Megemlékezés a legnagyobb férfiú haláláról, aki valaha élt a földön

„ÍME, az ember!” Ezek a szavak nem a tökéletes ember, Ádám megteremtésekor hangzottak el az Éden kertjében több mint 6000 évvel ezelőtt. Mintegy 4058 évvel később mondták ezt valakiről, aki teljesen egyenlő volt Ádámmal. Ez a férfi csodálatos módon született egy zsidó szűztől, Máriától, a betlehemi Héli leányától. A férfi, akit Jézusnak hívtak, Isten Fia volt. Az életét Isten ereje ültette át a mennyből a földre. Hogy lehetővé tegye visszatérését a mennybe, mennyei Atyjának szelleme újra nemzette őt. Ez közvetlenül azután történt, hogy Alámerítő János i. sz. 29 őszén alámerítette Jézust a Jordán folyóban. Akkor Isten szólt a mennyből és Fiának jelentette ki az újonnan alámerített Jézust. Alámerítő János pedig tanúskodott erről az eseményről (Ján 1:29–36).

Három és fél évvel később, i. sz. 33. tavaszán, Pünkösd napján Jézus kihallgatáson volt Júdea tartományának római kormányzója, Poncius Pilátus előtt. Jeruzsálem főváros zsidó bírósága már kihallgatta őt a pászkaéjszakán és átadta a római helytartónak kivizsgálás végett, hogy a római hatóság jóváhagyja az általuk már meghozott halálos ítéletet. A Zsoltárok 41:9 [Károli: 41:10] bibliai jövendölésének a beteljesedéseként Jézus árulás folytán került zsidó ellenségeinek a kezébe, mivel 12 apostolának egyike, Iskariot Júdás elárulta őt. Pilátus helytartó ártatlannak találta Jézust a zsidó törvényszék által ellene felhozott vádakban. Ezt a tényt közölte is a zsidó tömeggel, amely a kormányzói palota előtt összesereglett. A tömeg ellenséges hangú válasza ez volt: „Feszítsd meg őt!” Jézus fejére töviskoszorút tettek, vállára pedig bíborpalástot terítettek a római kínvallatók. Jézus öltözékének megfelelően, Pilátus kormányzó megpróbált hatást gyakorolni a zsidókra, akik régóta nélkülözték a királyságukat és így kiáltott feléjük: „Íme, a királyotok!” A zsidók, képmutató módon, főpapjaik indítására ezt üvöltötték vissza: „Nekünk nincs királyunk, csak császárunk!” (Ján 19:5–15).

Később, még ugyanazon a napon Jézus meghalt a kivégző oszlopon és holttestét egy kerti sírboltba helyezték. Miként a pászkabárány, amelyet az apostolai előző este elfogyasztottak, Jézus is meghalt, de testének egyetlen csontját sem törték meg (2Móz 12:46; Zsolt 34:20 [Károli: 34:21]). A hithű apostolok parancsot kaptak arra, hogy minden évben, a Pászka napján megemlékezzenek Jézus haláláról. Miután Jézus maga is eleget tett a saját kötelezettségének és elfogyasztotta apostolaival együtt a Pászkavacsorát, amelynek megtartását a zsidó törvény előírta, azon nyomban bevezetett számukra valami újat a saját halálának emlékére. Ezt nevezték el az Úr Vacsorájának. Az ihletett beszámolóban ezt olvassuk arról, hogy Jézus hogyan vezette be ezt a vacsorát:

„Mialatt tovább ettek, Jézus vett egy kenyeret és miután áldást mondott, megtörte és odaadta a tanítványainak e szavakkal: ’Vegyétek, egyétek! Ez jelenti az én testemet.’ Egy poharat is vett, hálákat adva nekik adta e szavakkal: ’Igyatok ebből mindannyian, mert ez az [én véremet], az ’újszövetség vérét’ jelenti, amely ki lesz ontva sokakért a bűnök bocsánatára. Hanem azt mondom nektek: mostantól kezdve semmiképpen nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amikor újból iszom azt veletek az Atyám Királyságában.’ Végül dicséretek éneklése után felmentek az Olajfák-hegyére.” (Máté 26:26–30).

A pászkavacsorával kapcsolatban Jézus eltávolította az áruló tanítványt, Iskariot Júdást. Jézus szavai tehát nem vonatkoztak a hűtlen tanítványra, amikor a többi 11 hű tanítványának ezt mondta: „Mostantól kezdve semmiképpen nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből, addig a napig, amikor újból iszom azt veletek az Atyám Királyságában.” (Máté 26:29). Ezek a szavak nem jelenthették azt, hogy ők itt maradnak a földön, éspedig testben, hogy a Messiás Jézus 1000 éves uralma alatt az ő alattvalói legyenek. Akkorra már rég halottak lesznek és szükségük lenne arra, hogy emberi életre támadjanak fel itt a földön a „Mindenható Isten nagy napjának csatája”, Har-Magedon után (Jel 16:14–16). Jézus azonban nem ezt akarta mondani a 11 hű tanítványa esetében. Azt akarta mondani, hogy ők vele lesznek a mennyei Királyságban azután, hogy szellemi életre támadnak fel a halottak közül.

Az előző évben (i. sz. 32-ben) ezt mondta a tanítványoknak: „A ti Atyátok azonban tudja, hogy ezekre szükségetek van. Mindazonáltal keressétek állandóan az ő Királyságát és ezeket a dolgokat ráadásképpen megkapjátok. Ne félj kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja a Királyságot.” (Luk 12:30–32). A mennyei Atya, amikor nekik adja a mennyei Királyságot, ’szövetséget köt velük a Királyságra’, és erre utalt az Úr Jézus, amikor azt mondta 11 hű apostolának az ő haláláról való megemlékezés vacsorájával kapcsolatban: „Ti vagytok azonban azok, akik a megpróbáltatásaim során kitartottatok mellettem, és én szövetséget kötök veletek, amint az én Atyám szövetséget kötött velem egy királyságra, hogy ehessetek és ihassatok az asztalomnál az én királyságomban és trónokon ülve ítéljétek Izrael tizenkét törzsét.” (Luk 22:28–30).

Ebből világosan megérthetjük, hogy akik részt vettek az Úr vacsorájának azon az első megtartásán a mennyei Királyság várományosai voltak az Úr Jézus Krisztussal együtt. Hasonlóképpen az Úr Vacsorájának későbbi résztvevői is olyanokból kell hogy álljanak, akik mennyei elhívásban részesültek és akiket Jézus Krisztus felvesz a ’Királyság szövetségbe’.

A keresztényeknek ehhez az osztályához intézte Pál apostol a levelét mintegy 22 évvel később (i. sz. 55 körül), és ebben a levelében mind az Úr Vacsorájáról, mind a halottak feltámadásáról magyarázatot ad, vagyis az ’első feltámadásról’. A hozzájuk intézett szavait így folytatja: „Ilyen a halottak feltámadása is. Elvetik romlandóságban, feltámad romolhatatlanságban. Elvetik tisztátalanságban, feltámad dicsőségben. Elvetik gyengeségben, feltámad erőben. Elvetik a fizikai testet, feltámad egy szellemi test. Ha van fizikai test, van szellemi is. . . . Amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek. És amint viseltük a porból való [Ádám] képmását, úgy viselni fogjuk a mennyei képmását is.” (1Kor 15:42–49; Jel 20:5, 6).

Mielőtt megmagyarázná a feltámadást, Pál apostol az Úr Vacsorájának megünnepléséről ír és ezt mondja: „Mert az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen kiszolgáltatták, vett egy kenyeret, és hálaadások után megtörte és azt mondta: ’Ez jelenti a testemet, ami érettetek van. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!’ Hasonlóképpen cselekedett a pohárral is, miután megvacsorázott, e szavakkal: ’Ez a pohár jelenti az Új szövetséget az én vérem által. Ezt tegyétek valahányszor, ha isszátok az én emlékezetemre’. Mert valahányszor eszitek ezt a kenyeret és isszátok ezt a poharat, az Úr halálát hirdessétek, míg el nem jön.” (1Kor 11:23–26).

Nagy szellemi értéket jelentett számukra az, hogy ’az Úr halálát hirdették’, mert ily módon különböztek a természetes zsidóktól. Ahelyett, hogy évente megünnepelték volna a Pászkavacsorát és az elnyomó Egyiptom földjéről való szabadulásukat, annak a halálát ünnepelték meg, akit a pászkabárány ábrázolt vagy jelképezett, amelyet annak idején Egyiptomban feláldoztak. Az a régi pászkabárány a természetes izraeliták Egyiptom szolgaságából való szabadulását szolgálta, de nem mentesítette őket a bűn ítélete alól. Másrészt „az Isten Báránya” halála, „aki elveszi a világ bűnét”, mentesíti Jézus Krisztus tanítványait a bűn ítéletétől és annak érdekében munkálkodik, hogy megszabaduljanak a dolgok jelen világi rendszerétől, az ellenképi Egyiptomtól. Emlékezteti továbbá a tanítványokat az újszövetség alapjára, az isteni elrendezésre, amely által népet választ ki a világból a saját neve számára, mivel Jézus Krisztus, a Nagyobb Mózes a közbenjáró ennél az „újszövetség”-nél (Jer 31:31–33). Arra is emlékezteti őket, hogy ’szövetséget kötött velük a Királyságra’, amely szövetségbe felvette őket. Sohasem szabad szem elől téveszteniük azt, hogy elhívást kaptak erre a mennyei Királyságra, hogy társörökösök legyenek Jézus Krisztussal, Dávid király leszármazottjával, aki „királyok Királya és uraknak Ura” (Jel 19:16).

AZ ÜNNEPEN JELENLEVŐ, JUHOKHOZ HASONLÓ SZEMLÉLŐK

Ma, amikor közel van a dolgok pusztulásra ítélt rendszerének a vége, már csak egy maradék van itt Krisztus tanítványaiból, akik vele együtt örökösei a mennyei Királyságnak. Az évenként megtartott Emlékünnepük azonban életbevágó módon érdekli a minden nemzetből való emberek egyre növekvő nagy sokaságát. Ezek nagyon boldogok, hogy meghívást kaptak az Úr Vacsorájának megünneplésére a szellemi izraeliták maradékával, akik az újszövetség tagjai s egyúttal a Királyság-szövetségé is. Ez a nagy sokaság is hátat fordított az Ördög által kormányzott világnak és együtt menetel a szellemi izraeliták maradékával a jobb Ígéret Földje, Isten új rendszere felé, amelynek uralkodó királya Jézus Krisztus és 144 000 társörököse kíséri őt. Ezt a nagy sokaságot árnyékolta elő az a nem izraelitákból álló, hatalmas vegyes sokaság, amely elhagyta a démonok által vezetett Egyiptomot azon az első Pászka éjszakán, vállalta a közös sorsot a távozó izraelitákkal, és elfogadta Jehova Isten imádatát (2Móz 12:38). Ez a „hatalmas kevert néptömeg” átkelt a Vörös-tengeren a menekülő izraelitákkal és tanúja lett annak, hogyan szabadította meg Jehova az ő népét és velük együtt részesült abban a megmentésben. Ők is örülhettek ennek a szabadításnak!

A szellemi izraeliták maradékának társaiból álló modernkori „hatalmas kevert néptömeget” ábrázolta a megszámlálhatatlan „nagy sokaság”, amelyet János apostol örvendezni látott Jehova szellemi templomában. Mivel elkülönültek ettől a megfertőzött régi világtól, úgy szerepelnek az ábrázolásban, mint akik „fehér ruhákba vannak öltözve” és „pálmaág van a kezükben”. A szellemi izraeliták maradékához hasonlóan ők is átadták magukat feltétel nélkül Jehova Istennek az ő Báránya, Jézus Krisztus által, és ezt vízben való alámerítkezéssel szimbolizálták. Azt remélik, hogy kijönnek majd a „nagy nyomorúságból”, amely immár küszöbön áll a pusztuló világ számára, s amely után valódi értelemben is boldogan kiálthatják: „A megmentést a mi Istenünknek [köszönjük], aki a trónon ül, és a Báránynak” (Jel 7:9, 10). Minden oka megvan hát annak, hogy ez a „nagy sokaság” együtt legyen a szellemi maradékkal a Bárány haláláról való megemlékezés estéjén.

Az 1936 tavaszán megtartott Emlékünnep óta a „nagy sokaság” tagjai feljogosítva érzik magukat arra, hogy szemlélői legyenek az Úr Vacsorája megünneplésének, jóllehet ők maguk nem veszik magukhoz a jelképeket: a kenyeret és a bort.a Amióta 1935. május 31-én, Jehova tanúi washingtoni (D.C.) kongresszusán azonosították a Jelenések 7:9–17 szerinti „nagy sokaság” tagjait, ezek különleges meghívásban részesülnek a felkent maradék részéről, hogy szemlélőkként legyenek jelen az emlékvacsorán. Ezt meg is tették az Úr Jézus Krisztus váltságáldozata iránt érzett szívbeli értékelésből. A jelképekből való fogyasztás mellőzése nem mesterséges, emberek által megszabott korlátozás az ő esetükben, hanem teljesen összhangban áll Isten Szavával.

Miért mondjuk ezt? Azért, mert az ünnep Megalapítója azoknak rendelte el a megtartását, akikkel szövetséget kötött a mennyei Királyságra. Bár önátadott, alámerített személyek, „a nagy sokaság” tagjai elismerik, hogy nincsenek felvéve abba a királyság-szövetségbe. Ők nem szellemi izraeliták, ezért nem lettek felvéve az „újszövetségbe”, amely a szellemi izraelitákkal köttetett a Közbenjáró Jézus Krisztus által. Ők nem részesültek szellemi nemzésben a szent szellem részéről, amely i. sz. 33 Pünkösd napján kezdett kiáradni Jeruzsálemben az ott összegyűlt 120 tanítványra. Jelképesen szólva, ők nem ’haltak meg Krisztussal együtt’, lemondva minden jövőbeni földi élet kilátásáról a paradicsomi földön Isten Királysága alatt. Nem számítanak arra, hogy „eltemetik” őket Krisztussal, hogy „az ő feltámadásának hasonlóságában” részesüljenek. Ha tehát fogyasztanának a kenyérből és a borból, amely elsődlegesen Jézus Krisztus hústestét és vérét jelképezi, meghamisítanák azt a tényt, hogy ők nincsenek felvéve ebbe az elrendezésbe Jézus Krisztussal, az Isten Bárányával. Ezért tartózkodnak attól, hogy a felkent maradékkal együtt ők is fogyasszanak a jelképekből. Mindazonáltal az a tény, hogy nem fogyasztanak azokból, nem zárja ki, hogy elnyerjék az örök életet, amely a Jézus Krisztusban való hit által, valamint a váltságáldozatról való gondoskodás által lehetséges (Róma 6:4, 5; Kol 2:12, 20; 1Ján 2:1, 2).

Ámde őket is, mint „más juhokat” a Jó Pásztor, Jézus Krisztus gyűjtötte egybe és „egy nyájat” alkotnak a szellemi juhok maradékával, akik „abban az akolban” vannak, amelyről Jézus a János 10:16-ban beszél. Tisztában vannak azzal, hogy a megígért paradicsomi földön való örök életük Istentől van a Jó Pásztor által, akinek a nyájához most ők is tartoznak. Hogyan is hanyagolhatnák el tehát, hogy tisztelettel adózzanak Krisztusnak azáltal, hogy jelen vannak és szemlélői a vacsorának, amelyet Jézus rendelt el a haláláról való megemlékezésül, s amely halál lehetővé tette ezt az irgalmas megmentést? Ezt sohasem tehetik meg! És nem is akarják megtenni. Mindaddig, amíg Isten mennyei Királysága örököseinek a maradéka továbbra is megtartja ezt az ünnepet itt a földön, kötelezve érzik magukat, hogy jelen legyenek, mint szemlélők az Úr Vacsoráján. És bár sok helyen előfordul, hogy egyetlen felkent sincs jelen a maradékból, hogy magához vegye a jelképeket, Jehova tanúi mégis megrendezik ezt az ünnepet mélységes tiszteletből az iránt, amit az jelent, és minden jelenlevőnek megadják a lehetőséget, hogy magához vegye a jelképeket, ha a maradékhoz tartozónak bizonyul.

Ebben az évben Jehova tanúi 1981. április 19-én naplemente után tartják meg az Úr Vacsoráját. Mindenki, aki jelen kíván lenni, hogy megemlékezzen az Isten Báránya, Jézus Krisztus haláláról, keresse fel Jehova tanúinak helyi gyülekezetét. Tiszteletteljes személyek, akik még nem tudják hol található a helyi gyülekezet, írhatnak az Őrtorony Társulatnak a szükséges tájékoztatás céljából.

„És eljött Názáretbe, ahol felnevelkedett; szokása szerint bement szombatnapon a zsinagógába és felállt olvasni. Átnyújtották neki Ésaiás próféta könyvtekercsét, ő pedig kinyitotta a tekercset azon a helyen, ahol az volt megírva: ’Jehova szelleme van rajtam, mert felkent engem, hogy a szegényeknek jó hírt hirdessek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látásuk visszanyerését a vakoknak; elküldött, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, hogy hirdessem Jehova elfogadható esztendejét.’ Ekkor összetekerte a könyvtekercset, visszaadta a szolgának és leült; a zsinagógában minden szem figyelmesen őreá szegeződött. Akkor azt mondta nekik: ’Ma teljesedett be az az írás, amit az imént hallottatok’” (Lukács 4:16–21).

[Lábjegyzet]