A félénkségem ellenére is újra ezt az életutat választanám

1934-ben születtem Pescarában, mely Közép-Olaszországban, az Adriai-tenger partján található. Négy lány közül én vagyok a legfiatalabb. Az édesapám ábécésorrendben választott nekünk nevet, ezért kezdődik az én nevem D-vel.

Édesapám mindig is szeretett volna többet megtudni Istenről. 1943 júliusában hallott először Jehova Tanúiról. Egy Liberato Ricci nevű férfi, aki tanulmányozott a Tanúkkal, beszélt neki a Bibliáról, és kölcsönadott neki egy Őrtorony folyóiratot. Édesapám is elkezdett tanulmányozni, és nem sokkal később már ő is lelkesen beszélt másoknak arról, amit megtanult. Édesanyám szintén elfogadta az igazságot. Bár nem tudott írni-olvasni, fejből megtanult bibliaverseket, hogy ő is megoszthassa a jó hírt másokkal.

Nálunk voltak az összejövetelek. Bár csak két hálószoba volt a kis lakásunkban, rendszeresen szállást adtunk az utazófelvigyázóknak vagy úttörőknek. Szóval, mindig nagy volt nálunk a nyüzsgés.

A két idősebb nővéremet nem igazán érdekelte a Biblia. Idővel férjhez mentek, és elköltöztek otthonról. De a legfiatalabb nővérem, Cesira és én nagyon szerettük hallgatni, amikor apa felolvas a Bibliából. A testvérek buzdító előadásait is mindig örömmel hallgattuk.

Bár gyakran elmentem édesapámmal és másokkal a szolgálatba, nagyon bátortalan voltam, és hónapok teltek el, mire meg mertem szólalni. De nagyon szerettem Jehovát, ezért 1950 júliusában megkeresztelkedtem. A keresztelkedési beszéd az otthonunkban volt, utána pedig lementünk a tengerhez, és ott keresztelkedtem meg. A következő évben a közelünkbe költözött egy különlegesúttörő-házaspár. Gyakran elmentem velük prédikálni. Minél többet vettem részt a szolgálatban, annál bátrabb lettem. Nagyon megszerettem a szolgálatot.

Egy döntés, mely megváltoztatta az életemet

Az első körzetfelvigyázónk Piero Gatti volt.a Ő nemcsak arra ösztönzött, hogy kezdjem el az úttörőzést, hanem arra is, hogy költözzek olyan helyre, ahol több hírnökre van szükség. Ez korábban meg sem fordult a fejemben. Felénk az volt a szokás, hogy a lányok otthon laknak addig, amíg férjhez nem mennek. Úgyhogy még én is a szüleimnél laktam, amikor 1952 márciusában elkezdtem az úttörőszolgálatot. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a döntés az egész életemre hatással lesz.

Ekkortájt hozzánk költözött egy fiatal testvérnő, Anna, mert ő is szerette volna elkezdeni az úttörőzést. Így sokat tudtunk együtt prédikálni. 1954-ben Annát és engem kineveztek különleges úttörőnek Perugiába. Ez a város 250 kilométerre volt tőlünk, és egyetlen Tanú sem élt ott.

Ez aztán kalandos időszak volt! Még csak 20 éves voltam, és korábban csak akkor jártam a városunkon kívül, amikor a szüleimmel kongresszusra mentünk. Úgy éreztem, mintha a világ végére kerültem volna. Édesapám aggódott értünk, ezért elkísért minket, és segített szállást találni. Végül kibéreltünk egy szobát, amit királyságteremként is használtunk. De sokáig csak mi ketten voltunk az összejöveteleken. Ennek ellenére nagyon élveztük a szolgálatot Perugiában és a közeli településeken. A munkánknak idővel meglett a gyümölcse. Aztán egy évvel később egy testvér költözött Perugiába, így onnantól kezdve ő vezette az összejöveteleket. 1957-ig szolgáltunk itt, és addigra már megalakult egy kis gyülekezet Perugiában.

Az új megbízatásunk Ternibe szólt, egy kisvárosba Olaszország közepén. Nagyon élveztük a prédikálómunkát. Sok érdeklődő volt, de nehézségből is bőven kijutott. Bár a fasiszta uralom már 1943-ban véget ért, sok helyen a hatóságok továbbra is próbálták akadályozni Jehova Tanúi munkáját, és azt mondták, hogy csak engedéllyel prédikálhatunk házról házra.

A rendőrök gyakran követtek minket. Legtöbbször elvegyültünk a tömegben, így szem elől tévesztettek minket. De ez nem mindig sikerült. Kétszer is letartóztattak. Az első alkalommal éppen a körzetfelvigyázóval prédikáltam. Bevittek minket a rendőrségre, és azzal vádoltak, hogy engedély nélkül prédikálunk, ezért bírságot szabtak ki ránk. Mi ezt nem voltunk hajlandóak kifizetni, mert nem szegtünk meg semmilyen törvényt. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira izgultam, de nagyon hálás voltam Jehovának, hogy nem vagyok egyedül. Eszembe jutottak az Ézsaiás 41:13 szavai: „Ne félj! Segítek neked.” Szabadon engedtek minket, és amikor az ügyünk a bíróságra került, a bíró ejtette a vádat. Másodjára hat hónappal később tartóztattak le. Ez alkalommal egyedül voltam, de ismét felmentettek.

Újabb lehetőségek Jehova szolgálatában

Az 1954-es nápolyi kongresszus különösen szép emlék számomra. Miután megérkeztem a kongresszus helyszínére, jelentkeztem, hogy szívesen segítek a takarításban. A színpad közelében kellett takarítanom. Itt felfigyeltem egy fiatal, jóképű rendezőre, Antonio Caparellire, aki úttörőként szolgált Líbiában. Még az 1930-as évek végén költözött oda a családjával.

Antonio nagyon energikus volt és bátor. A motorjával bejárta a Líbiai-sivatagot, hogy prédikáljon az ott élő olaszoknak. Időnként írtunk egymásnak. Aztán 1959 elején Antonio visszaköltözött Olaszországba. Néhány hónapot a római Bételben töltött, majd kinevezték különleges úttörőnek Viterbóba, Közép-Olaszországba. A kapcsolatunk egyre jobban elmélyült, és 1959. szeptember 29-én összeházasodtunk. Így kerültem én is Viterbóba.

Keresnünk kellett egy helyet, ahol lakhatunk, és ahol megtarthatjuk az összejöveteleket. Végül sikerült kibérelni egy földszinti helyiséget, ami úgy nézett ki, mint egy kis üzlet, és volt benne hátul egy kis fürdőszoba. Az ágyunkat a sarokban helyeztük el, és tettünk elé egy paravánt. Ez választotta el a hálószobát a helyiség többi részétől, amit vagy nappaliként, vagy királyságteremként használtunk. Ez nem volt éppen ideális otthon, és egyedül nem is laktam volna itt. De mivel ott volt nekem Antonio, boldog voltam.

1961-ben Antoniót kinevezték körzetfelvigyázónak. De először el kellett végeznie egy 1 hónapos iskolát, melyet a gyülekezetszolgáknak, vagyis a felvigyázóknak tartottak. Ez azt jelentette, hogy egy hónapra egyedül maradtam. Be kell vallanom, hogy eleinte sokat szomorkodtam emiatt, különösen esténként, amikor egyedül voltam a kis szobánkban. De annak nagyon örültem, hogy Jehova fel tudja használni Antoniót. Igyekeztem elfoglalni magam, így az idő gyorsan elrepült.

A körzetmunkában nagyon sokat utaztunk. Az északi Veneto régiótól a déli Szicíliáig sokfelé szolgáltunk. Eleinte nem volt autónk, ezért tömegközlekedéssel utaztunk. Egyszer Szicíliában egy vidéki kis településre mentünk. A buszút meglehetősen zötykölődős volt, és amikor megérkeztünk, a testvérek ott vártak ránk egy szamárral. Rátették a csomagjainkat. Képzeljétek el! A szamár megpakolva a csomagjainkkal és az írógéppel, a testvérek egyszerű munkásruhában, mi meg ott sétálunk mellettük kiöltözve, öltönyben és összejöveteli ruhában. Nagyon vicces lehetett!

A testvérek nagylelkűen megosztották velünk, amijük volt, még akkor is, ha nagyon szegények voltak. Némelyik házban nem volt fürdőszoba, sem vezetékes víz. Egyszer egy olyan szobában aludtunk, amelyet már jó néhány éve nem használt senki. Éjszaka annyira forgolódtam, hogy Antonio felébresztett. Amikor felemeltük a paplant, szörnyülködve láttuk, hogy a matrac hemzseg a bogaraktól. Az éjszaka kellős közepén nem sok mindent tudtunk tenni. Lesöpörtük a bogarakat, amennyit csak tudtunk, és megpróbáltunk visszaaludni.

Bár a körzetmunka sok kényelmetlenséggel járt, a legnagyobb nehézséget a félénkségem jelentette. Nehezen barátkoztam, ezért nem volt könnyű, amikor egy olyan gyülekezetbe látogattunk el, ahol korábban még nem jártunk. De nagyon szerettem volna bátorítani és támogatni a testvérnőket, ezért erőt vettem magamon. Jehova segítségével a hét vége felé már egészen otthon éreztem magam a gyülekezetben. Nagyon jó volt együtt szolgálni a testvérekkel, és látni, hogy milyen nagylelkűek, hűségesek, és hogy mennyire szeretik Jehovát.

1977-ig szolgáltunk a körzet- és kerületmunkában.b Ekkor behívtak minket a római Bételbe, hogy segítsünk az 1978-as „Győzedelmes hit” témájú, nemzetközi kongresszus előkészületi munkáiban. Néhány hónappal később a Bétel-család tagjai lettünk, majd nem sokkal ezután Antoniót kinevezték a fiókbizottságba.

A Bétel nagyon új volt nekem, és a félénkségem eleinte megnehezítette, hogy otthon érezzem magam. De Jehova segítségével és a Bétel-család támogatásával hamarosan beilleszkedtem.

Újabb nehézségek

Pár évvel később újabb nehézségekkel néztünk szembe. 1984-ben Antoniónak szívműtétje volt, és körülbelül tíz évvel később további egészségi gondjai lettek. Aztán 1999-ben kiderült, hogy rosszindulatú daganata van. Mindig is nagyon energikus volt, de ezt a szörnyű betegséget nem tudta leküzdeni. Ahogy láttam, hogy fokozatosan egyre gyengébb lesz, majd megszakadt a szívem. Rengeteget imádkoztam Jehovához, és könyörögtem, hogy adjon erőt, hogy támogatni tudjam a férjemet. A Zsoltárok könyvéből is nagyon sok vigaszt és erőt merítettem. Antonio 1999. március 18-án meghalt. Közel 40 évig voltunk házasok.

Nem is gondoltam volna, hogy az ember mennyire magányos tud lenni, még akkor is, ha sokan vannak körülötte. Persze nagyon sok szeretetet és támogatást kaptam a Bétel-család többi tagjától, és azoktól a testvérektől, akikkel még az utazómunkában ismerkedtünk meg. De amikor esténként hazamentem a szobámba, és ott voltam egyedül, az kimondhatatlanul fájdalmas volt. Az ima, a tanulmányozás és az idő segített begyógyítani a sebeimet. Egy idő után már örömmel tudtam visszagondolni a közös emlékekre. Még most is szívesen gondolok vissza arra, milyen sok szép élményben lehetett részünk Antonióval. Biztos vagyok benne, hogy Jehova fel fogja őt támasztani, és akkor újra együtt lehetünk.

Sokféle megbízatásom volt a Bételben. Jelenleg a varrodában dolgozok. Nagyon örülök, hogy a munkámmal támogathatom a Bétel-családot. Igyekszem a szolgálatban is tevékeny maradni. Persze, most már nem tudok annyit tenni, mint régen, de még mindig a szívem csücske a prédikálómunka. Ezért is szoktam arra ösztönözni a fiatalokat, hogy kezdjék el az úttörőzést, hiszen tapasztalatból tudom, hogy milyen sok örömet ad.

Már közel 70 éve végzem a teljes idejű szolgálatot. Ha visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy Jehova mindvégig segített és támogatott. Még most is félénk vagyok, ezért biztos vagyok benne, hogy a saját erőmből nem lettem volna képes ellátni a feladataimat. Sokfelé szolgálhattam, izgalmas élményekben lehetett részem, és megismerkedhettem olyan emberekkel, akik nagyon jó hatással voltak rám. Határozottan mondhatom, hogy ha újrakezdhetném, akkor is ezt az életutat választanám.