A régészeti feltárások alapján úgy tűnik, hogy az izraeli házak általában igen szerények voltak, néhány kutató pedig azon a véleményen van, hogy meglehetősen kezdetlegesek voltak. Ám az ilyen véleményeket alátámasztó bizonyítékok igencsak szegényesek. A The Interpreter’s Dictionary of the Bible (1. köt. 209. o.) c. mű erről számol be: „Az ebben a témában szerzett ismeretünk nagyon csekély, mind azért, mert az ókori írók nem szenteltek sok figyelmet az építészetnek, mind pedig azért, mert maguk az építmények kevés kivétellel elpusztultak: a legtöbbjüket az idő és a későbbi generációk teljesen megsemmisítették.” Ezért Palesztinában legtöbbször egy rom feltárásakor nem találnak többet egy alapnál, rajta egy-két sor téglával. Az is logikus, hogy a legtöbbször a jobb minőségű házakat rongálták meg a hódítók, és később azok, akiknek építőanyagra volt szükségük.

Ókori építőanyagok és építési módszerek: A korai időkben a kőalapok voltak a legelterjedtebbek. Ehhez általában megmunkálatlan köveket használtak fel, de a szegletkőhöz igazították és illesztették őket, amelyet nagy odafigyeléssel csiszoltak és munkáltak meg. (Vö.: Zs 118:22; Ézs 28:16.) A 3Mózes 14:40–48 megemlíti az agyagvakolatot, melyet az izraeliták kőházainak belső falaihoz használtak. Ha maga a ház nem kőből készült, gyakran napon szárított vagy kemencében égetett téglákkal építettek az alapra. (Vö: Ézs 9:10.) Időnként faanyagot is tettek a téglák közé. Főként azon múlott, hogy milyen építőanyagokat használtak, hogy mi minden állt rendelkezésre helyileg. Mivel Mezopotámia déli részén kevés volt a fa és a kő, a legtöbb építkezéshez sárból készült téglát használtak, míg Palesztinában általában bőséggel volt mészkő, valamint másfajta kövek is. Az egyik legelső módszer arra, hogy gazdaságosan készítsenek falat, a vesszőfonat és a vályog alkalmazása volt. Cölöpöket vertek a földbe, amelyek közé vízszintesen nádat vagy hajlékony ágakat fűztek. Így egy olyan hálószerű váz jött létre, amelyre fel tudták vinni az agyagréteget. Miután az agyag teljesen megszáradt és megkeményedett a napon, rendszeres időközönként bevakolták, hogy megvédjék a falat a természeti erőktől. (Lásd: FAL.)

A tetőt általában úgy alakították ki, hogy hosszú köveket vagy farudakat tettek keresztbe a tartófalakra. Időnként oszlopok segítségével növelték a tetők fesztávolságát.

A kisebb épületek és lakóházak teteje gyakran ágakból vagy nádból készült, melyeket egymáshoz kötöztek, és egymás mellé tették őket merőlegesen a gerendákra. Ezután az egészre sarat vagy agyagot tettek, és simára dolgozták. Mivel a tetőt úgy készítették el, hogy enyhén lejtsen, az eső le tudott folyni róla. Még ma is találhatók ilyen tetők a Jordán völgyében lévő lakóházakon.

Palesztinában az épületek alakja alapvetően négyszögletű volt; ha lakóépületről volt szó, akkor általában kicsi, négyszögletű helyiségek voltak benne, melyek szabálytalanul voltak elrendezve. Az általában zsúfolt városokban a korlátozott hely határozta meg az épületek alakját és méretét. Ha volt elég hely, lehetett egy belső udvaruk is. Az összes helyiségnek innen nyílt a bejárata, de az utcáról csak egy bejárat vezetett ide. A lakóházakon kívül ugyanez az alapvető stílusjegy, vagyis a négyszögletes forma volt jellemző a király házára (palota), a raktárházra, a gyülekezés házára (zsinagóga), Isten házára (templom) és a halottak házára (sírhely).