KÉPMUTATÓ

Olyan személy, aki annak tetteti magát, ami nem is valójában, illetve akinek a tettei nincsenek összhangban a kijelentéseivel.

Jóllehet néhány bibliafordítás, például a Károli-fordítás és a Káldi-Neovulgáta Bibliafordítás a chá·néfʹ héber alapszóból származó szavakat úgy adja vissza, hogy „képmutató”, egyéb fordítások így is fordítják azokat: ’elvetemült’ (ÚRB), „istentelen” (Kat., IMIT) és ’hitehagyott’ (ÚV). A Brown, Driver és Briggs által készített A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament (1980, 337–338. o.) c. mű szerint a chá·néfʹ szó melléknévként jelentheti azt, hogy „szentségtelen, vallástalan. . ., istentelen”; igeként pedig ezeket: „be van szennyezve, meg van szentségtelenítve. . ., elhajlik a helyestől”. A Szentírásban a chá·néfʹ szó párhuzamosan szerepel ezekkel a kifejezésekkel: ’akik elfelejtik Istent’ (Jób 8:13), „a gonoszok” (Jób 20:5), „gonosztevők” (Ézs 9:17); illetve szembeállítva szerepel ezekkel: „az egyenes emberek”, ’az ártatlanok’ (Jób 17:8; lásd: HITEHAGYÁS).

A „képmutató”-nak fordított görög szó (hü·po·kri·tészʹ) jelentése: ’az, aki válaszol’, ezenkívül színpadi színészre is utal. A görög és a római színészek nagy maszkkal léptek fel, amelynek olyan volt a kialakítása, hogy felerősítette a hangot. Ennélfogva a görög hü·po·kri·tészʹ szót idővel metaforikus értelemben is kezdték használni, és olyan személyre utaltak vele, aki megjátssza magát, azaz színlel. Ugyanez a szó fordul elő a görög Septuagintában is a Jób 34:30; 36:13-ban. A képmutatók „hűtlenek”. (Vö.: Lk 12:46-ot a Mt 24:51-gyel.) A „képmutatás” (hü·poʹkri·szisz) szó a Bibliában jelentheti még azt is, hogy ’gonoszság’, ’ravaszság’. (Vö.: Mt 22:18; Mk 12:15; Lk 20:23; lásd még: Ga 2:13, ahol a hü·poʹkri·szisz szó így szerepel: ’alakoskodás’).

Jézus Krisztus azokat nevezte képmutatóknak, akik látványos fitogtatással irgalmas adományokat adtak; akik azért imádkoztak és böjtöltek, hogy lássák őket az emberek; és akik észrevették a testvéreik szálkaszerű hibáit, ám semmit nem tettek a saját gerendaszerű hiányosságaik ellen. Krisztus ugyancsak képmutatónak tartotta azokat, akik Isten szolgáinak vallották magukat, de közben nem tudták felismerni annak az időszaknak a jelentőségét, amelyben éltek, sem pedig az akkor történt események jelentőségét, jóllehet a föld és az ég külsejéből azonnali következtetéseket tudtak levonni arra vonatkozóan, hogy milyen időjárás várható (Mt 6:2, 5, 16; 7:1–5; Lk 6:42; 12:54–56).

Isten Fia a földön létekor nem csupán képmutatóknak bélyegezte Izrael vallási vezetőit, hanem feltárta azt is, hogy miért nevezte őket annak. Ezek a vallási vezetők pusztán látszatszolgálatot végeztek a Teremtőnek, érvénytelenné téve az Isten szavát a hagyományaik miatt (Mt 15:1, 6–9; Mk 7:6, 7). A tetteik nem voltak összhangban a kijelentéseikkel (Mt 23:1–3). Az írástudók és a farizeusok, amellett hogy szándékosan megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy bemenjenek az egek Királyságába, tetézték a bűneiket azzal, hogy igyekeztek megakadályozni mások bejutását is. Mindent megtettek, hogy megtérítsenek valakit, csak azért, hogy gyehennára valóvá tegyék, kétszerte inkább maguknál. Makacsul ragaszkodtak a Törvény apró részleteihez, de figyelmen kívül hagyták a Törvény súlyosabb dolgait, mégpedig az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget. Mivel képmutatók voltak, csak látszólag voltak kívül tiszták, de belül tele voltak mértéktelenséggel. Olyanok voltak, mint a meszelt sírok, vagyis kívülről szépek voltak; igazságosnak látszottak az emberek előtt, de belül „tele [voltak] képmutatással és törvénytelenséggel”. Építették a próféták sírjait, és díszítették az igazságosak emléksírjait, miközben azt állították, hogy ők nem ontották volna ki ezeknek a személyeknek a vérét. Tetteik viszont azt bizonyították, hogy pont olyanok voltak, mint gyilkos ősatyáik (Mt 23:13–36). A farizeusok és a szadduceusok tanítása voltaképpen képmutatás volt (Mt 16:6, 12; Lk 12:1; lásd még: Lk 13:11–17).

A képmutatásnak egy szembetűnő példája az az eset, amikor a farizeusok tanítványai a Heródes-pártiakkal együtt odamentek Jézushoz, és az adózásról kérdezték. Először hízelegve így szóltak: „Tanító, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és igazságban tanítod az Isten útját”. Majd feltették fogas kérdésüket: „Szabad-e fejadót fizetni a császárnak, vagy nem?” Jézus helyénvalóan képmutatóknak nevezte őket, ugyanis igazából nem akartak választ kapni, csupán azért szegezték neki a kérdésüket, hogy kelepcébe ejtsék a beszédében (Mt 22:15–22; Lk 20:19–26; KÉP: 2. köt. 544. o.).

A képmutatás nem palástolható el a végtelenségig (Lk 12:1–3). Isten elítéli a képmutatókat, mint olyan személyeket, akik nem méltók az örök életre (Mt 24:48–51). A keresztény szeretetnek és hitnek ezért képmutatástól mentesnek kell lennie (Ró 12:9; 2Ko 6:4, 6; 1Ti 1:5). A felülről való bölcsesség nem képmutató (Jk 3:17).