„Mindig is gyűlöltem az igazságtalanságot”

1951 áprilisában születtem Nairobiban, Kenyában. A szüleim indiai származásúak voltak, és a szikh vallást gyakorolták. Apa feleségül vette a megözvegyült sógornőjét, így két felesége lett. Anya semmit sem tehetett ez ellen, pedig ő volt az első felesége. Anya és a mostohaanyám többször is nagyjából egy időben szültek, ezért egy nagy családban nőttem fel. A testvéreimmel, a féltestvéreimmel és a mostohatestvéremmel együtt heten voltunk gyerekek. 1964-ben, amikor 13 éves lettem, apa sajnos meghalt.

Taszít az igazságtalanság

A családunkban állandóak voltak a veszekedések és a kivételezések. Később, amikor megismertem a Bibliát, rájöttem, hogy egy kicsit olyan volt az életünk, mint Lea és Ráhel családjának. Az is zavart, ahogyan a családunk a kenyai szolgáinkkal bánt. Nekünk, gyerekeknek azt tanították, hogy nézzük le őket. Apa azt akarta, hogy olyanok társaságában legyünk, akiktől tanulhatunk, ezért csak az európai szomszédainkkal barátkozhattunk, az afrikaiakat viszont kerülnünk kellett. Ezenkívül apa a pakisztáni származású embereket az ellenségeinknek tartotta, ezért velük sem barátkozhattunk. Mindig is gyűlöltem az igazságtalanságot, ezért nem értettem egyet azzal, ahogyan apa gondolkodott.

A szikh vallást Nának guru alapította a XV. század végén. Hittem a tanításaiban, például abban, hogy csak egyetlen igaz Isten létezik. De mivel a szikh emberek nagyon igazságtalanul bántak egymással, megingott a bizalmam a vallásomban.

Más dolgok is zavartak. Mivel a szikh vallás csak néhány száz éves volt, felmerült bennem, hogy mi volt előtte. Legelőször hogyan imádták az emberek Istent? Ezenkívül a családunk olyan naptárakat tett ki a falra, amelyekben a tíz híres szikh guru képei szerepeltek. Ezek előtt mi is, és mások is meghajoltak. Ezért elgondolkodtam: „Honnan tudjuk egyáltalán, hogy hogy néztek ki? Miért hajolunk meg ezek előtt a képek előtt, ha maguk a guruk is azt tanították, hogy csak az igaz Istent szabad imádni?”

1965-ben, amikor 14 éves voltam, Indiába költöztünk. De mivel ott nagyon nehéz volt a megélhetés, úgy döntöttünk, hogy Angliába megyünk. Úgyhogy körülbelül egy év múlva kettesével áttelepültünk Leicesterbe.

16 évesen többféle fizikai munkát vállaltam, és közben esti iskolába jártam, hogy folytassam a tanulmányaimat. De a munkahelyeken is igazságtalansággal kellett szembesülnöm. A helyiek magasabb fizetést kaptak, mint a bevándorló munkások. Ez annyira bántott, hogy egy szakszervezet aktivistája lettem. Sztrájkokat szerveztem a bevándorló nőknek, hogy magasabb bért kapjunk. Minden vágyam az volt, hogy egyenlőség legyen a világban.

Rátalálok a megoldásra

1968-ban két férfi kopogtatott az ajtónkon. Jehova Tanúi voltak. Elmondták, hogy a Biblia ígérete szerint Isten királysága meg fogja teremteni az egyenlőséget. Ez egyből felkeltette az érdeklődésemet. Nemsokára az egyik testvér visszajött a feleségével, és elkezdtük a bibliatanulmányozást a húgommal, Jaswinderrel és a féltestvéremmel, Chanival együtt. Csupán hat fejezet áttanulmányozása után meggyőződtünk róla, hogy Jehova az egyedüli igaz Isten, hogy a Biblia az ő Szava, és hogy csak a királyság lesz képes megszüntetni az igazságtalanságot.

A családunk azonban rendkívül ellenségesen reagált. Az édesapánk halála után a legidősebb fia, az egyik féltestvérem lett a családfő. Őt az anyja felbujtotta, hogy zaklasson minket. A két húgomat, Jaswindert és Chanit acélbetétes bakanccsal rugdosta. Engem nem mert bántani, mivel már 18 éves voltam, jogilag nagykorú. De azt gondolta, hogy a húgaimmal bármit megtehet. Egyszer fogott egy Bibliát, meggyújtotta a lapjait, és belenyomta a húgaim arcába, ezt mondva: „Kérjétek a Jehovátokat, hogy oltsa el a lángokat!” Csak néhány összejövetelre tudtunk elmenni titokban, pedig a szívünkben nagyon vágytunk rá, hogy szolgálhassuk az igaz Istent, Jehovát. De úgy tűnt, hogy a körülményeink ezt lehetetlenné teszik. Ezért azt terveztük, hogy megszökünk otthonról.

Titokban elkezdtünk gyűjtögetni abból a pénzből, amit ebédre és buszjegyre kaptunk, illetve a fizetésemből, amit egyébként oda kellett adnom a mostohaanyámnak. Vettünk három bőröndöt, és egy csomagmegőrző szekrényben tároltuk őket. Aztán szép lassan megtöltöttük ezeket a ruháinkkal. Végül 1972 májusára, amikor Jaswinder is már majdnem betöltötte a 18-at, összegyűlt 100 fontunk (ami ma körülbelül 100 000 forintnak felel meg). Felszálltunk egy vonatra, és elmentünk Penzance városába, ami Anglia délnyugati részén fekszik. Itt egy telefonfülkéből felhívtuk a helyi testvéreket, akik nagy szeretettel fogadtak minket. Sokféle munkát elvállaltunk, például halpucolást is, így ki tudtunk venni egy albérletet.

Egy idősebb házaspárral, Harry és Betty Briggsszel folytattuk a tanulmányozást. Majd 1972 szeptemberében a családunk tudta nélkül megkeresztelkedtünk. Erre a trurói királyságteremben lévő kis medencében került sor. Utána Chani elkezdte az úttörőszolgálatot, mi pedig Jaswinderrel anyagilag támogattuk őt.

Ott szolgálunk, ahol több hírnökre van szükség

Harry és Betty már közel voltak a kilencvenhez, mégis rendszeresen átjártak prédikálni az Anglia délnyugati partjainál fekvő Scilly-szigetekre. Látva a példájukat, mi is vágytunk arra, hogy ilyen helyen szolgáljunk. Aztán 1973-ban találkoztunk Skinner testvérrel, ahogyan azt már a bevezetőben említettem. Ezután tudtuk, mi az irány.

1974 januárjában megvettük a jegyünket Újdelhibe, Indiába, ami csak oda szólt. Ott Dick Cotterill testvér megengedte, hogy egy ideig a misszionáriusotthonban lakjunk. Chani folytatta az általánosúttörő-szolgálatot, Jaswinder és én pedig szintén sokat prédikáltunk.

Aztán megkértek minket, hogy költözzünk egy északnyugati tartományba, Pandzsábba. Egy darabig itt is a misszionáriusotthonban laktunk Chandigarh városában, de aztán sikerült kibérelni egy lakást. 1974 szeptemberében általános úttörő lettem, 1975-ben pedig kineveztek különleges úttörőnek. A sok szolgálat közben döbbentem rá, hogy milyen nagy szükség lenne pandzsábi nyelvű kiadványokra, hogy még több ember ismerhesse meg igazságos és szerető Istenünket. Ezért nagyon örültem, amikor 1976-ban a fiókhivatal meghívott engem és a két húgomat, hogy segítsünk lefordítani a kiadványokat pandzsábira. Mivel akkoriban a fiókhivatalban még nem voltak írógépek vagy számítógépek, ez nagyon sok munkával járt. Kézzel kellett leírnunk a fordítást, aztán pedig papíron ellenőriztük le és olvastuk át a szöveget. Végül a kiadványok egy régimódi nyomdában készültek el, ahol még kézzel történt a betűszedés.

A betegségem ellenére örömmel szolgálok tovább

A helyzetünk hamar megváltozott. Jaswinder hozzáment egy testvérhez, és Kanadába költöztek. Chani pedig hozzáment egy német származású testvérhez, aki Amerikából jött látogatóba, és utána ott is telepedtek le együtt. Én súlyosan megbetegedtem, ezért 1976 októberében visszaköltöztem Angliába, Leicesterbe. Az anyukám és az öcsém fogadott be, akik nem ellenezték az igazságot. Kiderült, hogy Evans-szindrómám van. Ez egy nagyon ritka autoimmun betegség, amely pusztítja a vérsejteket. Sokféle kezelésre volt szükségem, például el kellett távolítani a lépemet. Emiatt sajnos abba kellett hagynom az úttörőszolgálatot.

Megígértem Jehovának, hogy ha jobban leszek, folytatom a teljes idejű szolgálatot. És aztán ez sikerült is 1978-ban. Bár a betegségem többször fellángolt, újra úttörő lettem. Wolverhamptonba költöztem, ahol főleg pandzsábi nyelvű emberek élnek. A szolgálatunk során igyekeztünk meghívni őket a nyilvános előadásra. Ehhez kézzel írt meghívókat készítettünk, amelyeket aztán a helyi üzletekben sokszorosíttattunk. Nagy-Britanniában ma már öt pandzsábi nyelvű gyülekezet és három csoport van.

A londoni Bétel tudott róla, hogy Indiában részt vettem a pandzsábi nyelvű kiadványok fordításában. Ezért a ’80-as évek végén felvették velem a kapcsolatot. Bejáró munkás lettem, és segítettem abban, hogy a kiadványok gurmukhi írással is megjelenjenek. Ehhez hozzátartozott a betűkészlet kialakítása, a szoftver fejlesztése, és a szerkesztői irányelvek meghatározása. Ez egy rendkívül sűrű időszak volt. Dolgoztam, hogy eltartsam magam, gondoskodtam édesanyámról, aki egy másik városban lakott, és bejártam a Bételbe. De nagyon boldog voltam, hogy segíthettem.

1991 szeptemberében meghívtak, hogy legyek a Bétel-család tagja, és hogy vegyek részt a kiadványok fordításában pandzsábi nyelvre. Ez teljesen váratlanul ért. Alkalmatlannak éreztem magam, súlyos betegséggel küzdöttem, és már túl voltam a jelentkezési korhatáron. Jehova mégis megajándékozott ezzel a különleges lehetőséggel. Bár nagyon boldog voltam, hogy a Bételben lehetek, az egészségi gondjaim nem szűntek meg. Többször is szembekerültem a vérkérdéssel a kemoterápia és más kezelések kapcsán. De olyan sokat javult az állapotom, hogy a hematológusok le voltak nyűgözve. Ezért meghívtak egy szemináriumra egy nagy londoni kórházba. Itt körülbelül 40 orvos előtt kellett beszélnem a vérrel kapcsolatos álláspontomról mintegy 10 percen át. Utána pedig a kórházi információs részlegről egy testvér válaszolt a felmerülő kérdésekre.

De nem egyedül kellett megbirkóznom a nehézségeimmel. A két húgom, Jaswinder és Chani mindig mellettem állt, valamint a Bétel-család és más testvérek is szeretettel támogattak. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Jehova végig erőt adott, hogy ki tudjak tartani a megbízatásomban (Zsoltárok 73:26).

Jehova áldása gazdaggá tesz

Az alatt a 33 év alatt, amióta a Bételben szolgálok, bőven volt lehetőségem megízlelni Jehova jóságát (Zsoltárok 34:8; Példabeszédek 10:22). Nagyon értékesek nekem a hűséges idős testvérek és testvérnők. Az is nagy örömet szerez, hogy a pandzsábi tanulmányozóim közül sokan a mai napig ragaszkodnak Jehovához. A közvetlen családtagjaimmal is jó kapcsolatban vagyok, például az anyukámmal és az öcsémmel, akik nem Tanúk. Anya sokszor mondogatja: „Te tényleg Istennek szentelted az életed.” És amikor felajánlottam, hogy kijövök a Bételből, hogy gondoskodni tudjak róla, az öcsém ezt mondta: „Nagyon szép munkát végzel, ne hagyd abba.” Anya most egy idősek otthonában él, távol a Bételtől, de igyekszem minél gyakrabban meglátogatni őt.

Amikor az életem során nehézségekkel kerültem szembe, mindig ezzel nyugtattam magam: „Ne félj, Kamal, Jehova a pajzsod. Igen nagy lesz a jutalmad” (1Mózes 15:1). Hálás vagyok Jehovának, az igazságosság Istenének, amiért fiatalkoromban felfigyelt rám, és amiért egész életemben az ő munkáját végezhettem (Ézsaiás 30:18). És nagyon várom már azt az időt, amikor „egyetlen lakos sem mondja majd: »Beteg vagyok«” (Ézsaiás 33:24).