrtoronyra. Ahogy megérkezett egy új szám a postával, azon nyomban el is olvastam. Egyre jobban bíztam Jehovában, és ez arra indított, hogy átadjam magam neki.

A családommal 1950-ben részt vettünk a New York-i „Teokrácia növekedése” jeligéjű kongresszuson. Augusztus 3-án, csütörtökön a nap témája a misszionáriusi szolgálat volt. Aznap hangzott el a keresztelkedési beszéd is. Carey Barber testvér tartotta, aki később a vezetőtestület tagja lett. Miután az előadás végén feltette a két kérdést a keresztelkedésre jelentkezőknek, én is felálltam, és igennel válaszoltam. 11 éves voltam akkor, de már átéreztem, hogy milyen komoly döntés ez. Kicsit féltem belemenni a vízbe, mert nem tudtam úszni. A nagybátyám odakísért a medencéhez, és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Igazából olyan gyorsan túl voltam rajta, hogy nem is ért le a lábam a medence aljára. Az egyik testvér megkeresztelt, aztán rögtön átadott egy másiknak, aki kiemelt a medencéből. Az óta a fontos nap óta Jehova folyamatosan egyengeti az utamat.

JEHOVÁBA VETEM A BIZALMAMAT

A középiskola befejezése után úttörő szerettem volna lenni, de a tanáraim arra ösztönöztek, hogy tanuljak tovább. Engedtem a nyomásnak, és elkezdtem az egyetemet. Ám hamar rájöttem, hogy ha a tanulmányaimra akarok koncentrálni, nem tudok szilárd maradni az igazságban, ezért úgy döntöttem, hogy otthagyom az egyetemet. Jehova elé tártam ezt az ügyet, és egy tiszteletteljes levélben megindokoltam, hogy miért nem folytatom a tanulmányaimat az első év után. Teljesen Jehovára bíztam magam, és belevágtam az úttörőszolgálatba.

Megkérdeztem a londoni Bételt, hogy tudnának-e ajánlani egy tapasztalt úttörő testvért, akivel együtt szolgálhatnék. Így kerültem Wellingborough-ba, ahol 1957 júliusában elkezdtem a teljes idejű szolgálatot. Egy buzgó testvér, Bert Vaisey vett a szárnyai alá, aki sokat segített abban, hogy egy jó időtervet tudjak kialakítani a szolgálatra. A gyülekezetünkbe rajtunk kívül még hat idős testvérnő járt. Az, hogy fel kellett készülnöm az összejövetelekre, és közre kellett működnöm rajtuk, sok alkalmat adott arra, hogy erősítsem a Jehovába vetett bizalmamat, és kifejezzem a hitemet.

Mivel nem vállaltam a katonai szolgálatot, egy rövid ideig börtönben voltam. A szabadulásom után megismertem egy különleges úttörő testvérnőt, Barbarát. 1959-ben összeházasodtunk, és készek voltunk bármilyen megbízatást elvállalni. Először Anglia északnyugati részébe, Lancashire megyébe küldtek minket. Aztán 1961 januárjában meghívtak, hogy vegyek részt a királyságszolgálati iskolán, amely egy négyhetes képzés volt a londoni Bételben. Az iskola végén nagy meglepetésemre kineveztek az utazómunkába. Birminghamben egy tapasztalt körzetfelvigyázó kéthetes képzésben részesített, amelyen már Barbara is részt vehetett. Utána visszaküldtek minket Lancashire és Cheshire megyébe.

A JEHOVÁBA VETETT BIZALMUNK JUTALMA

1962 augusztusában éppen szabadságon voltunk, amikor levelet kaptunk a fiókhivataltól. A borítékban volt két jelentkezési lap is a Gileád-iskolára! Miután imában Jehova elé tártuk az ügyet, kitöltöttük a jelentkezési lapokat, és haladéktalanul visszaküldtük őket a fiókhivatalba, ahogy a testvérek kérték. Öt hónap múlva már úton is voltunk Brooklynba, hogy a Gileád 38. osztályának a tanulóiként részt vegyünk a tíz hónapos oktatáson.

A Gileádon nemcsak Isten Szavát és szervezetét, hanem a testvériségünket is jobban megismertük. Mivel még csak a húszas éveink közepén jártunk, nagyon sokat merítettünk az osztálytársaink tapasztalatából. Kiváltságomban állt, hogy mindennap együtt dolgozhattam Fred Rusk testvérrel, az egyik oktatónkkal. Többek között azt a fontos dolgot tanultam tőle, hogy ha valakinek tanácsot adunk, azt feltétlenül a Szentírásra kell alapoznunk. Azok között, akik előadásokat tartottak nekünk, olyan tapasztalt testvérek voltak, mint Nathan Knorr, Frederick Franz és Karl Klein. És nagy hatással volt ránk, tanulókra A. H. Macmillan testvér alázatos példája, aki az előadásában kifejtette, hogyan vált nyilvánvalóvá Jehova vezetése az 1914-től 1919 elejéig tartó próbateljes időszakban.

ÚJ HELYRE KÜLDENEK MINKET

Az iskola vége felé Knorr testvér elmondta nekünk, hogy Burundiba fognak kinevezni minket, Afrikába. Elszaladtunk a Bétel könyvtárába, hogy megnézzük az évkönyvben, hány hírnök szolgál Burundiban. Meglepetésünkre sehol sem találtunk számadatokat erről az országról. Igen, szűz területre küldtek minket, egy olyan kontinensre, amelyről alig tudtunk valamit. Nagyon izgatottak lettünk, de aztán kiöntöttük a szívünket Jehovának, és sikerült egy kicsit megnyugodnunk.

Az új megbízatásunkban minden annyira más volt, mint amihez hozzászoktunk: az éghajlat, a kultúra és a nyelv is. Meg kellett tanulnunk franciául, és még azt sem tudtuk, hol fogunk lakni. Két nappal az érkezésünk után meglátogatott minket az egyik gileádos osztálytársunk, Harry Arnott, aki úton volt Zambiába, ahol korábban is szolgált. A segítségével találtunk egy lakást, amely az első misszionáriusotthonunk lett. Ám a helyi hatóságok hamarosan ellenségesen kezdtek bánni velünk, mivel semmit sem tudtak Jehova Tanúiról. Már éppen kezdtük megszeretni a megbízatásunkat, amikor közölték velünk, hogy érvényes munkavállalási engedély nélkül nem maradhatunk. Sajnos kénytelenek voltunk elhagyni Burundit, és egy új országhoz, Ugandához kellett alkalmazkodnunk.

Amikor megérkeztünk Ugandába, még nem volt vízumunk. Emiatt aggódtunk egy kicsit, de Jehovára bíztuk a dolgot. Egy kanadai testvér, aki Ugandában szolgált, elmagyarázta a helyzetünket a bevándorlási hivatalban, és kaptunk néhány hónapot, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyt. Ebből a kedvező fejleményből arra következtettünk, hogy Jehova támogat minket.

Ugandában teljesen más volt a helyzet, mint Burundiban. Ott már folyt a prédikálómunka, igaz, mindössze 28 Tanú volt az egész országban. A területünkön sokan beszéltek angolul, de hamar rájöttünk, hogy a számos helyi nyelv közül is meg kell tanulnunk legalább egyet, ha szeretnénk segíteni az érdeklődőknek fejlődni. Kampalában és a környékén prédikáltunk, ahol a legtöbben beszéltek ganda nyelven, ezért úgy döntöttünk, hogy erre a nyelvre fogunk összpontosítani. Évekbe telt, mire elsajátítottuk, de így sokkal hatékonyabbak lettünk a szolgálatban. Jobban megértettük, hogy mire kell hangsúlyt fektetnünk a bibliatanulmányozóknál, ők pedig megnyíltak nekünk, és elmondták, hogy mit éreznek a tanultakkal kapcsolatban.

SZAFARIKRA MEGYÜNK

Amellett, hogy sok alázatos embert találtunk, akik fogékonyak voltak az igazságra, abban a váratlan kiváltságban is részünk lehetett, hogy az utazómunkában szolgálhattunk. A kenyai fiókhivatal irányítása alatt „felderítő szafarira” indultunk, hogy olyan helyeket keressünk, ahol különleges úttörők elkezdhetnék a prédikálómunkát. Sokszor olyanok, akik még soha nem találkoztak Jehova Tanúival, rendkívül vendégszeretően fogadtak minket. Nagyon kedvesen bántak velünk, sőt, még ételt is készítettek nekünk.

Ezután egy másfajta szafari következett. Kampalából két napig vonatoztam a kenyai kikötővárosig, Mombasáig, aztán pedig hajóra szálltam, hogy az Indiai-óceán egyik szigetcsoportjára, a Seychelle-szigetekre utazzam. Később, 1965 és 1972 között Barbara is rendszeresen elkísért a Seychelle-szigetekre. Ez idő alatt az ott élő két hírnökből egy csoport, majd pedig egy virágzó gyülekezet lett. Más „szafarik” során meglátogattam a testvéreket Eritreában, Etiópiában és Szudánban.

Ugandában egy katonai puccsot követően hirtelen megváltozott a politikai helyzet. Azokban a rettegéssel teli években tudatosodott bennem, hogy milyen bölcs dolog követni azt az utasítást, hogy „[fizessük] vissza a császárnak, ami a császáré” (Márk 12:17). Egyszer csak elrendelték, hogy minden Ugandában élő külföldi menjen el az otthonához legközelebbi rendőrőrsre, hogy nyilvántartásba vetesse magát. Mi ennek azonnal eleget tettünk. Néhány nappal később egy misszionáriustársammal épp Kampalán autóztunk keresztül, amikor titkosrendőrök megállítottak minket. A torkunkban dobogott a szívünk. Kémkedéssel vádoltak bennünket, és bevittek a központi rendőrségre, ahol elmagyaráztuk, hogy mi békés misszionáriusok vagyunk. Elmondtuk, hogy már nyilvántartásba vetettük magunkat, de mintha meg sem hallották volna. Egy fegyveres őr kíséretében elvittek minket a misszionáriusotthon közelében lévő rendőrőrsre. Az ottani rendőrtiszt nagy megkönnyebbülésünkre felismert minket, és utasítást adott, hogy engedjenek szabadon bennünket.

Abban az időben gyakran éltünk át feszült pillanatokat a katonai úttorlaszoknál, főleg amikor részeg katonák állítottak meg minket. Minden alkalommal imádkoztunk, és nyugalom töltött el bennünket, amikor sikerült átjutnunk. 1973-ban sajnos minden külföldi misszionáriusnak el kellett hagynia Ugandát.

Így ismét új megbízatást kaptunk; ezúttal Elefántcsontpartra, Nyugat-Afrikába kerültünk. Ez sok változást hozott az életünkbe, hiszen meg kellett ismernünk egy teljesen új kultúrát, újra mindenkivel franciául kellett beszélnünk, és hozzá kellett szoknunk, hogy különböző származású misszionáriusokkal lakunk együtt. De éreztük Jehova vezetését, mivel sok alázatos, tiszta szívű ember örömmel fogadta a jó hírt. Igen, Jehova egyengette az utunkat, mert mi bíztunk benne.

NAGY VÁLTOZÁSOK

Váratlanul kiderült, hogy Barbara rákos. Hiába utaztunk többször is külföldi kezelésekre, 1983-ban egyértelművé vált, hogy nem tudunk tovább Afrikában szolgálni. Mindketten nagyon csalódottak voltunk.

A londoni Bételben folytattuk a szolgálatunkat, de közben Barbara állapota egyre súlyosabb lett, míg végül meghalt. A Bétel-család igazi támasznak bizonyult számomra. Egy házaspár különösen sokat segített, hogy talpra álljak, és továbbra is bízzak Jehovában. Később megismertem egy szellemi gondolkodású testvérnőt, Annt, aki bejárt a Bételbe dolgozni, és aki korábban különleges úttörő volt. 1989-ben összeházasodtunk, és azóta is a nagy-britanniai Bételben szolgálunk.

1995 és 2018 között abban a kiváltságban volt részem, hogy a főhivatal képviselőjeként szolgálhattam (korábban zónafelvigyázónak nevezték), és így közel 60 országba jutottam el. Minden utazásom alkalmával láthattam, hogyan áldja meg Jehova a különböző körülmények között élő szolgáit.

2017-ben az egyik látogatás során visszatérhettem Afrikába. Nagyon izgalmas volt megmutatni Ann-nek Burundit, és lenyűgözött minket, hogy milyen nagy a növekedés a szántóföldön. Az egyik utcában, ahol még 1964-ben házról házra prédikáltam, most egy gyönyörű Bétel-otthon áll, amely több mint 15 500 hírnököt szolgál ki.

Amikor megkaptam a 2018-as látogatások listáját, nagyon megörültem, mivel Elefántcsontpart is rajta volt. Abidjanba, a korábbi fővárosba érkezve úgy éreztem, mintha hazatértem volna. Ahogy a Bételben, a vendégszobában ránéztem a telefonlistára, feltűnt, hogy a szomszédban egy régi ismerős, Sossou testvér lakik, aki városfelvigyázó volt, amikor Abidjanban laktam. De tévedtem. Ez egy másik Sossou volt: a fia.

Jehova állta a szavát. Sok nehézséget éltem át, és közben megtanultam, hogy ha bízunk Jehovában, ő egyengeti az utunkat. Eltökélt szándékunk, hogy továbbra is ezen a végtelen úton járunk, amely még világosabb lesz az új világban (Péld 4:18).