21. Hogyan érted akkor azt, amit Jézus arról mondott, hogy egy megbánást nem tanúsító bűnös olyan legyen számunkra, mint ’a nemzetek közül való egyén és mint az adószedő’?

²¹ Az Írások tehát segítenek megértenünk Jézus tanácsát, tudniillik azt, hogy a megbánást nem tanúsító bűnöst, aki a gyülekezetre sem hajlandó hallgatni, úgy kell kezelni, mint ,a nemzetek közül való egyént és mint az adószedőt’. Krisztus tanácsának mai alkalmazása semmiképpen nem jelenti azt, hogy tekintsük az ilyen bűnöst úgy, mint a lakóhelyünkön élő egyik átlagembert. Ez ugyanis nem felelne meg annak az értelemnek, ahogyan a tanítványok Jézus szavait értelmezték. Még jobban megérthetjük ezt, ha megvizsgáljuk a Keresztény Görög Iratokban található további tanácsokat, amelyek segítenek nekünk eligazodni e való élet mai körülményei között a keresztény gyülekezetből kiközösített egyénekkel való bánásmód terén.

1, 2. Honnan tudjuk, hogy Isten elvárja imádóitól, hogy ragaszkodjanak az ő irányadó mértékeihez?

JEHOVA szent és igazságos. Noha irgalmas és megértő a tökéletlen emberek iránt, mégis elvárja imádóitól, hogy visszatükrözzék az ő szentségét, amikor igazságos irányadó mértékeihez igazodni törekszenek (Zsolt 103:8–14; 4Móz 15:40).

² Az az izraelitát, aki szándékosan megszegte Isten parancsait hitehagyás, házasságtörés vagy emberölés bűnével, ki kellett irtani, meg kellett ölni (4Móz 15:30, 31; 35:31; 5Móz 13:1–5; 3Móz 20:10). Minden izraelitának javára szolgált ez az Isten ésszerű és igazságos irányadó mértékeihez való szigorú ragaszkodás, mert segített megőrizni a gyülekezet tisztaságát. Azonkívül mindenkit visszatartott attól, hogy romlást terjesszen el az Isten nevét viselő nép között.

3. Milyen helyzetbe került a zsinagógából kizárt zsidó?

³ I. sz. első századában a római uralom alatt élő zsidóknak nem volt joguk halálbüntetést végrehajtani (Ján 18:28–31). De az Isten törvényét megszegő zsidót kizárhatták a zsinagógából. Ennek a súlyos büntetésnek következményeként a többi zsidó mellőzni vagy kerülni tartozott a kiközösítettet. Azt mondják, hogy még üzleti kapcsolatot sem tartottak fenn vele, csupán a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen dolgokat adták el nekia (Ján 9:22; 12:42; 16:2).

4, 5. Hogyan kellett bánni a krisztusi gyülekezetnek a megátalkodott bűnössel?

⁴ Miután megalakult a keresztény gyülekezet, a zsidó nemzet helyébe lépett és ettől kezdve ez a gyülekezet viselte Isten nevét (Máté 21:43; Csel 15:14). Joggal elvárhatták tehát a keresztényektől, hogy Jehova igazságosságát igazolják a viselkedésükkel. Péter apostol ezt írta: „Összhangban a Szenttel, aki elhívott titeket, legyetek ti is szentek egész viselkedésetekben, mert meg van írva: ,Legyetek szentek, mert én szent vagyok!’” (1Pét 1:14–16). Jehova szereti népét és meg akarja védeni a krisztusi gyülekezet erkölcsi tisztaságát. Ezért körvonalazta azokat az intézkedéseket, amelyekkel el lehet utasítani vagy el lehet távolítani az olyanokat, akik kitartanak az Istent gyalázó viselkedésükben és veszélyeztetik a gyülekezetet.

⁵ Pál apostol ezt tanácsolja: „A szakadást okozó embert egy vagy két megintés után hárítsd el magadtól, tudván, hogy az ilyen ember meg van zavarodva és vétkezik, mert maga is kárhoztatja önmagát” (Tit 3:10, 11, Ökumenikus fordítás). Igen, a szellemi véneknek — amilyen Titusz is volt — először meg kell próbálniuk szerető segítséget nyújtani a vétkesnek. Ha azonban nem reagál a segítségükre és kitart a „bűn gyakorlásában”, jogukban áll összehívni a bírói bizottságot, hogy azok ítélkezzenek „a közösséghez tartozók” felett (1Kor 5:12, Békés-Dalos). Az Isten iránti és az ő népe iránti szeretet megköveteli, hogy „a közösség”, a gyülekezet, kivesse magából az ilyen embert.

6. Miért volt jogos és helyénvaló a megbánást nem tanúsító bűnösök kiközösítése?

⁶ Az első században is akadtak ilyen helytelenül cselekvő egyének. Ezek közé tartozott Himeneusz és Alexander. Ők „hajótörést szenvedtek a hitben”. Pál azt mondta róluk: „Átadtam őket sátánnak: hadd tanulják meg a fenyítésből, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1:19, 20). E két férfi kiközösítése kemény büntetés vagy fenyítés volt. Megtanulhatták belőle, hogy nem szabad káromolni a szent és élő Istent. (V. ö. Lukács 23:16. versével; az ott használt görög alapszót gyakran „fenyítés” értelemben használják.) Helyes volt tehát a káromkodót kiszolgáltatni sátán hatalmának, kitaszítani a világi sötétségbe, ahol sátán befolyása érvényesül (2Kor 4:4; Ef 4:17–19; 1Ján 5:19; v. ö. Cselekedetek 26:18).