Félénk hírnökből misszionárius lettem

1951-ben születtem Bécsben, egy katolikus családban. Hittem Istenben, és bár félénk voltam, hozzá bátran mertem szólni imában. Amikor 9 éves voltam, édesapám elkezdett tanulmányozni Jehova Tanúival, majd kicsivel később édesanyám is bekapcsolódott.

Hamarosan csatlakoztunk a Döbling Gyülekezethez Bécsben. Családként sok mindent csináltunk együtt: közösen olvastuk és tanulmányoztuk a Bibliát, együtt jártunk az összejövetelekre, és önkéntesként segítettünk a kongresszusokon. Édesapám már kiskoromtól úgy nevelt, hogy megszeressem Jehovát. Gyakran imádkozott érte, hogy a húgommal egy nap majd úttörők legyünk. De én akkor még nem vágytam erre.

ELKEZDEM A TELJES IDEJŰ SZOLGÁLATOT

1965-ben keresztelkedtem meg, 14 éves koromban. De nem volt könnyű a szolgálat, mert féltem idegen embereket megszólítani. Emellett kisebbségi érzésem volt, és nagyon vágytam rá, hogy a velem egykorúak elfogadjanak. Ezért nem sokkal a keresztelkedésem után kezdtem olyanokkal barátkozni, akik nem szolgálták Jehovát. Bár jól éreztem magam velük, bántott a lelkiismeretem, mert tudtam, hogy túl sok időt töltök velük. Egy ideig mégsem volt erőm változtatni. Mi segített végül?

Az idő tájt kezdett a gyülekezetünkbe járni egy 16 éves lány, Dorothée. Lenyűgözött, milyen lelkesen végzi a házankénti szolgálatot. Bár egy kicsit idősebb voltam nála, én csak ritkán vettem részt a szolgálatban. De aztán elgondolkodtam: „Az én szüleim Jehovát szolgálják, Dorothée családjában viszont senki sem Tanú. A beteg anyukájával él, mégis nagyon sokat megy szolgálatba.” A példája láttán én is szerettem volna többet tenni. Nem sokkal később Dorothée-val elkezdtük az úttörőszolgálatot. Kezdetben kisegítő úttörők voltunk – vagy ahogyan akkoriban nevezték, „szünidei úttörők” –, majd általános úttörők lettünk. Dorothée lelkesedése rám is átragadt. Ő segített bevezetni az első bibliatanulmányozásomat. Idővel egyre könnyebben tudtam beszélgetni az emberekkel a házankénti szolgálatban, az utcán vagy bárhol máshol.

Abban az évben, amikor úttörőzni kezdtem, a gyülekezetünkbe került egy testvér, Heinz. Ő is osztrák volt, és akkor ismerte meg az igazságot, amikor Kanadában meglátogatta a bátyját, aki Tanú volt. Heinzet kinevezték különleges úttörőnek a gyülekezetünkbe, Bécsbe. Az első pillanattól fogva tetszett nekem. Ő misszionárius akart lenni, nekem viszont nem voltak ilyen terveim. Ezért eleinte eltitkoltam előle az érzéseimet. Később aztán mégis ismerkedni kezdtünk, majd összeházasodtunk, és együtt folytattuk az úttörőzést Ausztriában.

MISSZIONÁRIUSOK SZERETNÉNK LENNI

Heinz gyakran beszélt arról, hogy mennyire szeretne misszionárius lenni. Bár sosem erőltette, igyekezett kedvet csinálni hozzá, például úgy, hogy ilyeneket kérdezett: „Ha egyszer nincsenek gyerekeink, miért ne tennénk többet Jehováért?” Bár ekkor úttörőztem, a misszionáriusszolgálat túl nagy falatnak tűnt a visszahúzódó természetem miatt. De Heinz türelmes volt, és kitartó. Arra ösztönzött, hogy ne a félelmeimre összpontosítsak, hanem arra, hogy hogyan segíthetnék az embereknek. Pontosan erre a tanácsra volt szükségem.

Lassacskán elkezdtem vágyni rá, hogy misszionáriusok legyünk, ezért jelentkeztünk a Gileád-iskolára. De a fiókhivatal-szolga azt tanácsolta, hogy először tanuljak meg jobban angolul. Három éven át igyekeztem fejleszteni az angoltudásomat, de aztán nagy meglepetésünkre egy szerb-horvát gyülekezetbe neveztek ki minket Salzburgba. Hét évig szolgáltunk ott, és ebből egy évet a körzetmunkában töltöttünk. Bár a szerb-horvát nyelv nehéz volt, sok bibliatanulmányozást vezettünk.

Aztán 1979-ben megkértek minket, hogy nyaralás címén utazzunk Bulgáriába. A prédikálómunka ekkor be volt tiltva az országban, ezért nem prédikáltunk. Viszont miniatűr kiadványokat csempésztünk az országba annak az öt testvérnőnek, akik a fővárosban, Szófiában éltek. Nagyon féltem, de Jehova segített, hogy eleget tudjak tenni ennek az izgalmas megbízatásnak. Láttam, hogy ezek a testvérnők mennyire bátrak és milyen boldogok annak ellenére, hogy bármelyik pillanatban börtönbe kerülhettek volna. Ez engem is arra ösztönzött, hogy bármit megtegyek, amire Jehova szervezete kér.

Időközben újra jelentkeztünk a Gileádra, és ezúttal meg is hívtak minket. Arra számítottunk, hogy angol nyelven fogjuk elvégezni az iskolát az Egyesült Államokban, de nem így történt. 1981 novemberében a németországi Wiesbadenben található fiókhivatalban elindult a Gileád-iskola kihelyezett tagozata. Így német nyelven végezhettük el az iskolát, ami nagy könnyebbséget jelentett. Hová küldtek minket?

SZOLGÁLAT EGY VESZÉLYES ORSZÁGBAN

Kenyába küldtek minket, de az ottani fiókhivatalban szolgáló testvérek megkérdezték, hogy vállalnánk-e, hogy a szomszédos Ugandában szolgáljunk. Több mint 10 évvel korábban Idi Amin tábornok egy katonai puccs során megdöntötte az ugandai kormányt. A diktatórikus uralma alatt több millióan szenvedtek, és ezreket mészároltak le. Aztán 1979-ben az ellenségei megdöntötték az uralmát. Mondanom sem kell, milyen félelmetes volt a gondolat, hogy egy ilyen országban szolgáljunk. De a Gileád megtanított minket bízni Jehovában, ezért igent mondtunk.

Az országban nagy volt a fejetlenség. Heinz így számolt be a helyzetről a 2010-es évkönyvben: „Sok szolgáltatás nem működött, például a vízellátás és a távközlés … Gyakoriak voltak a lövöldözések és rablások, leginkább éjjel… Mindenki otthon maradt, remélve, sőt gyakran imádkozva azért, hogy váratlan látogatók nélkül érjen véget az éjszaka.” Mindezen nehézségek ellenére a testvérek hite szilárd maradt.

1982-ben Heinzcel megérkeztünk Kampalába, Uganda fővárosába. Az első öt hónapban Sam és Christina Waiswánál laktunk. Ennek a házaspárnak volt öt gyermeke, és még négy rokonuk is velük élt. Nem volt ritka, hogy egy nap csak egyszer tudtak enni. Emiatt még inkább értékeltük, hogy ilyen vendégszeretőek. Sok mindent ellestünk tőlük, amit a misszionárius éveink alatt nagyon hasznosnak találtunk. Megtanultuk például, hogyan lehet csupán néhány liter vízzel megfürödni, majd a felhasznált vízzel leöblíteni a vécét. 1983-ban Heinzcel találtunk egy lakást Kampala egy biztonságosnak mondható részén.

Nagyon élveztük a szolgálatot. Emlékszem, hogy volt olyan, amikor több mint 4000 folyóiratot terjesztettünk el egyetlen hónap alatt. De még jobban örültünk annak, ahogyan az emberek a jó hírt fogadták. Tisztelték Istent, és szívesen beszélgettek a Bibliáról. Heinzcel mindketten átlagosan 10-15 tanulmányozást vezettünk minden hónapban. Nagyon sokat tanultunk a tanulmányozóinktól. Például annak ellenére, hogy minden héten gyalog jártak összejövetelre, sosem panaszkodtak, és mindig mosolyogtak.

1985-ben és 1986-ban kétszer is újra fellángoltak a harcok Ugandában. Ebben az időben gyakran láttunk az ellenőrző pontokon gyerekkatonákat gépfegyverrel a kezükben. Sokat imádkoztunk Jehovához, hogy elővigyázatosak és nyugodtak tudjunk lenni, miközben a szolgálatot végezzük. Jehova meghallgatott minket! Amikor találtunk valakit, akit érdekelt az üzenetünk, gyakran meg is feledkeztünk a félelmeinkről.

Azt is nagyon élveztük, amikor külföldieknek tanúskodhattunk. Találkoztunk például egy házaspárral, Murat és Dilbar Ibatullinnal, akik Tatárföldről (Oroszország középső része) költöztek ide. Murat orvos volt. Mindketten megkeresztelkedtek, és azóta is hűségesen szolgálják Jehovát. Emellett megismerkedhettem Tyetyana Vilejszkával is, aki Ukrajnából származott. Akkortájt annyira el volt keseredve, hogy az öngyilkosságot fontolgatta. Ő is megkeresztelkedett, majd visszaköltözött Ukrajnába, és később a kiadványaink fordításában segített.a

ÚJFAJTA NEHÉZSÉGEK

1991-ben Heinzcel éppen szabadságon voltunk Ausztriában, amikor a helyi fiókhivatal arról tájékoztatott minket, hogy az új megbízatásunk Bulgária lesz. A kommunizmus bukása után már szabadon lehetett prédikálni Bulgáriában. Ahogyan korábban meséltem róla, a betiltás idején Heinzcel kiadványokat csempésztünk az országba. De most azért küldtek oda minket, hogy prédikáljunk.

Arra kértek bennünket, hogy vissza se menjünk már Ugandába. Így nem volt lehetőségünk összepakolni a holminkat és elbúcsúzni a barátainktól. Ehelyett a németországi Bételbe mentünk, ahol adtak nekünk egy autót, amivel Bulgáriába tudtunk utazni. Egy körülbelül 20 hírnökből álló csoportba neveztek ki minket Szófiába.

Bulgáriában újfajta nehézségekkel kellett szembenéznünk. Egyrészt nem ismertük a nyelvet, másrészt csak Az igazság, mely örök élethez vezet és Az én könyvem bibliai történetekről című kiadványok voltak elérhetőek bolgár nyelven. Ezenfelül nem volt könnyű bibliatanulmányozásokat kezdeni. Mindezek ellenére a kis csoportunk továbbra is szorgalmasan prédikált. Ám a tevékenységünk nem kerülte el az ortodox egyház figyelmét. Az igazi gondok csak ekkor kezdődtek.

1994-ben Jehova Tanúi elveszítették a jogi státuszukat Bulgáriában. Ezután úgy kezdtek bánni velünk, mint egy veszélyes szektával. Néhány testvért letartóztattak, a média pedig gyalázatos hazugságokat terjesztett rólunk, például azt, hogy hagyjuk meghalni a gyermekeinket, és arra beszéljük rá a hittársainkat, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Nem volt könnyű a szolgálat. Az emberek gyakran agresszívan reagáltak, kiabáltak velünk, ránk hívták a rendőrséget, vagy megdobáltak minket valamivel. Lehetetlen volt kiadványokat behozni az országba, és nehezen tudtunk termeket bérelni az összejövetelekhez. Egyszer a rendőrség még egy kongresszust is feloszlatott. Nem voltunk hozzászokva, hogy ilyen gyűlölettel bánjanak velünk. Milyen más volt itt, mint Ugandában! Ott barátságosak voltak az emberek, és sokan érdeklődtek. Mi segített alkalmazkodni a változásokhoz?

Nagyon szerettünk időt tölteni a testvérekkel. Boldogok voltak, hogy megismerhették az igazságot a Bibliából, és nagyra értékelték a támogatásunkat. Nagyon összetartóak voltak. Megtanultuk, hogy bármi legyen is a megbízatásunk, boldogok lehetünk, ha szeretjük az embereket, és nem magunkkal vagyunk elfoglalva.

Idővel azonban jobbra fordultak a dolgok. 1998-ban Jehova Tanúit újra bejegyezték, és hamarosan sok kiadványunk megjelent bolgár nyelven. 2004-ben átadták az új Bétel-létesítményt. Ma 57 gyülekezet van Bulgáriában, és 2953 hírnök. Az előző szolgálati évben 6475-en vettek részt az emlékünnepen. Volt idő, amikor Szófiában csak 5 testvérnő volt, ma viszont már 9 gyülekezet van! A saját szemünkkel láthattuk, hogy „a kevés ezerré lesz” (Ézs 60:22).

HANYATLIK AZ EGÉSZSÉGÜNK

Az életem során sajnos többféle egészségi gonddal is küzdöttem, például volt jó néhány daganatom. Amikor agydaganatom volt, sugárkezelést kaptam, majd Indiában egy 12 órás műtét során sikerült eltávolítani a daganat nagy részét. Miután egy ideig az indiai fiókhivatalban lábadoztam, visszatértünk Bulgáriába, hogy folytassuk a megbízatásunkat.

Idővel kiderült, hogy Heinz Huntington-kórban szenved, egy ritka örökletes betegségben. Emiatt nehezen tudott járni, beszélni, és nem tudta koordinálni a mozdulatait. A betegség előrehaladtával egyre inkább a segítségemre szorult. Néha úgy éreztem, ez túl sok nekem, és aggódtam, hogy mi lesz vele. Volt egy fiatal testvér, Bobi, aki rendszeresen elvitte szolgálatba. Bobit nem hozta zavarba Heinz zavaros beszéde és akaratlan mozdulatai. Mindig számíthattam rá, amikor nem tudtam ott lenni Heinz mellett. Bár úgy döntöttünk, hogy ebben a világban nem fogunk gyermeket vállalni, Bobi olyan volt, mintha a fiunk lenne. Igazi ajándéknak tekintettük őt Jehovától (Márk 10:29, 30).

Heinz sajnos rákkal is küzdött, és 2015-ben meghalt. Ez nagyon megviselt, mert ő biztos pont volt az életemben. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy már nincs velem. De még mindig élénken él az emlékezetemben (Luk 20:38). Mindennap felidézem a kedves szavait és a jó tanácsait. Nagyon hálás vagyok azokért az évekért, amelyeket együtt töltöttünk Jehova szolgálatában.

HÁLÁS VAGYOK JEHOVÁNAK

Bármilyen próbával is kellett szembenéznem az életem során, Jehova mindig mellettem volt. Segített legyőzni a félénkségemet és misszionáriusként másokért élni (2Tim 1:7). Jehovának hála a húgommal együtt a teljes idejű szolgálatban lehetünk. Ő most a férjével egy európai szerb körzetben szolgál. Jehova meghallgatta édesapám imáit, melyeket hosszú évekkel ezelőtt mondott.

Mindig megnyugtat, amikor tanulmányozom a Bibliát. Megtanultam, hogy ha nehézségeken megyek keresztül, „még buzgóbban” kell imádkoznom, ahogy Jézus is tette (Luk 22:44). Jehova többek között úgy válaszol az imáimra, hogy a testvérek szeretettel és kedvesen bánnak velem a szófiai gyülekezetemben. Időt töltenek velem, és elmondják, hogy mennyire értékelnek. Ez sok örömet ad.

Gyakran gondolok a feltámadásra. Magam elé képzelem, hogy a szüleim ott állnak a házunk előtt, és olyan fiatalok és szépek, mint az esküvőjük napján voltak. A húgom finom ételt készít, Heinz pedig a lova mellett áll. Ilyenkor a fájó érzések elszállnak, és végtelenül hálás vagyok Jehovának.

Ha arra gondolok, hogy mennyi jót kaptam Jehovától, és még mennyi mindent fogok a jövőben, akkor én is úgy érzek, mint Dávid. Ő ezt mondta a Zsoltárok 27:13, 14 szerint: „Hol lennék, ha nem hittem volna, hogy meglátom Jehova jóságát, amíg még élek? Reménykedj Jehovában; légy bátor és rendíthetetlen szívű! Igen, reménykedj Jehovában!”