„A Jehova iránti szeretetem végig erőt adott”

De miért csatlakoztam egy olyan vallásos csoporthoz, amelyet az állam ellenségének tekintettek, noha korábban kommunista voltam? És hogyan formált kedvesen Jehova a fogságom és a száműzetésem idején?

Igazságosságra és belső békére vágyom

1930-ban születtem Tabaniban, egy szegény, észak-moldovai faluban. A szüleim nagyon sokat dolgoztak a kolhozban, vagyis egy mezőgazdasági termelőszövetkezetben, hogy gondoskodni tudjanak a hat gyermekükről. Nagyon szegények voltunk. Az édesanyám az orosz ortodox egyházhoz tartozott, az édesapám pedig katolikus volt. Emlékszem, hogy a papok megdöbbentő viselkedése gyakran heves vitákat váltott ki otthon.

Miután 18 évesen elvégeztem az iskolát, csatlakoztam a Komszomolhoz, egy ifjúsági szervezethez, amely a kommunista elveket népszerűsítette. Az volt a célja, hogy kiképezze a kommunista párt jövőbeli tagjait. Hamarosan én lettem a helyi csoport titkára. Nagyon vonzottak az olyan értékek, mint a testvériség, az egyenlőség és az igazságosság. De amikor azt láttam, hogy a társadalmat teljesen átitatja az igazságtalanság és a korrupció, úgy éreztem, reménytelen a helyzet.

Amikor a Szovjetunióa kormánya elrendelte a templomok bezárását és a vallási csoportok feloszlatását, a Komszomol aktív tagjaként nem tehettem mást, támogattam ezeket az intézkedéseket. A falumban volt néhány Jehova Tanúja. Tudtam, hogy becsületes és békés emberek, mégis azt gondoltam róluk, hogy fanatikusak. Nem is sejtettem, hogy pont egy Jehova Tanúja fog majd választ adni a kérdéseimre.

A nagybátyám, Gyimitrij ott lakott a falunkban, és szintén Jehova Tanúja volt. 1952 tavaszán, egy nap megkérdezte: „Georgij, mihez akarsz kezdeni az életeddel?” Az igazat megvallva, ő volt az egyetlen, aki törődött velem annyira, hogy megkérdezze ezt. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Például sokat töprengtem azon, hogy ha Isten létezik, akkor miért engedi meg, hogy az emberek ennyit szenvedjenek. Az ezt követő nyolc nap során nagyon sokat beszélgettünk, volt, hogy hajnali háromig. Gyimitrij minden kérdésemre a Bibliából válaszolt.

Ezek után a beszélgetések után úgy döntöttem, hogy komolyan tanulmányozni fogom a Bibliát. Rádöbbentem, hogy van egy égi Atyám, aki szeret engem (Zsoltárok 27:10). Bár még nem sok ismeretem volt a Bibliából, a Jehova iránti szeretetem arra indított, hogy meghozzak egy komoly döntést. Kiléptem a kommunista pártból, annak ellenére, hogy a helyi szervezet elnöke megfenyegetett. 1952 szeptemberében, csupán négy hónappal azután, hogy elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, átadtam az életemet Jehovának, és megkeresztelkedtem.

Próba alá kerül, hogy mennyire szeretem Jehovát

Akkoriban Jehova Tanúi munkája be volt tiltva a Szovjetunióban. Ennek ellenére, mivel égett bennem a vágy, hogy tegyek valamit Jehováért, önként jelentkeztem arra, hogy bibliai kiadványokat vigyek el a falvakban élő testvéreknek. Ez kockázatos volt, mert a falubeliek gyanakvóak voltak, és ha megláttak egy idegent, azonnal jelentették a hatóságoknak. Sőt, még néhány testvér is tartott tőlem, mert azt hitték, hogy a titkosrendőrség egyik beépített ügynöke vagyok. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok kém. Két hónappal a keresztelkedésem után letartóztattak, és elítéltek tiltott kiadványok terjesztéséért.

Közel egy évig voltam előzetes letartóztatásban. Ezalatt többször kihallgattak, és próbáltak megtörni. De nem sikerült nekik, mert nagyon szerettem Jehovát. Végül Odesszában, Ukrajnában sor került a nyilvános tárgyalásomra, ahová beidézték a szüleimet és a testvéreimet is, akik ekkor még nem voltak Jehova Tanúi.

A bíróságon úgy állítottak be engem, mint akit beszerveztek egy veszélyes szektába. A hatóságok el akarták hitetni a szüleimmel és a testvéreimmel, hogy elment az eszem. A szüleim teljesen meg voltak rémülve. Sírva könyörögtek nekem, hogy hagyjam ott a Tanúkat. De én nyugodt maradtam. Ezt mondtam az édesanyámnak: „Ne aggódj, nem csaptak be. Pont hogy megtaláltam azt, amit egész életemben kerestem, és ezt soha nem fogom feladni!” (Példabeszédek 23:23). Bár még mindig nem volt olyan nagy a bibliai ismeretem, szilárdan ragaszkodtam Jehovához. Körülbelül hat évvel később a szüleim is elkezdtek érdeklődni az igazság iránt, majd ők is Jehova Tanúi lettek.

Végül 15 év kényszermunkára ítéltek, és vonattal Szibériába, a Kolima vidékére szállítottak, ahol nagyon sok munkatábor volt. Az őrök és a tisztek úgy akarták teljesen az irányításuk alatt tartani a rabokat, hogy rendszeresen megverték és éheztették őket. Eleinte azon tűnődtem, hogy hogyan fogom ezt túlélni.

Isten törődik velem és képez

A táborban 34 Jehova Tanúja volt. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem, néhányuk odajött hozzám, és megkérdezte: „Vannak a csoportotokban Jonadábok?” Ebből azonnal tudtam, hogy ők a hittársaim. Ilyen szavakat senki más nem használt. Ezek a tapasztalt testvérek megtanították, hogyan alkalmazhatom a bibliai alapelveket nehéz helyzetekben. Abban is segítettek, hogy érettebb keresztény legyek, például hogy hogyan hozzak megfontolt döntéseket.

A táborban gépészként dolgoztam. Egy nap az egyik munkatársam, Matfej azzal dicsekedett, hogy 50 szent nevét tudja fejből. Erre tettem egy sértő megjegyzést az úgynevezett szentekre, mire Matfej megpróbált megütni, de elfutottam. Amikor a testvérek megtudták ezt, kinevettek. Én feldúltan ezt kérdeztem tőlük: „Miért nevettek ki? Csak prédikálni akartam neki.” Erre kedvesen emlékeztettek, hogy a célunk az, hogy a jó hírről beszélgessünk az emberekkel, nem pedig az, hogy megbántsuk őket (1Péter 3:15). Bár Matfej politikai fogoly volt, lenyűgözte, hogy a Tanúk milyen nagy tisztelettel bánnak az őrökkel és a tisztekkel. Végül érdekelni kezdte a Biblia üzenete. Sosem felejtem el azt az éjszakát, amikor titokban megkeresztelték őt egy hideg vízzel teli hordóban.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztem a táborba, két fiatal testvérrel együtt politikai témájú órákon kellett volna részt vennem. Mi ezt visszautasítottuk, mivel úgy gondoltuk, hogy ha részt vennénk ezeken, akkor nem lennénk semlegesek (János 17:16). Ezért két hétre egy sötét cellába zártak bennünket. Amikor kiengedtek, a testvérek elmagyarázták, hogy ha elmegyünk ezekre az órákra, az még nem jelenti azt, hogy megalkudtunk. Sőt, így akár még tanúskodásra is lesz lehetőségünk. Nagyon hálás voltam azért, hogy ezek a testvérek kedvesen segítettek, hogy bölcsebbek és rugalmasabbak legyünk.

A kedvességükben Jehova szeretetét és törődését láttam. A segítségük egy másik esetben is sokat jelentett. Az egyik rabtársunk, akit a tábor főkönyvelőjének neveztek ki, pap volt. Valahányszor elmentem mellette az ételosztáskor, ő mindig így üdvözölt: „Szia, te Ördög fia!” Egy másik rabtársam azt mondta, hogy ezt kellene válaszolnom: „Szia, apa!” Sajnos megfogadtam a tanácsát, aminek az lett a vége, hogy csúnyán megvertek. Amikor a testvérek megtudták ezt, kedvesen elmagyarázták, hogy a viselkedésem nem volt helyénvaló (Példabeszédek 29:11). Úgyhogy bocsánatot kértem a paptól.

Mielőtt a táborba kerültem, rendszeresen részt vettem az összejöveteleken, melyeket éjszaka vagy kora reggel tartottak, titokban. De a táborban erre nem volt lehetőség, hiszen nem volt hová elbújni. Ezért az őrök szeme láttára kellett találkoznunk. Mindennap összejöttünk a testvérekkel, körbe álltunk, és bibliaversekről beszélgettünk, melyeket előre felírtunk kis cetlikre. Az volt a célunk, hogy minél több bibliaverset tudjunk megjegyezni. Ha egy tiszt félbeszakította az összejövetelünket, akkor gyorsan lenyeltük a cetliket.

Jehova a száműzetésem alatt is szeretettel törődik velem

Miután 1959-ben kiengedtek a táborból, Kazahsztánba deportáltak, a Karagandai területre. Mivel csak feltételesen engedtek szabadon, engedélyt kértem a hatóságoktól, hogy 20 napra elutazhassak, mert szerettem volna megházasodni. Oroszországba utaztam, a Tomszki területre. Itt élt Marija, egy hűséges, kedves testvérnő, akit már korábbról ismertem. A rám jellemző módon egyből a tárgyra tértem. Ezt mondtam neki: „Marija, nekem most nincs időm udvarolni. Legyél a feleségem!” Ő beleegyezett, és összeházasodtunk. Egyszerű esküvőnk volt. Marija nagyon értékelte, hogy kitartottam a próbák során, és hogy Jehovát szolgálom, és szeretett volna a társam lenni (Példabeszédek 19:14).

Az 1960-as években nem mehettünk szabadon házról házra prédikálni, ezért minden lehetőséget megragadtunk, hogy kötetlen formában beszélgessünk az emberekkel a Bibliáról. Például ha vendégségben voltunk, vagy az üdülésünk alatt találkoztunk valakivel, akkor gyakran szóba hoztuk az örök élet reménységét. De máshogy is próbáltunk lehetőséget teremteni arra, hogy tanúskodni tudjunk. Például eladó házakat néztünk meg, és amikor a tulajdonossal beszélgettünk, megpróbáltuk szóba hozni Istent vagy a Bibliát. Így Marijával hat olyan személlyel tudtunk bibliatanulmányozást kezdeni, akik később Jehova Tanúi lettek.

A választások idején is jó lehetőségek adódtak a tanúskodásra. Például egy nap, a gyárban, ahol néhány testvérrel dolgoztam, megjelentek a titkosrendőrség tisztjei. Körülbelül 1000 munkás előtt megkérdezték tőlünk, hogy Jehova Tanúi miért nem vesznek részt a politikában. A főgépész és még néhány munkás a védelmünkre kelt. Elmondták a tiszteknek, hogy megbízható és szorgalmas emberek vagyunk. Az, hogy kiálltak mellettünk, erőt adott ahhoz, hogy bátran elmagyarázzuk az álláspontunkat, és még bibliaverseket is idéztünk fejből. A történtek hatására négy munkatársunkat is érdekelni kezdte a Biblia, és egy éven belül megkeresztelkedtek.

Az 1970-es évek elején sok tiszta szívű ember lett Jehova Tanúja Kazahsztánban, ezért úgy éreztük, itt az ideje, hogy megrendezzük az első kongresszust. De hogyan lehetne ezt megvalósítani úgy, hogy a hatóságok ne fogjanak gyanút? Úgy döntöttünk, hogy az egynapos kongresszust egy esküvővel egybekötve fogjuk megtartani egy Almatihoz közeli faluban. Az esküvőre több mint 300 vendég érkezett. A feleségem és még néhány testvérnő szépen feldíszítette a helyszínt, és nagyon sok finom ételt készített. A vendégek különösen értékelték a bibliai előadásokat, és aznap, életemben először én is ilyen nagy hallgatóság előtt tarthattam előadást.

Jehova szeretete átsegít minket a próbákon

A drága feleségem, Marija egész életén át hűségesen támogatott. Nagyon szelíd és alázatos asszony volt, akinek mindig Isten királysága volt a legfontosabb. Bár erős nő volt, hirtelen a csontritkulás egy súlyos formája alakult ki nála, ami miatt csaknem 16 évig ágyhoz volt kötve. A lányunk, Ljudmila nagyon sokat segített az ápolásában. Marija végül 2014-ben elhunyt.

Amikor láttam, hogy az én drága Marijám mennyire szenved, tehetetlennek éreztem magam. Azonban az utolsó pillanatig együtt olvastuk a Bibliát, és buzdító cikkeket kerestünk a kiadványokban. Gyakran beszélgettünk az új világról. Időnként csendben sírdogáltam mellette. De valahányszor olvastunk Jehova csodálatos ígéreteiről, megnyugodtunk, és erőt kaptunk ahhoz, hogy ne adjuk fel (Zsoltárok 37:18; 41:3).

Mióta csak ismerem Jehovát, folyamatosan érzem, hogy támogat és törődik velem (Zsoltárok 34:19). Bár eleinte nagyon tapasztalatlan voltam, türelmesen segített a testvérek által, hogy érettebb keresztény legyek. Amikor munkatáborban és száműzetésben voltam, sok erőt merítettem a Szavából. Jehova ahhoz is erőt adott, hogy gondot tudjak viselni az én drága feleségemről, Marijáról, egészen a haláláig. Ha visszagondolok az életemre, tiszta szívből mondhatom, hogy a Jehova iránti szeretetem végig erőt adott.