A büntetőtáborban is közel maradtam Jehovához

1966-ban visszaköltöztünk Ukrajnába. Az az egyik legkorábbi emlékem, amikor négyéves koromban édesanyámmal meglátogattuk a nagypapát egy büntetőtáborban. Nagyon hosszú utat tettünk meg vonattal a Krivij Rih nevű ukrán városból Oroszország közepére, Mordvinföldre. Mindössze két órát lehettünk együtt a nagypapával, és közben az őrök figyeltek minket. De azért megengedték, hogy nagypapa ölbe vegyen.

Kitartok Jehova mellett az iskolában

Gyerekkoromban sok olyan helyzet volt, amikor bizonyíthattam, hogy mennyire bízom Jehovában. Ukrajnában, amikor a gyerekek elkezdték az iskolát, kaptak egy kitűzőt, amely egy ötágú csillag volt, a közepén Lenina gyerekkori képével. Ezt fel kellett tenniük az egyenruhájukra. Aztán pár évvel később egy vörös színű nyakkendőt kellett viselniük, ami azt jelképezte, hogy egyetértenek Lenin ideológiájával. Én nem akartam felvenni ezeket a politikai jelképeket, mert az olyan lett volna, mintha hátat fordítanék Jehovának.

A szüleim segítettek, hogy nekem is szilárd hitem legyen. Türelmesen elmagyarázták a Biblia tanításait, például azt, hogy miért nem foglalunk állást politikai kérdésekben. Emellett ösztönöztek, hogy tanuljak szorgalmasan, mert ezzel jó fényt vethetek Jehovára.

Egy nap a Nauka i Religija (Tudomány és Vallás) című folyóirat egyik újságírója jött az iskolánkba. Ez az országos lap akkoriban az ateizmust népszerűsítette. Az újságíró tartott egy órát az osztályunknak, és amellett érvelt, hogy Isten nem létezik. A tanárok engem az első sorba ültettek.

Az óra végén odavittek az újságíróhoz, hogy még beszélgessek vele. A férfi megkérdezte, hogy melyik valláshoz tartozom, amire én habozás nélkül rávágtam, hogy Jehova Tanúja vagyok. Erre ő csak annyit tudott mondani, hogy köszöni, hogy figyelmesen végighallgattam az óráját. A tanáraimat ez nagyon bosszantotta!

Az egész családom kitart Jehova mellett

A családunk mindig Jehovára támaszkodott. Ő segített nekünk abban is, hogy a bibliai kiadványokat sokszorosítsuk, és eljuttassuk a testvéreknek. Édesapám körzetfelvigyázó is volt, Ukrajna középső részén látogatta a gyülekezeteket és csoportokat.

1978 februárjában, mindössze két nappal azelőtt, hogy a kisebbik öcsém, Pavlik megszületett, arra mentem haza az iskolából, hogy az otthonunkat teljesen feldúlták. A rendőrök házkutatást tartottak, és elvitték az összes kiadványunkat.

Másnap nagyon szórakoztatónak találtam, hogy a tanárok úgy néztek az öcsémre, Mihajlóra és rám, mintha amerikai kémek gyermekei lennénk. De persze később sok tanár rájött, hogy ez egyáltalán nem igaz. Az osztálytársaim is felismerték ezt, és néhányan közülük később Jehova Tanúi lettek.

1981-ben újra átkutatták az otthonunkat. Bár én akkor még nem voltam 18, engem is bevittek az ügyészségre az édesapámmal és a nagyapámmal együtt. A főnyomozó azzal fenyegetett, hogy börtönbe fogok kerülni. Egy másik férfi viszont, aki nem viselt egyenruhát, azt ígérte, hogy ha együttműködök velük, fényes jövő vár rám. Úgy is mondhatnám, hogy az egyikük bunkósbottal, a másik mézesmadzaggal próbálkozott. Azzal érveltek, hogy nekem nem kell ugyanarra a sorsra jutnom, mint az apám, a nagyapám és a nagybátyáim. Csakhogy ez a visszájára sült el. A szavaik pont hogy megerősítettek abban, hogy Jehova segítségével én is képes leszek kibírni a börtönt (Filippi 4:13).

Kitartok Jehova mellett a börtönben

Egy nappal azután, hogy 18 éves lettem, megkaptam a behívómat. De mivel nem vállaltam a katonai szolgálatot, előzetes letartóztatásba kerültem. 85 férfival voltam összezárva egy hatalmas cellába, de mivel csak 34 ágy volt, felváltva aludtunk. Zuhanyozni pedig csak egyszer mehettünk egy héten.

Amikor bezárult mögöttem a cellaajtó, minden szem rám szegeződött. Egy csapat férfi az egyik sarokból nekem szegezte a kérdést, hogy miért kerültem oda. Bár nagyon ideges voltam, Dániel példájára gondoltam, akinek nem esett baja az oroszlánok vermében. Így higgadt tudtam maradni, és teljesen Jehovára bíztam magam (Ézsaiás 30:15; Dániel 6:21, 22).

Vacsora után az egyik rab elkezdett kérdezgetni, hogy miben hiszek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki elcsendesedett körülöttünk, és minket hallgat. Aznap este vagy négy-öt órán át beszéltem a többieknek a hitemről. Nagyon hálás voltam Jehovának, amiért segített nekem.

A tárgyalásom előtt könyörögtem Jehovához, hogy adjon nekem bölcsességet és bátorságot, hogy ki tudjak állni a meggyőződésem mellett. Az ügyész azt állította, hogy csak kibúvót keresek a katonai szolgálat alól. De én elmagyaráztam, hogy ha csatlakoznék a hadsereghez, azzal megbántanám Istent, azt, aki a leghatalmasabb a világegyetemben. Végül 1982-ben két évre ítéltek, amelyet büntetőtáborban kellett letöltenem.

Nagyon örültem neki, hogy a táborban rajtam kívül még öt Jehova Tanúja volt. Nem sokat tudtunk egymással beszélgetni, néha csak pár percet, de olyankor mindig megbeszéltünk egy-egy bibliaverset. Bár nem volt Bibliánk, a családtagjaink és a barátaink sokszor bibliaverseket is beleírtak a leveleikbe. De az is előfordult, hogy a táborban találtunk olyan könyvet, amelyben idéztek a Szentírásból.

Veszélyben az életem, mégis kitartok Jehova mellett

Egy nap 1983-ban a tábor műhelyében egy emelődaru elejtett kéttonnányi acéllemezt. A lemezek a földre löktek, és összezúzták a bal lábamat.

Irtózatosan fájt a lábam, ezért könyörögtem Jehovához, hogy segítsen elviselni. Az ápolónő azt mondta, hogy nyugodtan káromkodjak, de én inkább királyságénekeket énekeltem.

Mintegy hat óráig tartott eljutni a kórházba. Vittek teherautóval, motorcsónakkal és mentőautóval is. Útközben rengeteg vért veszítettem. Mivel tudtam, hogy műtét vár rám, azért imádkoztam, hogy az orvosok vegyék figyelembe a vérrel kapcsolatos álláspontomat. Mikor elmondtam az orvosomnak, hogy nem fogadok el vért, először nem akarta meghallani a kérésemet. De aztán könyörögtem neki, hogy gondolja meg magát. Biztosítottam róla, hogy bármi lesz a műtét kimenetele, nem őt terheli a felelősség. Nagy megkönnyebbülésemre végül beleegyezett, hogy vér nélkül műt. Bár túléltem, a bal lábam egy részét amputálni kellett.

A műtét után annyira legyengültem, hogy hetekig élet-halál között voltam. Egy nap az egyik nővér elmondta, hogy azért, hogy jobban legyek, táplálóbb ételeket fognak adni nekem. Legalábbis mindenképp táplálóbbakat, mint amit a büntetőtáborban kapnék. Mindennap ehettem egy kanál mézet, egy friss tojást és egy darabka vajat. Amikor a szüleim értesültek a balesetemről, elintézték, hogy valaki hozzon be nekem ezekből. De sajnos a felelős tiszt csak egyszer engedte, hogy ilyen csomagot kapjak.

Jehova keze nem túl rövid (Ézsaiás 59:1). Amikor a nővérek lecserélték a kötéseimet, mindig adtak valamit a saját ennivalójukból is. Sőt, a saját költségükön feltöltötték a méz-, vaj- és tojáskészletemet. Erről eszembe jutott az az özvegy, akinek a korsójából sosem fogyott ki az olaj (1Királyok 17:14–16).

Az állapotom szép lassan javulni kezdett. Sok erőt nyertem azokból a levelekből is, amelyeket a családom és a barátaim küldtek. Válaszoltam is mind a 107-re! Az is megható volt, amikor csomagot kaptam a testvérektől egy másik büntetőtáborból.

Két hosszú hónap után végre lezuhanyozhattam! Már alig vártam, hogy újra együtt lehessek a testvérekkel a büntetőtáborban.

Amikor az egyik orvos készítette a zárójelentésemet, behívott az irodájába, és hosszasan kérdezgetett a hitemről. Amikor pedig eljöttem tőle, sok erőt kívánt, és bátorított, hogy ne adjam fel a hitemet. Különleges élmény volt ezt hallani egy egyenruhás ember szájából!

1984 áprilisában meghallgatásra kellett mennem, ahol afelől döntöttek, hogy hamarabb szabadon engednek-e. A tisztek azt kérdezték, hogy hajlandó lennék-e vállalni a katonai szolgálatot. Erre én azt válaszoltam, hogy mivel elvesztettem az egyik lábam, és csak mankóval tudok járni, ennek a kérdésnek nincs túl nagy jelentősége. Aztán a tisztek ezt kérdezték: „De mit tenne akkor, ha mindkét lába meglenne?” Elmagyaráztam, hogy akkor sem lennék katona, mivel mindenképp szeretnék hűséges maradni Istenhez. Erre közölték velem, hogy gondoskodni fognak róla, hogy kitöltsem a büntetésemet. Ennek ellenére két hónappal és 12 nappal hamarabb szabadultam.

A börtön után is kitartok Jehova mellett

Egy évvel a szabadulásom után kaptam egy műlábat. Minden reggel egy órába telik, hogy felvegyem. Télen különösen kényelmetlen viselni, és nagyon nehezen melegszik fel a lábam a rossz vérkeringés miatt. 19 éves korom óta nem tudok futni, ezért már alig várom, hogy az új világban újra szaladhassak (Ézsaiás 35:6).

Nem volt könnyű munkát találnom, mivel nem szívesen alkalmaztak mozgáskorlátozott embert. De azért mindig akadt valami, és egyszer sem végeztem ülőmunkát. Egy ideig dolgoztam gépjárműszerelőként, és később még építkezéseken is.

1986-ban feleségül vettem egy bájos lányt, Szvitlanát. Már a nagyszülei is Jehova Tanúi voltak, akárcsak nekem. A kapcsolatunk elején megegyeztünk, hogy mindig Jehova lesz a legfontosabb az életünkben. Szvitlana azóta többször is elmondta, hogy mennyire örül ennek.

A gyermekeink, Olja és Vologya szorgalmasan segítettek az otthonunk felújításában, és eközben sok mindent megtanultak. Ezért később szívesen vettek részt királyságterem-építkezéseken. Idővel mindketten általános úttörők lettek. Olja ma teljes időben dolgozik az építkezéseinken, Vologya pedig vénként szolgál.

Szvitlana mindig is szeretettel támogatott, hogy el tudjam látni a gyülekezeti feladataimat. Erre azért volt nagy szükségem, mert az 1990-es években sok ukrajnai gyülekezetben több mint 200 hírnök volt, de csak egy-két felvigyázó. Ezenkívül havonta egyszer a hétvégét azzal töltöttem, hogy elvittem a kiadványokat a gyülekezeteknek Ukrajna középső részén.

Továbbra is kitartok Jehova mellett

2022-ben úgy döntöttünk Szvitlanával, hogy elköltözünk Krivij Rihből. Most Ausztriában élünk.

Gyerekkoromban sokat tanultam azoktól a családtagjaimtól és rokonaimtól, akik rengeteg nehézségen mentek keresztül, mégis mindig elégedettek voltak. A Bibliából jól megismertem a Teremtőnket, és így közel kerültem hozzá (Jakab 4:8). A mai napig ez ad értelmet az életemnek. Visszatekintve boldog vagyok, hogy bármilyen nehézséggel néztem is szembe, mindig meg tudtam adni Jehovának azt a tiszteletet, amit megérdemel.