az észt Lembit Toom, aki Jehova Tanúja. És ez igaz volt minden Tanúra, bárhol élt is a Szovjetunión belül.

A Szovjetunióban a legelvetemültebb bűnözőknek tüntették fel a Tanúkat, és úgy gondolták, hogy ők jelentik a legnagyobb veszélyt az ateista szovjet államra. Így aztán mindenhol kutattak utánuk, letartóztatták és bebörtönözték őket. A The Sword and the Shield című könyv még ezt írja: „A KGB vezető tisztviselőinek a jehovistákkal kapcsolatos rögeszméje talán a legkiemelkedőbb példa arra, hogy nem tudták, hol a határ, még akkor sem, amikor az eltérő gondolkodásmód legjelentéktelenebb formájával találták is szembe magukat.”

Ennek a rögeszmének szembetűnő bizonyítéka volt az az alaposan megtervezett támadás, amelyet 1951 áprilisában intéztek a Tanúk ellen. Csupán két évvel ezelőtt, 1999-ben Szergej Ivanyenko professzor és köztiszteletben álló orosz tudós az O ljugyjah, nyikogda nye rassztajusihszja sz Biblijej (A Bibliától soha meg nem váló emberekről) című könyvében megjegyezte, hogy 1951 áprilisának elején „Ukrajnából, Fehéroroszországból, Moldavából és a Balti-tenger környéki szovjet államokból Jehova Tanúi közül több mint 5000 családot küldtek Szibériába, a Távol-Keletre és Kazahsztánba »végleges letelepedésre«”.

Érdemes visszaemlékezni rá

Hihetetlen, micsoda erőfeszítést fordítottak a támadásra! Egyetlen nap alatt több ezer Tanú-családot gyűjtöttek össze egy ilyen óriási területről! Felfoghatatlan, micsoda szervezés volt százakat, ha nem ezreket irányítani először is azért, hogy megállapítsák az összes Tanú kilétét, majd a sötétség leple alatt egy időben meglepetésszerűen rajtaütni az otthonaikon. Ezután következett az a feladat, hogy ezeket az embereket szekerekre, teherautókra és más járművekre szállították fel, majd vasútállomásokra vitték őket, és át kellett szállniuk tehervagonokba.

Elképesztő az is, hogy ezek az áldozatok milyen szenvedést éltek át. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett az, amikor több ezer kilométeren keresztül — akár három héten át, vagy még hosszabb ideig — túlzsúfolt tehervagonokban voltak kénytelenek utazni, ahol nem volt megfelelő higiénia, és ahol csak egy vödör jelentette az illemhelyet! És próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet az, amikor csak úgy kitesznek minket Szibéria kietlen vidékén, miközben tudjuk, hogy kénytelenek vagyunk ilyen embertelen körülmények között tengődni, ha életben akarunk maradni.

Ebben a hónapban van az ötvenedik évfordulója Jehova Tanúi 1951. áprilisi száműzetésének. Videofelvételek készültek, melyeken a túlélők elmondják, hogy mit éltek át, és elmondásuk alapján feltárul, hogyan őrizték meg hűségüket az évtizedeken át tartó üldözés közepette. Ezek a történetek rámutatnak, hogy az első századi keresztények esetéhez hasonlóan azok a kísérletek, melyeket arra tesznek, hogy megakadályozzák az embereket Istenüknek bemutatott imádatukban, kudarcra vannak ítélve.

Mit értek el a száműzetéssel?

A szovjet állam hamar felismerte, hogy sokkal nehezebb megakadályozni a Tanúkat Jehovának bemutatott imádatukban, mint azt gondolta. Amikor a Tanúkat száműzetésre kényszerítették, akkor ők fogvatartóik tiltakozásai ellenére Jehovát dicsőítő énekeket zengtek, és olyan feliratokat akasztottak a vasúti kocsikra, amelyeken ez állt: „Az utasok: Jehova Tanúi”. Az egyik Tanú így mesél erről: „Az útba eső vasútállomásokon más vonatokat is láttunk, melyek száműzötteket szállítottak, és megfigyelhettük a vasúti kocsikra akasztott feliratot.” Micsoda buzdítás volt ez!

Tehát azok, akiket száműzetésbe vittek, nem csüggedtek el, hanem Jézus apostolainak a szellemét tükrözték vissza. A Biblia elmondja, hogy miután megverették őket, és megparancsolták nekik, hogy hagyjanak fel a prédikálással, „szakadatlanul folytatták a tanítást és a jó hír hirdetését a Krisztusról” (Cselekedetek 5:40–42). Valóban úgy van, ahogy Kolarz megjegyezte a száműzetéssel kapcsolatban: „ez nem jelentette az Oroszországban élő »Tanúk« végét, hanem inkább új fejezetet nyitott hittérítő tevékenységükben. Még azokon az állomásokon is megpróbálták a hitüket terjeszteni, ahol megálltak, útban a számkivetésük helye felé.”

Amikor a Tanúk megérkeztek a különböző helyszínekre, és ott kirakták őket, idővel jó hírnevet szereztek mint engedelmes, kemény munkások. Ugyanakkor Krisztus apostolait utánozva valójában ezt mondták elnyomóiknak: ’nem hagyhatunk fel azzal, hogy beszéljük a mi Istenünkről’ (Cselekedetek 4:20). Sokan hallgattak arra, amit a Tanúk tanítottak, és csatlakoztak hozzájuk Isten szolgálatában.

A következmény éppen az lett, amit Kolarz mondott: „A szovjet kormány nem is tehetett volna jobbat a [Tanúk] hitének terjesztéséért, mint azt, hogy deportálja őket. A »Tanúkat« falusi elszigeteltségükből [a nyugati részen lévő szovjet köztársaságokból] egy tágasabb világba vitték, még akkor is, ha ez a világ a koncentrációs és kényszermunkatáborok rettegett világa volt.”

Erőfeszítések a növekedés megállítására

Idővel a szovjet kormány különböző módszerekhez folyamodott annak érdekében, hogy leállítsa Jehova Tanúi munkáját. Mivel az ádáz üldözés nem hozta meg a kívánt eredményeket, ezért egy jól kitervelt program keretében hazug propagandába kezdtek. Mindent kipróbáltak: könyveket, filmeket és rádióműsorokat, sőt azt is, hogy képzett KGB-ügynökök beépültek a gyülekezetekbe.

A széles körű téves tájékoztatás miatt sok ember félt a Tanúktól, és bizalmatlan volt velük szemben, pedig nem volt oka rá. Ezt bizonyítja a Reader’s Digest folyóirat egyik cikke is, amely a kanadai kiadás 1982. augusztusi számában jelent meg. Vlagyimir Bukovszkij írta, egy orosz férfi, aki engedélyt kapott arra, hogy 1976-ban kivándoroljon Angliába. Ezt írta: „Egyik este Londonban megpillantottam egy plakátot egy épület falán, melyen ez állt: JEHOVA TANÚI . . . Nem is tudtam tovább olvasni a döbbenettől, mivel majdnem pánik lett úrrá rajtam.”

Vlagyimir elmondta, hogy miért volt benne ez az alaptalan félelem: „Ezek azok a szektások, akiket a hatóságok a mi országunkban mumusként emlegetnek a gyerekek ijesztgetésére . . . A SZU-ban csak a börtönökben és a koncentrációs táborokban lehet találkozni a Tanúkkal szemtől szembe. De akkor ott álltam az épület előtt, szemben a plakáttal. Be lehet oda egyáltalán menni barátkozni?” Aggodalmainak okára végül így világít rá: „A mi országunkban üldözik a »Tanúkat«, méghozzá olyan bőszen, mint a maffiát több országban, és őket is ugyanaz a titokzatosság veszi körül.”

Az ádáz üldözés és a hazug propaganda ellenére a Tanúk állhatatosan kitartottak, és számban növekedtek. Olyan szovjet könyvek, mint az „Isztyini” Szvigyetyelej Ijegovi („Igazságok” Jehova Tanúiról), mely 1978-ban 100 000-es példányszámban jelent meg oroszul, azt sugallták, hogy növelni kell a Tanúk ellen irányuló propagandát. V. V. Konyik, a könyv szerzője, aki leírta, hogyan folytatták a Tanúk a prédikálást a súlyos korlátozások ellenére, ezt tanácsolta: „A szovjet valláskutatók hatásosabb módszereket is kitalálhatnának arra, hogy szembeszálljanak Jehova tanúi tanításaival.”

Miért célpontjai a támadásnak?

Erre egyszerű a válasz: Jehova Tanúi azért voltak a szovjet támadás legfőbb célpontjai, mert

[Kép a 8–9. oldalon]