Örülök, hogy jól döntöttem

Vidéken nőttem fel Ausztráliában. A szüleim és nagyszüleim az 1950-es években ismerték meg az igazságot. 6 évesen kezdtem prédikálni, és 13 évesen keresztelkedtem meg. A szünidőben gyakran voltam kisegítő úttörő. Szerettem Jehovát, és elhatároztam, hogy örökké őt akarom szolgálni.

Amikor 15 éves voltam, a tanáraim észrevették, hogy tehetséges vagyok a sportokban. Egy profi rögbicsapat képviselői még sportösztöndíjat is felkínáltak. Nagyon tetszett az a lehetőség, hogy hivatásos rögbijátékossá válhatok. De korábban már átadtam magam Jehovának. Az édesapám azt javasolta, hogy még mielőtt döntök, gondoljam át, hogy mit ígértem Jehovának. Megfogadtam apa tanácsát, és rájöttem, hogy nem tudom egyszerre teljes szívvel szolgálni Jehovát, és sikereket elérni a sportban is. Ezért visszautasítottam az ajánlatot. Hónapokkal később a canberrai Ausztrál Sportintézet felajánlott egy másik ösztöndíjat. Így maratonfutó lehettem volna azzal a kilátással, hogy képviselhetem Ausztráliát a nemzetközösségi játékokon vagy az olimpián. De mivel teljes szívvel Jehovát szerettem volna szolgálni, ezt az ajánlatot is elutasítottam.

Hamarosan befejeztem az iskolát, és elkezdtem az úttörőszolgálatot, amire már régóta vágytam. Viszont a családomnak anyagi nehézségei lettek, ezért abbahagytam az úttörőzést, és elkezdtem teljes időben dolgozni egy farmon, ahol mezőgazdasági gépeket vezettem. A tízes éveim végén jártam, és egyedül éltem. Az imádatom hamarosan rutinszerűvé vált. Lehangolt voltam, és meggyengült a Jehovával ápolt kapcsolatom. Sajnos olyan barátokat választottam, akik túl sokat ittak, és erkölcstelenül éltek. Ott volt a kísértés, hogy olyanná váljak, mint ők. Elhanyagoltam a Jehovával ápolt kapcsolatomat, csak azért, hogy a pillanatnyi örömöknek élhessek.

Újra át kellett gondolnom, hogy mi a fontos számomra. Ezért egy másik városba költöztem, jó messze a korábbi barátaimtól, hogy ne legyenek rám hatással. Közelebb húzódtam Jehovához, és azt terveztem, hogy újra úttörő leszek. Aztán találkoztam Leann McSharryvel, egy félénk vidéki lánnyal, aki ekkor már úttörő volt. Barátok lettünk, és sokat beszélgettünk a céljainkról, például a misszionáriusi szolgálatról. 1993-ban összeházasodtunk. Mindketten azt akartuk, hogy Jehova irányítsa az életünket.

Törekszünk elérni a céljainkat

Én is általános úttörő lettem abban az évben. Az volt a célunk, hogy egyszerű életet éljünk, és ne legyen adósságunk. Ezért egy öreg lakóautót vásároltunk, hogy abban éljünk. Hat éven át mindig oda mentünk, ahová Jehova szervezete javasolta, és mindenféle munkát elvállaltunk, hogy el tudjuk tartani magunkat. Kisebb gyülekezetekkel prédikáltunk együtt Queensland külterületén, amely egy hatalmas, száraz és sík terület. Gyakran félreeső vidékeken táboroztunk le, és itt tartottuk az összejöveteleket, vagy egy közösségi házban. Nagyon boldogok voltunk, de még mindig azon gondolkodtunk, hogy hogyan tehetnénk többet Jehováért. Hamarosan megkaptuk a választ.

A szervezet megkért minket, hogy legyünk misszionáriusok egy másik országban. De mi megijedtünk, mert nem éreztük magunkat alkalmasnak. Nem tudtuk, hogy a Gileád-iskola nélkül hogyan lehetnénk jó misszionáriusok. Szerettünk prédikálni, de mivel a queenslandi területen kevés tanulmányozásunk volt, nem gondoltuk magunkat ügyes tanítónak.

Elmondtuk a félelmeinket a fiókbizottság egyik tagjának, Max Lloydnaka. Ő kedvesen arra ösztönzött minket, hogy ne hagyjuk, hogy az alkalmatlanság érzése visszatartson. Ha Jehova megkér valamilyen feladatra, akkor képessé is tesz rá. Pont erre a bátorításra volt szükségünk! Így már örömmel elvállaltuk, hogy Srí Lankán szolgáljunk.

Egy nehéz megbízatás

1999-ben érkeztünk meg Colombóba, az ország közigazgatási központjába. Itt nagyon más volt az élet, mint Ausztrália békés vidéki területein. Sok mindennel szembesültünk: polgárháborúval, szegénységgel, túlzsúfoltsággal, koldusokkal és bonyolult nyelvekkel. De azért jó dolgok is vártak ránk Srí Lankán: ott voltak a csodás testvéreink és testvérnőink, valamint rengeteg alázatos ember, akik még nem hallottak Jehováról.

Kandybe küldtek minket, egy olyan városba, amely egy festői fennsíkon helyezkedik el, és teaültetvényekkel meg esőerdőkkel van körbevéve. A város egyik jellegzetessége, hogy sok buddhista templom van. Az emberek többsége szinte semmit sem tudott a szerető Teremtőnkről. A mi gyülekezetünk egyik része szingalézül, a másik pedig tamilul beszélt. Ezért a programokat mindkét nyelven megtartottuk. Nem volt egyszerű megtanulni a szingaléz nyelvet, de a testvérek és a tanulmányozók nagyon értékelték az erőfeszítéseinket. Sokszor jókat nevettek a nyelvbotlásainkon.

De nem a nyelvtanulás volt a legnagyobb nehézség, hanem az, hogy olyan ellenségeskedéssel néztünk szembe, mint azelőtt soha. Egy alkalommal egy dühös csőcselék vett körbe engem és egy testvért. Elégették a kiadványainkat, és ütlegelni meg rugdosni kezdtek minket. Jehovához imádkoztunk, hogy adjon nekünk nyugalmat, és hogy emlékezzen meg rólunk, hogyha meghalnánk. De aztán a tömeg váratlanul feloszlott, és otthagyott bennünket. Remegő lábbal hagytuk el a falut, és közben megköszöntük Jehovának, hogy megvédett minket.

Idővel úgy tekintettünk Srí Lankára, mint az otthonunkra. Bár a háború megosztotta az embereket, jó volt látni azt, hogy Jehova az egységes népébe vonzza a tiszta szívűeket. Sok szép emlékünk van erről a gyönyörű szigetről. De sajnos két évi szolgálat után a hatóságok a vallás nyomására sok misszionáriust kitiltottak az országból.

Bizonytalanságban töltöttük a következő néhány hetet, mivel nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. De aztán megkaptuk az új megbízatásunkat, a vezetőtestület Pápua Új-Guineába küldött minket. 2001 szeptemberében érkeztünk Port Moresbybe, a fővárosba.

Pápua Új-Guinea – út az ismeretlenbe

Bár Pápua Új-Guinea nagyon közel van Ausztráliához, egészen más itt az élet, és a kultúra is. Újra alkalmazkodnunk kellett. Megtanultuk a tok-piszin nyelvet, amely az itt beszélt több mint 800 nyelv közül a legelterjedtebb.

Miután három évet Popondetta városában szolgáltunk, a körzetmunkába kerültünk. Soha nem gondoltuk volna, hogy Jehova ilyen módon akar felhasználni minket! Az utazófelvigyázókat mindig is érett keresztényeknek tartottam, akik nagyon ügyesen tanítanak, és segítenek alkalmazni az útmutatásokat. Úgy éreztem, hogy én sosem tudnám ilyen módon szolgálni a gyülekezeteket. Kezdettől fogva misszionárius szerettem volna lenni, ezért a körzetmunka sosem ötlött fel bennem. Még most is csodálkozom, hogy Jehova képessé tett minket erre a feladatra.

Ha városi gyülekezeteket látogattunk, a szállásunkon általában volt áram, víz és ágy. Amikor viszont vidéken szolgáltunk, gyakran nem voltak ilyen jó körülményeink. Kis kunyhóban laktunk, tűzön főztünk, és folyóban vagy patakban fürödtünk. Hogyha pedig sok volt arrafelé a krokodil, akkor vittünk egy vödör vizet a kunyhónk mögé, és azzal mosakodtunk meg.

Az itteni szolgálat tette a legjobban próbára az állóképességünket. De biztosak voltunk benne, hogy ha azzal az erővel megyünk, amink van, akkor Jehova meg fog áldani minket (Bírák 6:14). Sok gyülekezet és csoport nehezen megközelíthető helyen volt: sűrű esőerdőkön, mocsaras területeken vagy zord hegyeken át vezetett az út. Összkerékhajtású autóval, hajóval, repülővel vagy gyalog jutottunk el hozzájuk.b

Hogy meglátogassuk azt a gyülekezetet, amely az indonéz határ mellett található, több mint 350 kilométert vezettünk földutakon. Több mint 200-szor hajtottunk át patakokon vagy folyókon, és a legtöbb helyen nem volt híd. Az évek alatt számtalan órát töltöttünk azzal, hogy kitoljuk a kocsinkat a sárból. Amikor végre eljutottunk a testvéreinkhez, széles mosollyal az arcukon és finom vacsorával vártak minket.

Izgalmas utazások voltak, amikor kisrepülővel a hegyekbe mentünk. A pilótának találnia kellett egy kis lyukat a felhőben, hogy be tudja célozni a leszállópályát. Utána alacsonyabbra ereszkedett, hogy ellenőrizni tudja, nincsenek-e ott gyerekek vagy állatok. Felkészültünk a leszállásra, és aztán a pilóta letette a gépet a sáros, göröngyös pályára. Ez a mutatvány 2100 méter magasan nem volt veszélytelen. Néhány ilyen eldugott faluból hazafelé a gépünk egy olyan kifutópályáról emelkedett fel, amely egy szakadékban végződött.c

Időnként meredek hegyi utakon gyalogoltunk, vagy mocsaras vidékeken mentünk keresztül, ahol nagyon forró és párás volt a levegő. A hátizsákunk tele volt kiadványokkal és más szükséges dolgokkal. Mégis szerettük ezeket az utakat, mert ilyenkor együtt voltunk a drága testvéreinkkel, tudtuk bátorítani egymást, és jókat nevetni.

Mi is úgy éreztünk, mint Pál apostol, aki az 1Tesszalonika 2:8-ban ezt írta: „mivel gyengéd érzések fűznek minket hozzátok, elhatároztuk, hogy… a lelkünket is kitesszük értetek, mert annyira megszerettünk titeket.” De megtapasztaltuk, hogy a testvéreink ugyanígy szeretnek minket, és készek lennének arra, hogy az életük árán is megvédjenek felfegyverzett bandáktól. Egyszer egy férfi machetével a kezében támadta meg Leannt. Én nem tudtam neki segíteni, mert pont a falu másik végében voltam. Egy testvér gyorsan közéjük állt, és közben mások is a segítségükre siettek, így a testvér is megúszta néhány kisebb sérüléssel. Jehova napról napra fenntartott minket ebben az egyre erőszakosabb országban, azért, hogy tudjuk támogatni a testvéreinket.

Pápua Új-Guineában nem túl jó az egészségügyi ellátás, ezért nehéz volt vigyázni az egészségünkre. 2010-ben Leann elkapott egy életveszélyes bakteriális fertőzést, ezért sürgősen vissza kellett repülnünk Ausztráliába. Jehova erőt adott ahhoz, hogy nyugodtak maradjunk. Végül az orvosok megtalálták a megfelelő antibiotikumot. Az egyik orvos ezt mondta: „Eddig önök dolgoztak Istenért, most Isten dolgozik önökért.” Jó néhány hónap után vissza tudtunk térni Pápua Új-Guineába.

Ausztráliában is bőven van teendő

A következő nagyjából egy év során többször is visszamentünk Ausztráliába Leann kezelése miatt. Végül 2012-ben a fiókhivatal azt javasolta, hogy maradjunk Ausztráliában az egészségünk érdekében. Sok évnyi távollét után nem az volt a legnehezebb, hogy fizikálisan felépüljünk, hanem hogy érzelmileg és mentálisan feldolgozzuk ezt a helyzetet. Nagyon megszerettük a testvéreinket és az ottani szolgálatot, ezért rossz volt mindent hátrahagyni. Úgy éreztük, hogy kudarcot vallottunk, és hogy már nem vagyunk annyira hasznosak Jehova kezében. Mivel ilyen sokáig távol voltunk, nem volt könnyű Ausztráliát az otthonunknak tekinteni. Ebben az időszakban nagyon nagy szükségünk volt a testvéreink támogatására.

Miután Leann felépült, Új-Dél-Walesben, Sydney-től délre, Wollongongban szolgáltunk különleges úttörőként. Nagyon örültünk, amikor körülbelül egy évvel később meghívtak minket a házaspárok bibliaiskolájára (mai nevén a királysághirdetők iskolája). Ezután az ausztrálázsiai fiókhivatal a körzetmunkába helyezett minket. A következő években zsúfolt nagyvárosokban, elszigetelt sivatagi városkákban és halászfalukban látogattunk meg gyülekezeteket és csoportokat. A jelenlegi körzetünk Északnyugat-Ausztráliát és Kelet-Timort foglalja magában.

A legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam, a feleségem, aki mindenben támogat és szellemi gondolkodású. Ha egy feladat sok kényelmetlenséggel vagy nehézséggel járt, ő akkor sem ellenezte, hogy elfogadjuk azt. Ha valaki megkérdezi tőle, hogy mi segít megküzdeni a nehézségekkel, csak ennyit válaszol: „Mindent elmondok Jehovának.” És amikor olvassa Isten Szavát, engedi, hogy az hatással legyen a gondolkodására, az érzéseire és arra, hogy mit tesz.

Soha nem bántam meg, hogy az életemet Jehova kezébe tettem, és nem a sportkarriert választottam. Megtapasztaltam, hogy Jehova bármilyen feladatra képessé tud tenni, ha készségesen megtesszük azt, amire kér minket. Megtanultam, hogy mennyire fontos, hogy mindennap imádkozzak szent szellemért és bölcsességért, hogy jó döntéseket tudjak hozni, és hogy meg tudjak küzdeni a nehézségekkel. Szerető Atyánk boldog és tartalmas életet adott nekünk, és nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mit tud még megvalósítani olyan cserépedényekkel, mint mi (2Korintusz 4:7).