Fél évszázad az önkényuralom alatt
Lembit Toom elmondása alapján
1951-ben tíz év Szibériában letöltendő kényszermunkára ítéltek. Elszállítottak minket egy több ezer kilométerre lévő táborba, mely jóval az északi sarkkör felett volt. A munka kimerítő, az időjárás zord, az életkörülmények pedig borzasztóak voltak. Hadd mondjam el, hogy kerültem oda, és miért nem volt hiábavaló a szenvedésünk.
ÉDESAPÁMAT értelmiséginek tekintették Észtországban, abban a balti államban, ahol 1924. március 10-én születtem. Későbbi éveiben azonban az Észtország középső részén lévő, järvamaai családi gazdaságot igazgatta. Kilencgyermekes, nagy evangélikus család voltunk; a gyermekek közül három meghalt kiskorában. Én voltam a legfiatalabb gyermek. Tizenhárom éves koromban édesapám meghalt.
A következő évben befejeztem az általános iskolát. 1939 szeptemberében, amikor kitört a II. világháború, Erich bátyámat behívták katonának, s én nem tudtam folytatni a tanulást. Majd 1940-ben Észtországot bekebelezte a Szovjetunió, s egy évvel később a németek megszállása alá került az ország. Erichet bebörtönözték a németek, később viszont kiengedték, és 1941 augusztusában visszatért Észtországba. 1942-ben lehetőségem nyílt arra, hogy egy mezőgazdasági iskolába menjek.
Amikor 1943 karácsonyára hazautaztam az iskolából, hogy meglátogassam a családomat, a nővérem, Leida megemlítette, hogy a családunk orvosa beszélt neki a Bibliáról. Adott Leidának néhány füzetet, melyet a Watch Tower Bible and Tract Society adott ki. Elolvastam őket, és azonnal felkerestem dr. Artur Indust, aki akkor tanulmányozni kezdte velem a Bibliát.
Döntésre kényszerültem
Időközben hevesebbé vált a Németország és a Szovjetunió közötti harc. 1944 februárjára az oroszok csaknem az észt határig előrenyomultak. Erichet besorozták a német hadseregbe, s én is megkaptam a behívót. Meggyőződtem róla, hogy Isten törvénye tiltja felebarátunk megölését, s dr. Indus azt mondta, hogy segít rejtekhelyet találnom, míg véget nem ér a háború.
Egy nap egy rendőr és a helyi polgári védelem vezetője jött a farmunkra. Azt a parancsot kapták, hogy tartóztassanak le annak gyanújával, hogy megpróbálom kihúzni magamat a katonai szolgálat alól. Ekkor megértettem, hogy vagy el kell menekülnöm otthonról, vagy szembe kell néznem a német koncentrációs táborral.
Jehova egyik Tanújának a birtokán találtam menedéket. Hogy megerősítsem a hitemet, rejtőzködésem alatt annyit olvastam a Bibliából és a Watch Tower Society irodalmából, amennyit csak tudtam. Egyik éjszaka hazaszöktem, hogy némi élelmet vegyek magamhoz. A ház tele volt német katonákkal, mivel Erich bátyám egypár nap szabadságot otthon töltött a barátaival. Azon az éjszakán titokban beszélni tudtam vele a csűrben. Ekkor láttam őt utoljára.
Éppen csak el tudtam menekülni
Még az éjjel, miután visszatértem a rejtekhelyemre, razziát tartottak a birtokon. Valaki feljelentést tett, hogy egy embert rejtegetnek ott, s a helyi rendőr, valamint a polgári védelem emberei ez alapján jártak el. Leosontam a padló alatt lévő szerelőtérbe, s hamarosan bőrszeges csizmák hangját hallottam a fejem fölött. Miközben a tiszt puskával fenyegette a gazdát, így kiáltott: „Egy férfit rejtegetnek ebben a házban! Hogyan juthatunk le a padló alatti szerelőtérbe?” Láttam zseblámpájuk kereső fénycsóváját. Kicsit arrébb húzódtam, és fekve vártam. Miután elmentek, egy ideig még a szerelőtérben maradtam, hogy megbizonyosodjak róla, elmúlt a veszély.
Hajnalban elhagytam a házat, s hálás voltam Jehovának, hogy nem találtak rám. A keresztény testvérek segítettek másik rejtekhelyet találnom, ahol a német megszállás végéig maradtam. Később hallottam, hogy megölték a rendőrt és a helyi polgári védelem vezetőjét — ez nyilvánvalóan az orosz partizánok műve volt. 1944. június 19-én vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Isten iránti önátadásomat, s a nővérem, Leida is Jehova Tanúja lett.
1944 júniusától a szovjetek kezdték visszafoglalni Észtországot, s néhány hónappal később kockázat nélkül hazatérhettem, hogy segítsek a gazdasági munkák végzésében. De novemberben, nem sokkal a hazatérésem után azt a parancsot kaptam, hogy jelentkezzek az orosz hadseregnél. Mivel telve voltam bátorsággal, félelem nélkül tanúskodtam a sorozóbizottságnak. Tájékoztattak, hogy a szovjet rendszert nem érdeklik a hitnézeteim, és mindenkinek szolgálnia kell a hadseregben. Ám a háború hátralevő részére szabad maradhattam, és annak szenteltem magamat, hogy segítsek bibliai irodalomról gondoskodni Tanú-társaim számára.
Háború utáni tevékenység
Amikor 1945 májusában véget ért a háború, és amnesztiát hirdettek a lelkiismereti okokra hivatkozó szolgálatmegtagadóknak, visszatértem az iskolába. 1946 elejére azt a következtetést vontam le, hogy Észtországban nincs jövőm mint gazdálkodónak, mivel a szovjet szövetkezeti rendszer átvette a magánszektor feletti irányítást. Ezért abbahagytam az iskolát, és kezdtem teljesebb mértékben részt venni a Királyság-prédikáló munkában.
A szovjet uralom alatt nem végezhettük tovább nyilvánosan a szolgálatunkat. A Watch Tower Societyval valójában már a II. világháború alatt megszakadt a kapcsolat. Emiatt egy régi sokszorosítógéppel én segítettem a megőrzött irodalom sokszorosításában. Ezenkívül minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megtartsuk a gyülekezeti összejöveteleket.
A KGB (a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága) 1948 augusztusában kezdte üldözni Jehova Tanúit. A munka vezetői közül öt személyt letartóztattak és bebörtönöztek, s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a KGB mindenkit le akar tartóztatni. Négyünkből egy bizottság alakult a prédikálómunka megszervezésére, a keresztény testvéreink bátorítására, és a börtönben lévő testvérek segítésére. Mivel még viszonylagos mozgási szabadságom volt, engem használtak fel arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a többi Tanúval.
1948. szeptember 22-i keltezéssel hivatalos, írásos tiltakozást küldtünk a szovjet hivatalos személyeknek Észtországban. Ebben leírást adtunk szervezetünkről és a munkánk céljáról, valamint követeltük, hogy engedjék szabadon bebörtönzött hívőtársainkat. Mi volt a válasz? További letartóztatások. 1948. december 16-án egy újabb tiltakozó nyilatkozatot küldtünk az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósági Tanácsának, azt követelve, hogy mentsék fel és engedjék szabadon testvéreinket. A tallinni városi levéltárban még mindig őrzik ennek a másolatait egyéb kérelmekkel együtt.
Veszélyes volt utazni, mivel nem voltak megfelelő papírjaink. Ennek ellenére egy erős, oldalkocsis, négyhengeres, soros motoros motorbiciklin meglátogattuk a gyülekezeteket Aravetében, Otepää-ban, Tallinnban, Tartuban és Võruban; ezt a motorbiciklit egy orosz tisztviselőtől vásároltuk, és szeretetteljesen Hintónak neveztük.
Tiltakozásunk Sztálinnál
1949. június 1-jén egy további kérelmet küldtünk el postán az Észt Szocialista Köztársaság legfelsőbb hivatalába, valamint Nyikolaj Svernyiknek, aki az SZSZKSZ Legfelső Tanácsa Elnökségének volt az elnöke. Ezen a dokumentumon, melynek egy másolatát visszakaptuk a tallinni levéltárból, rajta van Nyikolaj Svernyik bélyegzője, ami azt sejteti, hogy megkapta kérelmünket, és küldött belőle egy másolatot Joszif Sztálinnak, a Szovjetunió kormányfőjének. A kérelem utolsó részében ez olvasható:
„Követeljük, hogy engedjék ki Jehova Tanúit a börtönből, és szüntessék be az üldözésüket. Jehova Isten szervezetének engedni kell, hogy a Watchtower Bible and Tract Society által szabadon prédikálja Jehova Királyságának a jó hírét a Szovjetunió minden lakosának, máskülönben Jehova teljesen elpusztítja majd a Szovjetuniót és a kommunista pártot.
Mindezt Jehova Isten, valamint Királyságának a Királya, Jézus Krisztus és a bebörtönzött hívőtársaink nevében követeljük.
Aláírás: Észtországi Jehova Tanúi (1949. június 1.)”
Fokozódik az üldözés
1950 elején megkaptuk Az Őrtorony három számát valakitől, aki Németországból tért vissza. Azért, hogy minden keresztény testvérünk hasznot meríthessen ebből a szellemi táplálékból, úgy döntöttünk, hogy 1950. július 24-ére kongresszust szervezünk az egyik bibliatanulmányozó csűrjében, közel az Otepää nevű faluhoz. Valahogy azonban a KGB tudomására jutottak a terveink, és tömeges letartóztatásra készültek fel.
Két teherautónyi katonát állítottak a paluperai vasútállomásra, oda, ahol a testvérek a tervek szerint le akartak szállni a vonatról. Ezenkívül egy rádióadós katona lapult meg a Paluperából Otepää-ba vezető út mentén, nem messze a kongresszus helyszínétől. Amikor nem jelentek meg a terv szerint azok a testvérek, akiket korábbra vártunk, gyanítottuk, hogy rájöttek a tervünkre.
Magam mellé véve egy Tanú-társamat, Ella Kikast, motorbiciklin a paluperai állomást kettővel megelőző vonatállomásra siettem. A vonat épp akkor futott be, ezért Ellával felszálltunk a két végén, végigszaladtunk a kocsikon, s mindenkinek azt kiáltottuk, hogy szálljon le. Amikor leszálltak a Tanúk, előkészületeket tettünk, hogy másnap egy másik csűrben megtartsuk a kongresszusunkat. Így tehát dugába dőlt a KGB terve, melyet a Tanúk tömeges letartóztatására szőtt.
A kongresszust követő két hónapban azonban letartóztatási hullám vette kezdetét. 1950. szeptember 22-én engem is bevitettek kihallgatni, csakúgy, mint a bizottságban lévő három másik testvért, akikkel az észtországi prédikálómunka felvigyázói voltunk. Nyolc hónapig a KGB tallinni börtönében tartottak minket, a Pagari utcában. Azután átszállítottak a Kalda utcai általános börtönbe, melyet Erődítménynek hívtak. Ott három hónapig voltunk. A KGB börtönéhez viszonyítva, ahol egy pincében tartottak minket, ez a Balti-tenger menti börtön üdülőhelynek tűnt.
Nehéz élet Szibériában
Hamarosan tíz évre ítéltek, melyet egy táborban kellett letöltenem a távoli Norilszkban (Szibéria) Harri Ennikával, Aleksander Härmmal, Albert Koséval és Leonhard Kriibivel együtt. Ott nyáron a nap két hónapig nem megy le, télen pedig két hónapig nem emelkedik a látóhatár fölé.
A Tallinn és Norilszk közötti utunk első részét vonattal tettük meg 1951 augusztusában. Mintegy 6000 kilométert utaztunk Pszkovon, Szentpéterváron (korábban Leningrád), Permen, Jekatyerinburgon (korábban Szverdlovszk), Novoszibirszken és a Jenyiszej mentén lévő Krasznojarszkon keresztül. Végül október elején Krasznojarszkban felszállítottak egy dereglyére, melyet több mint 1600 kilométeren keresztül vontattak észak felé. Két hét múlva elértük a Dugyinka nevű várost, mely jóval az északi sarkkör felett van. Dugyinkában újból vonatra szállítottak minket, s az utunk következő 120 kilométeres szakaszát Norilszkig ezen tettük meg. A norilszki állomásról erős havazás közepette gyalogoltuk végig az utunk utolsó 15 kilométerét a városon kívül lévő munkatáborig.
Mivel a dereglyén ellopták a téli ruhámat, csak egy nyári kabátom, kalapom és könnyű lábbelim maradt. Legyengültünk, mivel már sok-sok hete úton voltunk Tallinnból, és már nem kaptuk meg a szegényes napi élelmiszeradagunkat sem. Ezért néhány rab elájult. Segítettünk nekik, míg lovakat nem hoztak, majd felraktuk őket a lóvontatású szánokra.
Miután megérkeztünk a táborba, nyilvántartásba vettek minket, bevittek a gőzfürdőbe, utána pedig odaadták a napi élelmiszeradagunkat. A barakkokban meleg volt, s rövidesen mély álomba zuhantam. Ám az éjszaka közepén heveny fájdalomra ébredtem, melyet a fülemben lévő gyulladás okozott. A következő reggel orvosi felügyelet alá kerültem, és felmentettek a munkából. De az őrök mérgesek lettek, hogy nem tudok dolgozni, és megvertek. Egy hónapra magánzárkába tettek, mivel azt mondták, hogy megzavarom a tábor békéjét. Szerencsére kaptam gyógyszert a betegszobából, s a magányosan eltöltött idő lehetővé tette, hogy visszanyerjem az egészségemet.
A táborban az első tél volt a legkeményebb. A munka, melyet leginkább a külszíni nikkelbányában végeztünk, kimerítő volt, s az a kevés étel, amelyet kaptunk, silány volt. Amikor sokaknál jelentkeztek a skorbut tünetei, C-vitamin-injekciókat kaptunk, hogy visszaszorítsák a betegséget. Örömünkre szolgált azonban, hogy sok moldovai, lengyel és ukrajnai Tanú-társunkkal találkoztunk a táborban.
Változások a táborunk életében
1952 tavaszától kezdődően a rabok kaptak egy csekély fizetést, mely lehetővé tette, hogy élelmet vásároljunk étrendünk kiegészítésére. Néhány Tanú pedig dupla fenekű dobozokban élelmet kapott, s e dobozokban bibliai irodalom lapult. Egy moldovai Tanú egyszer egy bödön zsírt kapott. Ahogy elfogyott a zsír, egy disznó tisztított gyomra került elénk. Ebben Az Őrtorony három számára bukkantunk!
Amikor Sztálin 1953. március 5-én meghalt, az életünk a táborban drámaian megváltozott. Kezdetben sztrájkok és lázadások törtek ki, mivel a rabok követelték szabadságukat. Katonai csapatokat vezényeltek oda, hogy elfojtsák ezeket a megmozdulásokat. Egy lázadáskor 120 rabot öltek meg Norilszkban, de a Tanúk nem keveredtek ilyesmibe, s ezért egyiküket sem ölték meg, illetve nem is sebesült meg közülük senki. 1953 nyarán a munka két hétre leállt a nikkelbányában. Azután könnyebb lett az élet a táborban. Néhány rabot szabadon bocsátottak, másoknak pedig lerövidítették a büntetését.
Egy hűséges Tanú
A tábori zűrzavarnak ezt az időszakát követően átszállítottak egy délebben fekvő táborba, mely közel van az Irkutszk tartományban lévő Tajsethez. Ott találkoztam Artur Indusszal, aki először tanulmányozta velem a Bibliát. Megtagadta, hogy orvosként dolgozzon a táborban, s ehelyett azt választotta, hogy fizikailag megerőltetőbb munkát fogad el. Ezt mondta: „Lelkiismeretem nem engedte, hogy betegszabadságra küldjek egészséges rabokat, akiknek felelős állásuk van, míg az igazán beteg rabokat munkára kényszerítik.”
Indus testvér akkorra már lesoványodott és beteg volt, mivel korábban nem nagyon végzett fizikailag megerőltető munkát. Mégis azt mondta, hogy szenvedése szellemi értelemben finomított a szívén. Körülbelül három hétig voltunk együtt. Azután a tábori kórházba került, ahol 1954 januárjában meghalt. Valahol a végtelen tajgán van név nélküli sírja. Hűséges keresztényként halt meg, s várja a feltámadást.
Szabadulás és hazaút
1956-ban elküldték a Szovjetunió egy főbizottságát a táborunkba, hogy átnézze a rabok aktáit. Amikor megjelentem a bizottság előtt, a szolgálatos tábornok megkérdezte:
— Mit fog tenni, miután kiszabadul?
— Majd meglátjuk, ha eljön az ideje — válaszoltam.
Kizavartak a szobából, s amikor visszahívtak, a tábornok ezt mondta:
— Ön a Szovjetunió legmegátalkodottabb ellensége, mégpedig azért, mert ideológiai ellenség.
Még hozzátette:
— Kiengedjük, de követni fogjuk.
1956. július 26-án szabadultam.
Meglátogattam az ukrajnai Tanúkat a Tajsethez közeli Szujetyihában, ahová 1951-ben száműzték őket, s két napot velük töltöttem. Majd négy napig a Tomszk nevű körzetben tartózkodtam, közel ahhoz a helyhez, ahova anyát száműzték. A vonatállomásról 20 kilométert gyalogoltam a Grigorjevka nevű faluig. Ott még annál is rosszabbak voltak a körülmények, mint amilyenek között a táborokban közülünk sokan voltak. Nővéremet, Leidát kiengedték a kazahsztáni táborból, s már néhány hónappal korábban megérkezett erre a területre, hogy anyával legyen. De mivel elkobozták az útlevelét, az ideig nem tudtak visszatérni Észtországba.
Nyomás alatt Észtországban
Idővel hazatértem Észtországba, s egyenesen a szüleim gazdaságához mentem. Azt tapasztaltam, hogy a szibériai híreszteléseknek megfelelően a kormány lerombolta az összes épületünket. Néhány nappal később gyermekbénulást kaptam. Hosszú ideig kórházban feküdtem, s a gyógykezelés később is folytatódott. A mai napig sántítok.
Nemsokára elhelyezkedtem a lehtsei Tőzeghasznosító Társaságnál, melynél 1943 nyarán dolgoztam. Segítségükkel kaptam egy lakást, s amikor anya és Leida 1956 decemberében visszatért a száműzetésből, velem laktak Lehtsében.
1957 novemberében feleségül vettem Ella Kikast, aki ugyancsak nemrégiben tért vissza egy szibériai táborból. Két hónappal később Tartuba költöztünk, ahol egy kis lakást kaptunk egy magánházban. Végül sofőrként el tudtam helyezkedni a tartui Kerületi Fogyasztók Szövetkezeténél.
Míg Szibériában voltam, lefordítottam tíz Őrtorony-tanulmányozási cikket oroszról észtre, s ezeket hazahoztam magammal. Később megkaptuk Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig című könyvet, melyet szintén lefordítottunk észtre. Majd írógépes másolatokat készítettünk a könyvről. Eközben a KGB figyelt minket. Mivel ismertük, milyen módszerekkel figyelik meg az embereket, mindig olyan körültekintőek és óvatosak voltunk, mint az üldözött vadak.
A KGB céltáblái
Az 1960-as évek elején a KGB rágalmazási hadjáratot indított a Tanúk ellen. Feleségem és én voltunk a fő célpontok. Az újságokban kezdtek rágalmazó cikkek megjelenni, és szidtak minket a rádióban és a televízióban. A KGB kétszer tartott nyilvános gyűlést a munkahelyemen. Ezenkívül egy gúnyos komédiát játszottak rólam a tallinni Észt Színházban, s ebben hivatásos színészek voltak a szereplők. Ez a helyzet emlékeztetett Dávid szavaira: „A kapuban ülők rólam szólanak, és a borozók rólam énekelnek” (Zsoltárok 69:13).
A megszégyenítésünkre tett erőfeszítések nem szűntek meg 1965-ig — ekkor tartották az utolsó gyűlést a Munkások Közegészségügyi Épületében Tartuban. Ella is, és én is ott voltunk a KGB-ügynökeivel együtt, a nézőtér pedig zsúfolásig megtelt. Jó néhányszor, amikor Ellát kérdezgették, a nézők tapssal reagáltak. Nyilvánvaló volt, hogy a nézők a mi oldalunkon állnak. A KGB-ügynökök csalódottak és mérgesek voltak a kimenetel miatt.
A szellemi éhség kielégítése
Még ha a kommunisták megpróbálták is leállítani irodalmunk terjesztését, 1965 után nagyjából elegendő mennyiségű kiadványról tudtunk gondoskodni keresztény testvéreink számára. Ám a titkos fordítás, majd a rejtekhelyeken végzett nyomtatás sok időt és energiát követelt. A föld alatti tevékenységemre és irodalomszállítási módszereimre utalva, egy KGB-ügynök egyszer ezt mondta nekem: „Toom, ön olyan, mint egy dupla fenekű bőrönd.”
Összejöveteleinket természetesen titokban és kicsiny csoportokban kellett tartanunk. A prédikálást pedig kötetlen formában végeztük. Testvéreinknek fel kellett készülniük arra, hogy bármikor átkutathatják a lakásukat. Ezért a Watch Tower Society irodalmát nagyon gondosan el kellett rejteni. Még ilyen körülmények között is sok személyre találtunk, akik szerették a bibliai igazságot, és állást foglaltak a Királyság oldalán.
Amikor a szovjet elnök, Mihail Gorbacsov az 1980-as években reformokba kezdett, nagyobb szabadságot nyertünk Isten szolgálatában. Végül a Szovjetunió 1991-es felbomlásával Jehova Tanúit hivatalosan elismerték. Jelenleg négy gyülekezetünk van Tartuban, s nemrégiben felépült saját Királyság-terem épületegyüttesünk. Most 3800-nál is több Tanú vesz részt a szolgálatban Észtországban, míg több mint fél évszázaddal ezelőtt, amikor prédikálni kezdtem, ez a szám talán 40 vagy 50 volt.
Kielégítő keresztény élet
Sohasem volt kétséges előttem, hogy helyes döntést hoztam, amikor állást foglaltam Jehova szolgálata mellett. Mélyen megelégedett szívvel tekintek vissza, s boldogan látom, hogy Jehova szervezete továbbra is erőteljesen halad előre, s mindig többen és többen vannak, akik Jehovát kívánják szolgálni.
Nagyon hálás vagyok Jehovának a szeretetéért és védelméért, mellyel hosszú éveken át megtartott engem és a feleségem. Mind ez ideig szellemi erőt nyertünk abból, hogy elménkben tartottuk, hogy Jehova igazságos rendszere már a küszöbön áll. Ahogy megfigyeljük Jehova imádói számának a csodálatos növekedését, meg vagyunk győződve arról, hogy szenvedésünk nem volt hiábavaló (Zsidók 6:10; 2Péter 3:11, 12).
[Térkép a 12. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
A térkép jelöli annak a két hónapos útnak a vonalát, melyet Tallinntól a hírhedt norilszki táborig tettünk meg
Tallinn
Pszkov
Szentpétervár
Perm
Jekatyerinburg
Novoszibirszk
Dugyinka
Norilszk
Krasznojarszk
ÉSZAKI SARKKÖR
[Forrásjelzés]
Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.
[Kép a 14. oldalon]
Artur Indus, rendíthetetlen keresztény mártír
[Kép a 14. oldalon]
Rabok Szibériában 1956-ban. A hátsó sorban balról a negyedik vagyok
[Kép a 15. oldalon]
Feleségemmel a KGB korábbi parancsnoksága előtt, ahol gyakran kihallgattak minket