Jézus egyik szemléltetésében olvashatunk arról, hogy egy rabszolga hódolt egy királynak (Mt 18:26). Kétségtelenül ilyen hódolatot nyilvánítottak ki az asztrológusok „a zsidók királya”, vagyis a gyermek Jézus előtt; látszólag ilyen hódolattal akart neki adózni Heródes is; illetve mielőtt Jézust oszlopra feszítették, a katonák is ilyenfajta hódolatot mutattak be csúfolódva neki. Tagadhatatlan, hogy egyikük sem tekintette Jézust Istennek vagy istenségnek (Mt 2:2, 8; Mk 15:19). Vannak olyan fordítók, akik javarészt úgy fordítják a pro·szkü·neʹó szót, amikor az Jézussal kapcsolatban szerepel, hogy „imád”, de nem bizonyított, hogy valóban ezt az értelmet kellene beleérteni. Inkább arról van szó, hogy a körülmények, melyek miatt hódolattal adóztak Jézusnak, nagyon hasonlóak voltak azokhoz, melyek miatt mások korábban prófétáknak és királyoknak hódoltak. (Vö. a Mt 8:2; 9:18; 15:25; 20:20-at az 1Sá 25:23, 24; 2Sá 14:4–7; 1Ki 1:16; 2Ki 4:36, 37-tel.) Gyakran azoknak a kijelentései, akik érintettek voltak ezekben az esetekben, feltárják, hogy ők ténylegesen Isten képviselőjének ismerték el Jézust, ezért nem mint Istennek vagy istenségnek hódoltak neki, hanem mint ’Isten Fiának’, a megjövendölt ’Emberfiának’, a Messiásnak, akinek Istentől kapott hatalma van. Sokszor, amikor hódolatot nyilvánítottak ki, a hálájukat fejezték ki egy-egy isteni kinyilatkozásért, vagy azért, hogy kegyben részesültek, ahogy erre vannak példák a korábbi időkből is (Mt 14:32, 33; 28:5–10, 16–18; Lk 24:50–52; Jn 9:35, 38).

Bár korábban a próféták, illetve az angyalok is elfogadták mások hódolatát, Péter nem engedte meg Kornéliusznak, hogy hódolattal adózzon neki. Ehhez hasonlóan a János látomásában szereplő angyal (v. angyalok) kétszer is megtiltotta az apostolnak, hogy hódoljon neki, és úgy utalt magára, mint aki János ’rabszolgatársa’, majd végezetül így intette: „Az Istent imádd [tói The·óiʹ pro·szküʹné·szon]!” (Cs 10:25, 26; Je 19:10; 22:8, 9). Krisztus földre jövetele kétségtelenül új irányadó mértékeket szabott arra vonatkozóan, hogy miként viselkedjenek egymással Isten szolgái. Ő ezt tanította a tanítványainak: „e g y a ti tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok . . . e g y a Vezetőtök, a Krisztus” (Mt 23:8–12), ugyanis benne teljesedtek a próféciák, ahogyan az angyal is elmondta Jánosnak, hogy „a Jézus mellett való tanúságtétel ihleti a prófétálást” (Je 19:10). Jézus nem más volt, mint Dávid Ura, a nagyobb Salamon és a Mózesnél nagyobb próféta (Lk 20:41–43; Mt 12:42; Cs 3:19–24). Péter tehát jól tette, hogy nem engedte, hogy Kornéliusz túl nagyra tartsa őt.

Hódolat a megdicsőített Jézus Krisztusnak: Krisztus Jézust olyan magas állásba emelte az Atyja, hogy csakis az Atya áll felette. Vagyis „Jézus nevében minden térd [meghajol]: az égben levőké, a földön levőké és a föld alatt levőké, s minden nyelv nyíltan megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére” (Fi 2:9–11; vö.: Dá 7:13, 14, 27). A Héberek 1:6 azt is feltárja, hogy még az angyalok is hódolnak a feltámasztott Jézus Krisztusnak. Az ebben a bibliaversben szereplő pro·szkü·neʹó szót számos fordítás úgy adja vissza, hogy „imád”, néhány pedig ekképpen: ’leborul elé’ (Csia), „hódolattal adózik” (NE). Bármilyen szóval éljenek is a fordítók, az nem befolyásolja az eredeti görög szó jelentését, és azt sem, hogy miként kell érteni azt, amit az angyalok tesznek, ennek ugyanis összhangban kell lennie a Szentírás többi részével. Jézus nyomatékosan kijelentette Sátánnak: „Jehovát, a te Istenedet imádd [a pro·szkü·neʹó szó egyik alakja], és egyedül neki végezz szent szolgálatot” (Mt 4:8–10; Lk 4:7, 8). Ehhez hasonlóan az angyal azt parancsolta Jánosnak, hogy ’az Istent imádja’ (Je 19:10; 22:9), és ez a felszólítás Jézus feltámadása és felmagasztalása után hangzott el, ami azt mutatja, hogy nem változott meg semmi arra vonatkozóan, hogy kit illet meg az imádat. Igaz, a 97. zsoltár, melyet az apostol a Héberek 1:6-ban idézett, arra utal, hogy Jehova Isten előtt kell ’meghajolni’, az apostol mégis Krisztus Jézusra vonatkoztatta ezt a verset (Zs 97:1, 7). Ám már ezt megelőzően rávilágított, hogy a feltámasztott Krisztus „az Isten dicsőségének visszatükröződése és magának a lényének pontos mása” (Héb 1:1–3). Ezért az „imádat”, melyet az angyalok látszólag a Fiúnak mutatnak be, valójában nem más, mint a Fiún keresztül bemutatott imádat Jehova Istennek, a Szuverén Uralkodónak, annak, „aki az eget, a földet, a tengert és a vizek forrásait alkotta” (Je 14:7; 4:10, 11; 7:11, 12; 11:16, 17; vö.: 1Kr 29:20; Je 5:13, 14; 21:22). Mindazonáltal a ’leborul elé’ és a „hódolattal adózik” kifejezések (az „imád” ige helyett) egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek az eredeti szavakkal, sem a Zsoltárok 97:7-ben szereplő héber szóval, sem a Héberek 1:6-ban olvasható göröggel, mert ezek a fordítások mind hűen közvetítik a his·ta·chawáʹ és a pro·szkü·neʹó szavak alapjelentését.