Istennek tetsző viselkedés mások iránt

„Azért írok nektek . . . , hogy megtudjátok, hogyan kell viselkednetek Isten házanépe iránt, amely a gyülekezet” (1Tim 3:14, 15).

1, 2. Hogyan segíthet nekünk a Biblia abban, hogy miként viselkedjünk másokkal?

A KERESZTÉNYEK sokféle hasznot merítenek a Biblia tanulmányozásából. Többek között megtanulják, hogyan kell Istennek tetsző módon bánni másokkal. Még a keresztényi életformát és a Bibliát nem ismerő emberek is elismerik, hogy mennyi bölcsességet és gyakorlati tanácsot rejt magában ez a mondás: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak” (Luk 6:31).

² A Biblia nem csupán nagy általánosságokat mond a másokkal kapcsolatos viselkedésről. Arra is tanácsot ad, hogy miként viselkedjünk azokkal, akik valamilyen sajátos viszonyban vannak velünk, vagy mit tegyünk bizonyos helyzetekben. Például megmondja, hogyan viselkedjen a keresztény feleség a hitetlen férjével, és hogyan viselkedjünk szeretteinkkel, a testi fogyatékosokkal, az ellenkező nemhez tartozókkal (1Pét 3:1–6; Zsolt 41:1 [Károli: 41:2]; 3Móz 19:14; 1Tim 5:1, 2). Az Írások arra is sok tanácsot adnak, hogy ,hogyan viselkedjünk Isten házanépe iránt, amely a gyülekezet’ (1Tim 3:15).

3. Miért van szükségünk Isten segítségére, hogy helyesen viselkedhessünk?

³ Fontos megszívlelni az ilyen isteni tanácsot, mert Isten Szava azt mutatja, hogy ő részben annak alapján fog megítélni minket, ahogyan mi bánunk másokkal (Máté 18:35; 25:40, 45; Jel 2:23). Ezért ne az után menjünk, amit mások mondanak, vagy amit az érzelmeink diktálnak és amit mi helyesnek „érzünk”, hanem inkább Dávid magatartását kövessük: „Ismertesd meg velem saját utaidat, ó Jehova. Taníts meg saját ösvényeidre! Járass a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy a megmentő Istenem” (Zsolt 25:4, 5; 139:17, 21).

HOGYAN BÁNJUNK A BŰNÖSÖKKEL?

4. Miért szükséges tudnunk azt, hogy hogyan bánjunk a bűnt elkövetőkkel?

⁴ Minden ember Ádámtól származik, így „mindannyian vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét” (Róma 3:23; 5:12). Mégsem reménytelen a helyzetük, mert „Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy megmentse a bűnösöket”. Mindazok, akik elismerik ezt és hitet gyakorolnak Krisztusban, bűnbocsánatot nyernek akkor is, ha múltban bűnös életet éltek (1Tim 1:12–16; 1Kor 6:9–11; Csel 10:43; Róma 6:12–14).

5. Mit kell tenni, ha egy keresztény súlyos bűnt követ el?

⁵ De mi történik, ha valaki miután megbánta bűnét, hitét a Krisztusba vetette, alámerített kereszténnyé lett, gyengének bizonyul vagy súlyos bűnbe esik? Még ezután is bűnbocsánatban részesülhet, ahogyan Isten Péternek is megbocsátotta, hogy megtagadta Jézust. Te mit tennél, ha megtudnád, hogy valamelyik keresztény hívőtársad súlyos bűnbe esett? Az igazi szeretet nyilván arra indítana, hogy megpróbáld szellemi segítséghez juttatni őt. Általában a gyülekezet szellemi vénei vagy felvigyázói lehetnek az ilyen segítség eszközei. És mi a célja ennek a segítségnek? A tévelygő keresztény szellemi talpraállítása! (Gal 6:1; 1Ján 5:16; 2Tim 2:23–26; Júd 23).

6. Mi az eljárás abban az esetben, ha egy keresztény súlyos bűnt követett el és nem bánja meg?

⁶ Néha előfordul, hogy olyan valaki, aki évekig az igaz keresztényi élet útján járt, letér arról, istentelen viselkedésre adja magát és a vének segítőkész, őszinte erőfeszítései ellenére sem tanúsít megbánást. A Biblia szerint ez megtörtént az első században, de megtörténik napjainkban is (2Pét 2:10–20). Mi hát ilyenkor a teendő? Isten, az ő tökéletes bölcsességében és igazságosságában azt parancsolja, hogy tegyünk határozott lépéseket a gyülekezet erkölcsi és szellemi tisztaságának megóvására. Ezek a lépések talán észhez térítik a helytelenül cselekvő egyént is. Isten Szava ezt parancsolja: „Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” Ez azt jelenti, hogy ki kell őt közösíteni a keresztény gyülekezetből (1Kor 5:13; 1Tim 1:20; v. ö. 5Mózes 17:7-tel!).

7. Milyen kérdések vetődnek fel azzal a személlyel kapcsolatban, akit kizártak a gyülekezetből?

⁷ Szomorú dolog az, amikor valakinek a viselkedése ilyen lépést követel meg, de ha már kiközösítették, hogyan tekintsenek rá a gyülekezet lojális tagjai és hogyan bánjanak vele? Talán úgy viselkedjenek vele szemben, mint bármelyik felebarátjukkal, munkatársukkal vagy olyan emberekkel szemben, akikkel az utcán találkoznak? Üdvözöljék őt, sőt rövid ideig el is csevegjenek vele, amikor véletlenül összetalálkoznak a kiközösítettel? Dolgozhatnak-e neki vagy alkalmazhatják-e őt? Hogyan viselkedjenek a kiközösítettel szemben a keresztény szülők vagy más rokonok, milyen mértékig lehetnek közlékenyek az ilyennel és meddig lehetnek a társaságában? Sok ilyen és ehhez hasonló kérdés vetődhet fel. Mi nagyon hálásak vagyunk Jehova Istennek, amiért útmutatást adott nekünk, hogy hogyan bánjunk a kiközösített bűnössel!

JÉZUSNAK A BŰNÖSÖKRE VONATKOZÓ TANÁCSA

8, 9. a) Milyen tanácsot ad Jézus az olyan egyénnel kapcsolatban, aki vétkezett? b) Milyenfajta vétekre gondolt itt Jézus?

⁸ Amikor Isten még úgy bánt a zsidókkal, mint saját népével, Jézus tanácsot adott azokra vonatkozóan, akik vétkeztek. Krisztus tanítványai, akik maguk is zsidók voltak, az akkori zsidó közösségekben fennálló helyzet fényében értelmezték ezt a tanácsot. Mi is okulhatunk belőle, hiszen Jézus tanácsa később is érvényben maradt, amikor Isten már megalapította a keresztény gyülekezetet (Máté 21:43). Krisztus így kezdte a tanácsát: „Ha a testvéred bűnt követ el, menj és tárd fel hibáját négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet” (Máté 18:15).

⁹ Jézus nyilván nem valamilyen kisebb személyes sértés értelmében vett „bűn”-ről beszélt, mint amilyenről például a Filippi 4:2, 3 versében olvashatunk. (V. ö. a Példabeszédek 12:18-cal!) Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy olyan bűnökre gondolt, mint a csalás vagy a rágalmazás. Ezek ugyanis elég súlyosak ahhoz, hogy valakinek a gyülekezetből való kiközösítéséhez vezessenek.a Ha a sértett fél meg tudta oldani a problémát személyes módon megközelítve azt, ,megnyerte a testvérét’; ha a bűnös bizonyítottan szívből megbánta tettét és megpróbálta helyrehozni a vétket, nem kell tovább vinni az ügyet.

10, 11. Ha ez az első lépés nem járt eredménnyel, mi legyen a következő teendő?

¹⁰ De mi történjék akkor, ha ez a lépés nem jár eredménnyel? Jézus így folytatta: „De ha nem hallgat, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú szájából lehessen minden dolgot megerősíteni” (Máté 18:16).

¹¹ A vétkesekhez elvitt személyeknek valóban „tanúknak” kellett lenniük, nem csupán semleges feleknek, akik egyszerűen csak a kibékülésben közvetítenek. Úgy tűnik, hogy itt olyan egyénekről van szó, akiknek a helytelenséget kellett ,tanúsítaniuk’, mint például ha tudtak a pénzügyi megállapodásról annak megkötése idején s így képesek bizonyítani, hogy történt-e csalás. Vagy ha a helytelen tett bizonyítéka valamilyen szerződés vagy ehhez hasonló, szellemi képesítéssel rendelkező, tapasztalt testvéreket lehet elvinni az ilyen esetek rendezésére. Ők azután tanúi lesznek a tényeknek, illetve annak, amit a megvádolt személy a találkozás során kijelent, s amit fel lehet majd használni, ha döntő lépésre is sor kerülne.

12. Jézus magyarázata szerint, mi legyen a döntő lépés?

¹² Jézus így határozta meg ezt a bűnössel kapcsolatos döntő lépést: „Ha nem hallgat rájuk, beszélj a gyülekezettel. Ha még a gyülekezetre sem hallgat, legyen számodra olyan, mint a nemzetek közül való és mint a vámszedő” (Máté 18:17). Igen, a bűnös visszatérítésére tett utolsó erőfeszítés a gyülekezet szellemi véneinek a feladata. Ezek meghallgatják a tényeket és a tanúk vallomását. Módjukban áll Isten Szavával feddésben részesíteni a vétket. Ha pedig nem hajlandó megbánni vétkét, a vének a gyülekezet érdekében megfenyítik és kiközösítik őt, hogy ezzel megóvják a gyülekezetet az ő káros befolyásától.

NEM EMBERTELEN MÁSOK IRÁNT

13, 14. Honnan tudjuk, hogy Jézus egyáltalán nem támogatta azt az álláspontot, mintha nem kellene emberségesen bánnunk másokkal?

¹³ Hogy segítsen meghatározni, hogyan viselkedjünk az ilyen személlyel, meg kell értenünk Jézus szavait: „Legyen számodra olyan, mint a nemzetek közül való és mint a vámszedő.” A későbbi évszázadokban egyes zsidó rabbik szélsőséges nézeteket vallottak és azt tartották, hogy a zsidó még a halálveszedelemben levő pogánynak sem nyújthat segítséget. És nem is csupán a pogányokkal szemben tanúsítottak ilyen szívtelen magatartást. Jézusnak az igazi felebarátról mondott példázatában is mind a lévita, mind a pap könyörtelenül és segítség nélkül magára hagyta a sebesült zsidó társát, míg a szamaritánus segített rajta (Luk 10:29–37).

¹⁴ A Máté 18:17 verse szerint azonban Jézus nem gondolhatta, hogy a tanítványainak meg kell tagadniuk az emberi kedvességet, mondjuk egy baleset vagy végszükség esetében. Jézus ugyanis még egyes pogányokhoz is kedves volt. A többi között jót tett egy szír-föníciai asszonnyal. Jóllehet Jézus, a tanítványai s maga az asszony is elismerte, hogy rendkívüli helyzetben volt, mivel ő maga a pogányok közül való, Jézus viszont a zsidókhoz küldetett, Krisztus mégis meggyógyította a pogány asszony lányát (Máté 15:21–28; Márk 7:24–30). Jézus ugyanilyen emberszeretetet tanúsított, amikor egy római katonatiszt arra kérte, hogy gyógyítsa meg béna és szenvedő rabszolgáját. A tiszt elismerte, hogy nem várhatja el Jézustól, a zsidó tanítótól, hogy belépjen egy pogány otthonába. Mégis, „zsidó vének” kérték Jézust, hogy legyen irgalmas ehhez a könyörületre méltó pogányhoz és Jézus teljesítette kérésüket (Luk 7:1–10; Máté 8:5–13). Amikor tehát azt mondta, hogy valaki olyan legyen számunkra, mint ,a nemzetek közül való és mint a vámszedő’, ezzel nem tiltotta meg az irgalmas szeretet kinyilvánítását az ilyen egyén iránt. Mire gondolt akkor hát Jézus?

„MINT A VÁMSZEDŐ”

15. Minek tekintették a zsidók az adószedőket, és hogyan bántak velük?

¹⁵ Először is hogyan tekintették és kezelték a zsidók a „vámszedőket” vagy „adószedőket”?

„Az Új Szövetségben említett publikánusokat [vagy adószedőket] a nép árulóknak és hitehagyott egyéneknek tekintette, olyan embereknek, akik a pogányokkal való gyakori érintkezésükkel beszennyezték magukat, és akik az elnyomó hatalom eszközeivé váltak. Egy kategóriába sorolták őket a bűnösökkel . . . a prostituáltakkal . . . a pogányokkal. A becsületes életmódú emberek kerülték őket, ezért magukra maradtak. Barátot vagy társat csak azok közt találhattak, akiket hozzájuk hasonlóan kitaszított magából a társadalom” („Cyclopoedia”, M’Clintock és Strong kiadása, VIII. kötet, 769. oldal).

Igen, Jézus hallgatói jól tudták, hogy a zsidók általában megvetik az adószedőket. A zsidók csak a legszükségesebb üzleti kapcsolat során érintkeztek velük, vagyis amikor a törvényes adót kellett befizetni.

16, 17. Hogyan viselkedett Jézus egyes adószedőkkel kapcsolatban?

¹⁶ Egyesek azonban azt kérdezhetnék: ,Hát Jézus sohasem volt adószedők társaságában?’ Nos, vegyük szemügyre a tényeket.

¹⁷ Mint „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”, Jézus valóban minden nép világossága volt, jóllehet földi szolgálata idején a zsidókra összpontosította figyelmét (Ján 1:29; 8:12; És 42:1, 6, 7; Máté 10:5, 6; 15:24). Olyan volt, mint az orvos: azokon a zsidókon segített, akiknek leginkább szükségük volt rá; mindenféle bűnösökön, akik gyakran tisztességtelen eszközökhöz folyamodtak. Máté Lévi, a megvetett adószedő, egyike volt azoknak, akik helyesen reagáltak a Jézus hirdette megmentés új üzenetére. Máté meghívta Jézust az otthonába egy étkezésre s ez lehetőséget teremtett Máté és még néhány adószedő számára, hogy többet halljanak a csodálatos új igazságokról (Luk 5:27–32; 19:1–10). Ezek ott olyan emberek voltak, akik ,tudatlanságukból vétkeztek’, ámde hajlandók voltak lépéseket tenni „bűneik eltörlésére” (Csel 3:19; Zsid 9:7).

18. Miért nem szolgál Jézus némely adószedővel szemben tanúsított bánásmódja mintaként arra, amit Máté 18:17-ben mondott?

¹⁸ Jézus arra irányuló erőfeszítéseit azonban — amelyekkel tanúskodni törekedett az olyan adószedőknek, akik „igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák” és „követték őt” — nem szabad mintának használni a megbánást nem tanúsító bűnösökkel való bánásmódra! (Márk 2:15; Luk 15:1). Hogyan lehetünk biztosak ebben? Nos, bár Krisztus együtt étkezett ilyen adószedőkkel, Pál mégis azt rendeli el, hogy a keresztények ,ne is egyenek együtt’ olyan bűnössel, akit kiközösítettek a gyülekezetből (1Kor 5:11). Jézus is azt mondta a tanítványainak, hogy úgy kezeljék a megbánást nem tanúsító bűnöst, ahogyan ők maguk elvárhatóan a korabeli adószedőket kezelnék. Az R. F. Weymouth-féle fordítás így szól: „Úgy tekintsd őt, ahogyan te a pogányt vagy az adószedőt tekinted” (v. ö. New International Version; The New English Bible).

HOGYAN TEKINTETTÉK A POGÁNYOKAT ÉS HOGYAN BÁNTAK VELÜK?

19. Mit mond a Biblia a zsidók és a nem zsidók viszonyáról?

¹⁹ Az apostolok, akik Jézusnak a Máté 18:17-ben feljegyzett szavait hallották, zsidók voltak és tudták, hogy a honfitársaik nem közösködtek pogányokkal. A törvény különbséget tett zsidó és pogány között s éppen arra szolgált, hogy elkülönítse az izraelitákat az őket körülvevő nemzetektől (5Móz 7:1–4; 4Móz 15:37–41; Ef 2:11–14). I. sz. 33 pászkaünnepén a zsidók nem akartak bemenni a római helytartó palotájába, „nehogy tisztátalanokká legyenek” (Ján 18:28). S nagy szakadék tátongott a zsidók és a szamaritánusok között is, noha az utóbbiak elfogadták Mózes öt könyvét. Ez a szakadék oly széles volt, hogy annál a bizonyos szamáriabeli kútnál egy asszony meglepetését fejezte ki amiatt, hogy Jézus „zsidó létére” vizet kért tőle (Ján 4:9)

20. Mit tanulhatunk Péternek Kornéliusszal kapcsolatos tapasztalatából arról, hogy a zsidók hogyan bántak más nemzetekből valókkal?

²⁰ Később i. sz. 36-ban, amikor Isten elhatározta annak kinyilvánítását, hogy körülmetéletlen pogányokat is elfogad a királyság örököseiként, Kornéliuszhoz, a római katonatiszthez irányította Péter apostolt. Péter azonban így szólt Kornéliuszhoz: „Jól tudod, mennyire törvénybe ütköző dolog egy zsidó számára idegennel kapcsolatot tartani vagy idegent felkeresni” (Csel 10:28). Péter megjegyzése megmutatja, milyen mélységesen átérezték a zsidók ezt a tilalmat, tudniillik, hogy ne barátkozzanak nemzetekből való emberrel. Ezért, amikor köztudottá vált, hogy Péter felkereste Kornéliuszt, egyes zsidó keresztények erősen kifogásolták, hogy Péter „körülmetéletlenek házába bement és együtt evett velük”. Igen, zsidók utálatos dolognak tekintették, ha valaki „nemzetekből való” egyénnel volt együtt és azzal étkezett (Csel 11:1–3; v. ö. Galata 2:12-vel!).

21. Hogyan érted akkor azt, amit Jézus arról mondott, hogy egy megbánást nem tanúsító bűnös olyan legyen számunkra, mint ’a nemzetek közül való egyén és mint az adószedő’?

²¹ Az Írások tehát segítenek megértenünk Jézus tanácsát, tudniillik azt, hogy a megbánást nem tanúsító bűnöst, aki a gyülekezetre sem hajlandó hallgatni, úgy kell kezelni, mint ,a nemzetek közül való egyént és mint az adószedőt’. Krisztus tanácsának mai alkalmazása semmiképpen nem jelenti azt, hogy tekintsük az ilyen bűnöst úgy, mint a lakóhelyünkön élő egyik átlagembert. Ez ugyanis nem felelne meg annak az értelemnek, ahogyan a tanítványok Jézus szavait értelmezték. Még jobban megérthetjük ezt, ha megvizsgáljuk a Keresztény Görög Iratokban található további tanácsokat, amelyek segítenek nekünk eligazodni e való élet mai körülményei között a keresztény gyülekezetből kiközösített egyénekkel való bánásmód terén.

[Lábjegyzet]

Hogyan kell tekintenünk a kiközösítést?

„Ó Jehova . . . ki lakozhat szent hegyeden? Aki feddhetetlenül jár, és aki igazságosságot gyakorol” (Zsolt 15:1).

1, 2. Honnan tudjuk, hogy Isten elvárja imádóitól, hogy ragaszkodjanak az ő irányadó mértékeihez?

JEHOVA szent és igazságos. Noha irgalmas és megértő a tökéletlen emberek iránt, mégis elvárja imádóitól, hogy visszatükrözzék az ő szentségét, amikor igazságos irányadó mértékeihez igazodni törekszenek (Zsolt 103:8–14; 4Móz 15:40).

² Az az izraelitát, aki szándékosan megszegte Isten parancsait hitehagyás, házasságtörés vagy emberölés bűnével, ki kellett irtani, meg kellett ölni (4Móz 15:30, 31; 35:31; 5Móz 13:1–5; 3Móz 20:10). Minden izraelitának javára szolgált ez az Isten ésszerű és igazságos irányadó mértékeihez való szigorú ragaszkodás, mert segített megőrizni a gyülekezet tisztaságát. Azonkívül mindenkit visszatartott attól, hogy romlást terjesszen el az Isten nevét viselő nép között.

3. Milyen helyzetbe került a zsinagógából kizárt zsidó?

³ I. sz. első századában a római uralom alatt élő zsidóknak nem volt joguk halálbüntetést végrehajtani (Ján 18:28–31). De az Isten törvényét megszegő zsidót kizárhatták a zsinagógából. Ennek a súlyos büntetésnek következményeként a többi zsidó mellőzni vagy kerülni tartozott a kiközösítettet. Azt mondják, hogy még üzleti kapcsolatot sem tartottak fenn vele, csupán a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen dolgokat adták el nekia (Ján 9:22; 12:42; 16:2).

4, 5. Hogyan kellett bánni a krisztusi gyülekezetnek a megátalkodott bűnössel?

⁴ Miután megalakult a keresztény gyülekezet, a zsidó nemzet helyébe lépett és ettől kezdve ez a gyülekezet viselte Isten nevét (Máté 21:43; Csel 15:14). Joggal elvárhatták tehát a keresztényektől, hogy Jehova igazságosságát igazolják a viselkedésükkel. Péter apostol ezt írta: „Összhangban a Szenttel, aki elhívott titeket, legyetek ti is szentek egész viselkedésetekben, mert meg van írva: ,Legyetek szentek, mert én szent vagyok!’” (1Pét 1:14–16). Jehova szereti népét és meg akarja védeni a krisztusi gyülekezet erkölcsi tisztaságát. Ezért körvonalazta azokat az intézkedéseket, amelyekkel el lehet utasítani vagy el lehet távolítani az olyanokat, akik kitartanak az Istent gyalázó viselkedésükben és veszélyeztetik a gyülekezetet.

⁵ Pál apostol ezt tanácsolja: „A szakadást okozó embert egy vagy két megintés után hárítsd el magadtól, tudván, hogy az ilyen ember meg van zavarodva és vétkezik, mert maga is kárhoztatja önmagát” (Tit 3:10, 11, Ökumenikus fordítás). Igen, a szellemi véneknek — amilyen Titusz is volt — először meg kell próbálniuk szerető segítséget nyújtani a vétkesnek. Ha azonban nem reagál a segítségükre és kitart a „bűn gyakorlásában”, jogukban áll összehívni a bírói bizottságot, hogy azok ítélkezzenek „a közösséghez tartozók” felett (1Kor 5:12, Békés-Dalos). Az Isten iránti és az ő népe iránti szeretet megköveteli, hogy „a közösség”, a gyülekezet, kivesse magából az ilyen embert.

6. Miért volt jogos és helyénvaló a megbánást nem tanúsító bűnösök kiközösítése?

⁶ Az első században is akadtak ilyen helytelenül cselekvő egyének. Ezek közé tartozott Himeneusz és Alexander. Ők „hajótörést szenvedtek a hitben”. Pál azt mondta róluk: „Átadtam őket sátánnak: hadd tanulják meg a fenyítésből, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1:19, 20). E két férfi kiközösítése kemény büntetés vagy fenyítés volt. Megtanulhatták belőle, hogy nem szabad káromolni a szent és élő Istent. (V. ö. Lukács 23:16. versével; az ott használt görög alapszót gyakran „fenyítés” értelemben használják.) Helyes volt tehát a káromkodót kiszolgáltatni sátán hatalmának, kitaszítani a világi sötétségbe, ahol sátán befolyása érvényesül (2Kor 4:4; Ef 4:17–19; 1Ján 5:19; v. ö. Cselekedetek 26:18).

HOGYAN BÁNJUNK A KIKÖZÖSÍTETTEKKEL?

7, 8. Hogyan dönthetjük el, hogy miként viselkedjünk kiközösítettel szemben?

⁷ Felvetődik azonban néhány kérdés arra nézve, hogy hogyan kezeljük azt, aki eddig a gyülekezet tagja volt, de most kiközösítették. Hála Istennek, az ő Szavában olyan feleleteket és útmutatásokat találunk, amelyekről biztosak lehetünk, hogy tökéletesek, igazak és igazságosak (Jer 17:10; 5Móz 32:4).

⁸ Nos, az történt, hogy a korinthusi gyülekezet egyik tagja erkölcstelenül viselkedett és nyilvánvalóan nem tanúsított megbánást. Pál megírta a testvéreknek, hogy azt a férfit ,vessék ki maguk közül’, mivel olyan volt, mint egy kis kovász, amelytől egy egész tömeg megerjed vagy megromlik (1Kor 5:1, 2, 6). De vajon miután kiközösítették, úgy kellett kezelniük, mintha a világból való átlagember lenne, amilyennel lépten-nyomon találkoznak a keresztények a környezetükben vagy a mindennapi életben? Figyeljük meg, mit mond Pál apostol.

9. Mit tanácsolt Pál, hogyan bánjunk általában a helytelenül viselkedő személyekkel?

⁹ „Megírtam nektek levelemben: Ne barátkozzatok parázna emberekkel! Ez nem vonatkozik általában e világ paráznáira, kapzsiaira, rablóira és bálványimádóira, mert különben ki kellene szöknötök a világból” (1Kor 5:9, 10, Békés-Dalos). Pál ezen szavaiban a valósághoz híven elismeri, hogy azok nagy többsége, akikkel hétköznapi ügyes-bajos dolgaink intézése során érintkezünk, talán sohasem ismerték és sohasem követték Isten útját. Lehet, hogy paráznák, zsarolók vagy bálványimádók, tehát olyanok, akikkel a keresztények nem tartanak fenn rendszeres, közeli kapcsolatot. Ámde mi emberek között élünk ezen a bolygón, talán ilyenek vesznek körül bennünket, s naponta beszélünk velük munkahelyen, iskolában, szomszédságunkban.

10, 11. Miért kell a kereszténynek másképpen viselkedni olyan bűnössel szemben, akit kiközösítettek?

¹⁰ A következő versben Pál szembeállítja ezzel a helyzettel azt, ahogyan a kereszténynek olyan személlyel szemben kell viselkednie, aki keresztény „testvér” volt ugyan, de valamilyen helytelenség miatt kiközösítették a keresztény gyülekezetből: „Most azonban azt írom nektek: Ne barátkozzatok azzal, aki testvérnek mondja ugyan magát, de parázna, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel még csak ne is étkezzetek együtt” (1Kor 5:11, Békés-Dalos).

¹¹ A gyülekezetből kizárt személy nem egyszerűen világi ember, aki nem ismeri Istent s nem győződött meg az Istennek tetsző életmódról. Inkább nagyon is jól ismeri az igazság és az igazságosság útját, de letért arról és megbánás nélkül gyakorolta a bűnt egészen odáig, hogy ki kellett közösíteni. Az ilyen embert más elbánásban kell részesíteni.b Péter megmagyarázza, miben különbözik az ilyen egykori keresztény az „utca átlagemberé”-től. Az apostol ezt mondja: „Ha ugyanis, miután megmenekültek a világ szennyétől az Úr és megmentő Jézus Krisztus pontos ismerete által és ismét ilyenekbe bonyolódnak, és azok legyőzik őket, ez utóbbi állapotuk rosszabb, mint az első . . . Betelt rajtuk az igaz példabeszéd: A kutya visszatért saját okádásához és a disznó a pocsolyába hemperegni” (2Pét 2:20–22; 1Kor 6:11).

12. a) Miért helyes meghatározás a „kiközösítés”? b) Mit mutat a történelem arról, hogy a kezdeti időszakban hogyan bántak a krisztusi tant valló emberek a bűnt cselekvőkkel?

¹² Igen, a Biblia megparancsolja a keresztényeknek, hogy ne ápoljanak barátságot vagy közösséget olyanokkal, akiket kizártak a gyülekezetből. Ezért Jehova tanúi helyesen nevezik „kiközösítésnek” a bűnbánatot nem tanúsító egyén kizárását és az azt követő mellőzését, kerülését. Amikor megtagadnak mindennemű szellemi vagy társadalmi szintű közösséget a kiközösítettel, ez lojalitásukat tükrözi Isten irányadó mértéke iránt, valamint engedelmességüket az 1Korinthus 5:11, 13-ban közölt parancs iránt. Következetesen követik Jézus tanácsát, amelynek értelmében úgy kell tekinteni az ilyen személyt, ahogyan a zsidók tekintették a „nemzetek közül valót” Jézus idejében. Az apostolok halála után egy ideig a magukat kereszténynek valló emberek még nyilvánvalóan ezt a bibliai eljárásmódot követték.c Vajon hány olyan egyház van ma, amely eleget tesz Isten ilyen értelmű, nagyon világos utasításainak?

AKIK ELKÜLÖNÜLNEK

13. Mit kell tenni azzal az egyénnel, aki meggyengült és tétlenné vált?

¹³ A keresztény könnyen elveszítheti szellemi erejét, ha nem tanulmányozza rendszeresen Isten Szavát, ha személyes nehézségei támadnak vagy ha üldözés éri (1Kor 11:30; Róma 14:1). Az ilyen esetleg abbahagyja a keresztény összejövetelek látogatását. Mi ekkor a teendő? Jusson eszünkbe, hogy az apostolok is elhagyták Jézust az elfogatása éjjelén. Jézus azonban így buzdította Pétert: „Ha majd megtérsz, erősítsd testvéreidet” [akik szintén magára hagyták Jézust] (Luk 22:32). Keresztényi szeretettől indíttatva a vének és mások meglátogathatják és segíthetik azt, aki meggyengült és tétlenné vált (1Thess 5:14; Róma 15:1; Zsid 12:12, 13). Más dolog azonban, ha valaki megtagadja keresztényi mivoltát és önmaga szakítja meg kapcsolatát a gyülekezettel.

14. Hogyan különülhet el valaki önszántából?

¹⁴ Előfordul, hogy valaki, aki igaz keresztény volt, megtagadja az igazság útját és kijelenti, hogy nem tekinti magát többé Jehova tanújának és ezentúl nem kívánja, hogy ezen a néven ismerjék. Amikor ez a ritkább eset előfordul, a keresztényi mivoltát megtagadó egyén szántszándékkal kizárja magát a krisztusi gyülekezetből. János apostol ezt írta: „Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna” (1Ján 2:19).

15, 16. a) Milyen módon történhet még az elkülönülés? b) Hogyan tekintsék a keresztények az elkülönülteket, és hogyan bánjanak velük?

¹⁵ Megtörténhet, hogy valaki azzal tagadja meg a krisztusi gyülekezetben elfoglalt helyét, hogy olyan szervezet tagjává válik, amely szervezetnek a célkitűzései ellentétesek a Bibliával, amely ezért Jehova Isten ítélete alatt áll (v. ö. a Jelenések 19:17–21; Ésaiás 2:4 versével). Ha tehát egy keresztény olyanokhoz csatlakozik, akiket Isten nem helyesel, illő lenne a gyülekezet részéről, ha rövid közleményben tudatná, hogy az illető kiközösítette önmagát és ezentúl nem tekinthető Jehova tanújának.

¹⁶ Azokat, akik „nem közülünk valókká” válnak azzal, hogy szándékosan elvetik Jehova tanúi hitét és tanítását, nyilvánvalóan úgy kell tekinteni, mint azokat, akiket valamilyen helytelen cselekedet miatt kiközösítettek.

EGYÜTTMŰKÖDÉS A GYÜLEKEZETTEL

17, 18. Mit foglal magába a gyülekezettel való együttműködésünk a kiközösítés kérdésében?

¹⁷ Jóllehet a keresztények szellemi közösségnek örvendenek, amikor testvéreikkel vagy érdeklődőkkel együtt tanulmányozzák a Bibliát vagy beszélgetnek róla, egyáltalán nem óhajtják fenntartani az ilyen szellemi közösséget kiközösített bűnössel (vagy olyannal, aki megtagadva hitét és Jehova tanúi tanítását, önmagát közösítette ki). A kizárt személyt ,elvetették’; az illető elítélte magát azzal, hogy ,vétkezett’ s a gyülekezet tagjai elfogadják és támogatják Isten ítéletét. A kiközösítés azonban többet jelent a szellemi közösség megvonásánál (Tit 3:10, 11).

¹⁸ Pál ezt írta: „Ne barátkozzatok azzal . . . , [az ilyennel] még csak ne is étkezzetek együtt” (1Kor 5:11). Az étkezés a kikapcsolódás és a társas élet ideje. A Biblia itt kizárja a mi társas életünkből azt, akit kiközösítettek: nem mehetünk vele kirándulni vagy rendezvényre, nem labdázhatunk, nem utazhatunk, nem strandolhatunk vele és nem ülhetünk le vele közös étkezésre.d (A kiközösített rokonra vonatkozó sajátos problémákat a következő cikkben fogjuk megvizsgálni.)

19. Miért tűnik néha nehéznek egy-egy kiközösítés támogatása, mégis miért fontos, hogy megtegyük?

¹⁹ Néha előfordul, hogy a keresztény szinte ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a bibliai tanácsot. Talán az érzelmei diktálják ezt a kényszert vagy az ismerősei beszélik rá. Egyszer például egy testvért arra próbáltak rábeszélni, hogy működjön közre két kiközösített személy házasságkötési szertartásánál. Vajon az ilyen szolgálatot csupán kedvességnek lehet minősíteni? Lehet, hogy valakinek az a véleménye. De hát akkor miért nem a polgármestert vagy az állami anyakönyvvezetőt kérték fel rá? Nemde azért, mert a testvér állását úgy tekintették, mint Isten szolgájáét és tudták, hogy képes lesz jó házassági tanácsokat adni Isten Igéjéből? Nos, engedni a nyomásnak azt jelentette volna, hogy közösséget vállal a házasulandó párral, olyanokkal, akiket Istennek nem tetsző viselkedésük miatt kizártak a gyülekezetből (1Kor 5:13).

20. Hogyan reagáljunk akkor, ha egyik üzlettársunkat közösítették ki?

²⁰ További problémák merülhetnek fel a világi munkahely vagy állás tekintetében. Mi a helyzet akkor, ha olyan személy alkalmazottja vagy, akit most kizártak a gyülekezetből, vagy nálad van alkalmazásban ilyen egyén? Nos, mi a teendő ilyen esetben? Ha jelenleg szerződés vagy pénzügyi érdek követeli meg, hogy továbbra is üzleti kapcsolatban állj az ilyen emberrel, ezentúl nyilván másképpen viszonyulsz a kiközösített személyhez. Szükséges lehet, hogy üzleti ügyekben vagy a munkával kapcsolatban tárgyalj vele; ámde a szellemi tárgyú vagy társasági beszélgetés már a múlté! Így kimutathatod, hogy engedelmeskedsz Istennek és védőkorlátot vonsz magad köré. Az illető egyénben pedig mindez azt a benyomást keltheti, hogy nagyon súlyos bűnt követett el, amiért sokféle módon kell fizetnie (2Kor 6:14, 17).

BESZÉLJÜNK-E A KIKÖZÖSÍTETT VAGY ELKÜLÖNÜLT SZEMÉLLYEL?

21, 22. Mit tanácsol a Szentírás arra vonatkozólag, hogy beszéljünk-e kiközösített személlyel?

²¹ Összhangban lenni Isten igazságosságával és a kiközösítésre vonatkozó elrendezésével vajon azt jelenti, hogy a keresztény egyáltalán nem beszélhet kiközösítettel és még csak nem is köszönhet neki? Vannak, akik kíváncsiak erre, éspedig Jézus tanácsa alapján, amely szerint szeretnünk kell ellenségeinket és ,nemcsak a testvéreinket kell üdvözölnünk’ (Máté 5:43–47).

²² Isten az ő bölcsességében nem akart előírást adni minden elképzelhető helyzetre. Arra van szükségünk, hogy felfogjuk Jehova szavainak értelmét a kiközösítettel való bánásmód kérdésében, mert abban az esetben képesek leszünk ragaszkodni Isten nézetéhez. Jézus apostol által Istentől ezt a magyarázatot kapjuk:

„Mindannak, aki előre tolakszik s nem marad meg a Krisztus tanításában, nincs Istene . . . Bárki megy is hozzátok és nem ezt a tanítást viszi, soha ne fogadjátok be otthonotokba, ne is köszöntsétek. Mert aki köszönti őt, részes annak gonosz cselekedeteiben” (2Ján 9–11).

23, 24. Miért bölcs dolog kerülni a kiközösítettel való beszélgetést?

²³ Az apostol, aki ezt a bölcs figyelmeztetést adta, Jézus közvetlen környezetéhez tartozott és tudatában volt, mit mondott Jézus mások üdvözlésével kapcsolatban. Azt is tudta, hogy abban az időben az általános üdvözlés szava ez volt: „Béke!” Személyes „ellenségtől” vagy a keresztényeket üldöző világi hatósági emberektől eltérően, a kiközösített vagy elkülönült egyén — aki megpróbálja terjeszteni vagy igazolni hitehagyott gondolkodását, illetve kitart helytelen, Istennek nem tetsző viselkedésében, bizonyosan nem olyan fajta ember, akinek azt kívánhatnánk: „Béke!” (1Tim 2:1, 2). S mindannyian sokéves tapasztalatból tudjuk, hogy az egyszerű „Jó napot!” talán az első lépés egy későbbi beszélgetés, sőt barátság kibontakozásához. Nos, szeretnénk-e megtenni ezt az első lépést a kiközösített felé?

²⁴ ,De mit tegyünk, ha úgy látszik, hogy megbánta vétkét és bátorítani kell őt?’ — mondhatná valaki. Nos, ilyen esetben is van megoldás. A gyülekezet vénei szellemi pásztorokként szolgálnak és ők a nyáj védelmezői (Zsid 13:17; 1Pét 5:2). Ha egy kiközösített vagy elkülönült egyén érdeklődik az iránt, hogy miként nyerhetné vissza Isten kegyét vagy bizonyítékát adja visszatérési szándékának, a vének elbeszélgethetnek vele. Szeretettel megmagyarázhatják, mit kell tennie és megfelelő módon figyelmeztethetik. A múltbeli vétkével kapcsolatos tények és a magatartása alapján foglalkozhatnak vele. A gyülekezet más tagjai nem rendelkeznek ezzel az információval. Ha tehát valaki úgy érzi, hogy a kiközösített vagy elkülönült személy ,megbánta’ vétkét, ítélete inkább benyomáson alapszik, mintsem pontos értesüléseken. Ha a vének meggyőződnek arról, hogy valóban megbánta helytelenségét és felmutatta a megbánáshoz illő gyümölcsöket,e akkor visszafogadják a gyülekezetbe. Ha ez megtörtént, a gyülekezet többi része is melegen üdvözölheti őt az összejöveteleken, kimutathatja iránta megbocsátását, buzdíthatja és biztosíthatja az iránta érzett szeretetéről, ahogyan Pál tanácsolja a korinthusi gyülekezetbe visszafogadott férfi esetében (2Kor 2:5–8).

NE LEGYÜNK RÉSZESEK GONOSZ CSELEKEDETEKBEN!

25, 26. Mit tanácsol Isten a kiközösített személlyel való „bűnrészesség” dolgában?

²⁵ Minden hű keresztény jól fontolja meg azt a fontos igazságot, amelyet János Isten ihletése nyomán így fogalmazott meg: „Aki köszönti azt [a kiközösített vétkest, aki tévtanokat terjeszt vagy Istennek nem tetsző magaviseletet folytat], részes annak gonosz cselekedeteiben” (2Ján 11).

²⁶ A kereszténység több szövegmagyarázója kifogásolja ezt a 2János 11 szövegrészt és azt állítja, hogy ,nem krisztusi tanács, ellenkezik a mi Urunk szellemével’ vagy mások iránti türelmetlenségre buzdít. Ámde az efféle érzelmek olyan vallásszervezetekből erednek, melyekben nem gyakorolják az isteni parancsot: „vessétek ki a gonoszt magatok közül”, és ahol csak ritkán közösítenek ki, ha egyáltalán kiközösítenek egyházukból megrögzött bűnösöket (1Kor 5:13). Az általuk gyakorolt „tolerancia” [tűrés] ellentétes a bibliai vagy a krisztusi szellemmel! (Máté 7:21–23; 25:24–30; Ján 8:44).

27. Hogyan válhat a keresztény ilyen „bűnrészessé”, és mi lesz annak az eredménye?

²⁷ Nem helytelen dolog, ha valaki lojális a Biblia igaz és igazságos Istenéhez. Ő azt mondja, hogy csak azokat fogadja be ,szent hegyére’, akik feddhetetlenül járnak, az igazságosságot cselekszik és igazat szólnak (Zsolt 15:1–5). Ha tehát egy keresztény jóban-rosszban olyan vétkes mellé szegődik, akit Isten elvetett, és akit kiközösítettek, vagy aki elkülönült, az annyi, mintha azt mondaná: ,Én semmilyen helyet nem akarok magamnak Isten szent hegyén!’ Ha a vének azt látják, hogy ilyen irányban halad, mivel rendszeresen látható kiközösített személy társaságában, szeretettel és türelemmel igyekszenek segíteni őt abban, hogy ismét magáévá tegye Isten nézetét (Máté 18:18; Gal 6:1). Megintik, vagy ha kell, ,szigorú feddésben’ részesítik. Azon vannak, hogy segítsenek neki megmaradni ,Isten szent hegyén’. Ha pedig nem hajlandó megszakítani a kiközösítettel való kapcsolatát, ,részessé teszi magát annak gonosz cselekedeteiben’ (mivel támogatja azokat, részt vesz bennük), ezért el kell távolítani őt a gyülekezetből, ki kell közösíteni (Tit 1:13; Júd 22, 23; v. ö. 4Mózes 16:26-tal!).

LEGYÜNK LOJÁLISAK ISTEN NÉZETÉHEZ!

28. Hogyan mutathatjuk ki, hogy lojálisak vagyunk Jehova nézetéhez?

²⁸ Igazi boldogság fakad abból, ha lojálisak maradunk Jehova Istenhez és az ő intézkedéseihez, mivel minden útja jó, igaz és igazságos. S ez a megbánást nem tanúsító vétkesek kiközösítésére vonatkozó intézkedéseire is érvényes. Ha együttműködünk ezzel az elrendezéssel, bizalommal fogadhatjuk Dávid kijelentését: „Tudjátok meg, hogy Jehova biztosan megkülönböztetett bánásmódban részesíti hűségesét” (Zsolt 4:3 [Károli: 4:4]). Igen, Isten elválasztja a többitől, tiszteletben részesíti és vezeti azokat, akik lojálisak hozzá és utaihoz. És az ilyen lojalitás számos áldásához hozzátartozik az abból fakadó öröm, hogy azok között lehetünk, akik elnyerik Isten jótetszését, s akiket befogad ,szent hegyére’ (Zsolt 84:10, 11 [Károli: 84:11, 12]).

Ha rokonodat közösítik ki . . .

1, 2. a) Mi volt Isten célja a családi vallás létrehozásával? b) Milyen döntésre kényszerültek egyes családok Kóré idejében?

MIUTÁN Ádám bizonyos ideig egyedül volt, Isten azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni.” Ezután Isten megteremtette Évát, és bevezette az emberek közötti házasságot (1Móz 2:18, 21, 22). Attól fogva növekedni kezdett a föld lakóinak száma. Mindenkinek számos rokona van. Ha egyes családtagok — például gyermekek — nem is laknak együtt, kölcsönösen meglátogathatják egymást és kellemes időt tölthetnek egymás társaságában (1Móz 1:28; Jób 1:1–5).

² Isten szándéka az volt, hogy a családokat az igaz imádat fogja össze szoros egységbe s vallási tanítások és hittételek ne okozzanak szakadásokat. Ámde több dolog is történt, ami megbontotta az egységet és vallási vitát provokált a családokban. Ezek közé tartozott Kóré, Dátán és Abirám lázadása. Jehova megerősítette, hogy Mózes és Áron által kívánt foglalkozni népével, nem pedig ama vallásos lázadók által. Ezután Mózes utasította a népet, hogy mindenki távolodjon el a lázadók sátraitól. Mit tesznek most Kóré, Dátán és Abirám gyermekei, s egész házanépe? Vajon a család iránti lojalitás fontosabb lesz számukra a Jehova és gyülekezete iránti lojalitásnál? A lázadók közvetlen rokonainak többsége a családot tette Isten elé. Ezért Jehova kivégezte ezeket a rokonokat is a lázadókkal együtt (4Móz 16:16–33).

3. Mennyiben választott helyesen Kóré családjának néhány tagja?

³ Kóré fiai közül azonban néhányan lojálisak maradtak Istenhez és népéhez. Ezeket nem végezték ki Kóré házanépének többi tagjával, valamint Dátán és Abirám családjával együtt (4Móz 26:9–11). Valójában a túlélő kórahiták leszármazottai később abban az áldásos kiváltságban részesültek, hogy különféle szolgálatokat végezhettek a templomnál és a Biblia tisztelettel emlékezik meg róluk (2Krón 20:14–19; Zsolt 42:44–49, 84, 85, 87).

4. Hogyan került még próba elé másféle módon is a családi lojalitás Izraelben?

⁴ Ugyanilyen döntés előtt álltak akkor is, amikor egy izraelita hitehagyottá lett. Dönteni kellett abban, hogy a család iránt, vagy Isten iránt lesznek-e lojálisak. Vajon az emberi érzelmek vagy a vér szerinti kötelék hatására a család megpróbálja elrejteni őt a halálbüntetés elől? Vagy még a saját testvére, fia vagy leánya is megérti, hogy az Isten iránti s a gyülekezete iránti lojalitás a helyes és bölcs eljárás? (Lásd: 5Mózes 13:6–11!). A keresztényi elrendezésben ma nem végzik ki ítéletvégrehajtással a bűnöst, a keresztényeknek mégis nagy próbát kell kiállniuk, amikor valamelyik rokonukat megfenyítik.

A ROKONOK NEHÉZSÉGET OKOZHATNAK

5, 6. a) Hogyan alakulhatott ki vallási téren a családi megosztottság? b) Miért nem szabad a kereszténynek megalkudnia ilyen helyzetben? (Zsolt 109:2–5).

⁵ A családi kötelékek és érzelmek néha igen erősek. Ez azonban természetes dolog, és összhangban van az isteni elrendezéssel (Ján 16:21). Ámde ezek a szoros kötelékek nehéz próbát is jelenthetnek a keresztényeknek. Jézus megmagyarázta: ha valaki kereszténnyé lesz, az első hatás abban jelentkezik, hogy rokonai ellenezni fogják-e lépését. Jézus azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a leányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Máté 10: 34–38, Békés-Dalos).

⁶ A keresztények nem óhajtják az ilyen ellenségeskedést. Nincs is semmi oka annak, hogy a rokonaik ellenkezzenek velük vagy gyűlöljék őket, amiért Isten tiszta, erkölcsös, becsületes szolgáivá lettek. De a keresztények azt is jól tudják, hogy nem tehetik a családot Isten elé. Hosszú távon minden kereszténynek az a legfőbb érdeke, hogy hű maradjon Istenhez. Idővel talán sikerül befolyást gyakorolni a rokonaira, hogy azok is a megmentés útjára léphessenek (Róma 9:1–3; 1Kor 7:12–16).

7, 8. Ki hibáztatható azért, hogy a kiközösítés családi problémákhoz vezethet? (5Móz 32:4).

⁷ A rokonok másképpen is okozhatnak nehézséget a kereszténynek. Ez akkor következik be, amikor valamelyik rokonunkat kiközösítik. Mint már az előző cikkekben is tárgyaltuk, ha a gyülekezetben valaki megbánás nélkül súlyos bűnt gyakorol, Isten megköveteli, hogy az illetőt közösítsék ki (1Kor 5:11–13). A vétkes viselkedése megváltoztatta a Jehovához fűződő kapcsolatát, egyúttal azt a viszonyt is, amely azokhoz a családtagokhoz fűzi, akik Jehova tanúi. Ezért a következményért nem lehet Jehovát hibáztatni, mert az ő irányadó mértékei igazak és igazságosak (Jób 34:10, 12). A hithű keresztény rokonok sem hibáztathatók. A kiközösített okozott problémát saját magának és a rokonainak is, ahogyan Kóré, Dátán és Abirám.

⁸ Két egymástól jól megkülönböztethető helyzetet kell e tekintetben megvizsgálnunk. Az első esetben a keresztény közös háztartásban él a kiközösített vagy elkülönült családtaggal. A második esetben az ilyen rokon nem tartozik közvetlenül a szorosan vett családi körhöz.

A KÖZVETLEN CSALÁDI KÖRBEN

9. Mi a helyzet a családi kötelezettségek terén, ha az egyik házastárs nem keresztény, vagy ha kiközösített?

⁹ Valaki talán kereszténnyé lett anélkül, hogy a családi körének többi tagja elfogadta volna a hitet. Például, a feleség Jehovát szolgálja, a férje viszont nem. Ennek ellenére a feleség „egy test” a férjével; köteles szeretni és tisztelni őt (1Móz 2:24; 1Pét 3:1–6). Az is lehet, hogy a feleség önátadott keresztényhez ment feleségül, később azonban a férjet kizárták a gyülekezetből. Ez még nem szünteti meg köztük a házassági köteléket; csak a halál vagy a bibliailag jogos válás szüntetheti meg azt (1Kor 7:39; Máté 19:9).

10, 11. Milyen kihatással van a kiközösítés a család szellemi kapcsolatára?

¹⁰ Ugyanúgy, ha egy rokont, mondjuk egy szülőt vagy fiút vagy leányt kiközösítenek, vagy ő maga elkülönül, azért még a vér szerinti és a családi kapcsolatok megmaradnak. De vajon ez azt jelenti, hogy a családi körben minden marad a régiben, ha a család valamelyik tagját kiközösítik? Nos, határozottan nem.

¹¹ A kiközösített személy szellemi vonatkozásban meghalt a gyülekezet számára; teljesen megszűnt ugyanis minden korábbi szellemi kötelék. Ugyanez vonatkozik a rokonaira is, beleértve a közvetlen családtagokat. Bár ezek a családtagok elismerik a családi kötelék fennállását, semmilyen szellemi közösséget nem tartanak fenn ezentúl a kiközösített rokonnal (1Sám 28:6; Péld 15:8, 9).

12. Milyen változások állhatnak be a család szellemi egységében az egyik családtag kiközösítésével?

¹² Ez változásokat jelent az otthonban fennálló szellemi közösség tekintetében. Ha például a férjet közösítették ki, a felesége és a gyermekei nem érzik jól magukat, ha családi bibliatanulmányozás vezet vagy a Bibliából felolvas és imádkozik. Ha imát akar mondani, mondjuk étkezésnél, joga van hozzá a saját otthonában. Az övéi azonban csendben elmondják az Istenhez intézett saját imájukat (Péld 28:9; Zsolt 119:145, 146). Mi történik viszont akkor, ha egy kiközösített személy a családból jelen akar lenni, amikor a család együtt olvassa a Bibliát vagy bibliatanulmányozás végez? A többiek megengedhetik, hogy jelen legyen és hallgasson, ha nem próbálja meg oktatni őket vagy megosztani velük vallásos elképzeléseit.

13. Hogyan bánjanak a szülők a családi otthonban kiközösített gyermekükkel?

¹³ Ha kiskorú gyermeket közösítenek ki, a szülők továbbra is gondoskodni fognak testi szükségleteiről és egyúttal erkölcsi neveléséről és fegyelmezéséről is. Nem folytatnak azonban közvetlen bibliatanulmányozást a gyermek részvételével. Ez nem jelenti azt, hogy nem kívánják meg tőle, hogy ott üljön a családi bibliatanulmányozás alatt. Sőt felhívják a figyelmét a Biblia vagy a keresztény kiadványok bizonyos részeire, amelyek éppen a neki szükséges tanácsokat tartalmazzák (Péld 1:8–19; 6:20–22; 29:17; Ef 6:4). Megkívánhatják tőle, hogy elkísérje őket a keresztény összejövetelekre és ott üljön velük, abban a reményben, hogy talán megszívleli majd a bibliai tanácsot.

14, 15. Mi a teendő akkor, ha egy kiközösített szülő vissza akar térni a családi otthonba?

¹⁴ Mi a teendő akkor, ha egy közeli rokon, mondjuk fiú vagy szülő, aki nem lakik a családdal, kiközösített állapotba került és szeretne visszaköltözni a családi otthonba? A családnak kell eldöntenie, hogy az adott körülményektől függően hogyan járjon el.a

¹⁵ Például, ha kiközösített szülő megbetegszik, vagy már képtelen ellátni magát egészségügyi és pénzügyi vonatkozásban, a keresztény gyermeknek bibliai és erkölcsi kötelessége támogatni az ilyen szülőt (1Tim 5:8). Lehet, hogy ideiglenesen vagy véglegesen magához kell vennie őt az otthonába. Vagy talán ésszerűbbnek tűnik gondoskodnia kórházi gyógykezeléséről, s a kórházban kell látogatni a őt. Az, hogy mi a teendő, mindig különböző tényezőktől függ: a szülő valóságos szükségleteitől, a magatartásától és nem utolsósorban attól is, hogy a családfő hogyan látja házanépe szellemi jólétét.

16, 17. a) Hogyan reagáljanak a szülők arra a lehetőségre, hogy kiközösített gyermekük visszaköltözzön a családi otthonba? b) Mit tanulhatunk ezen a téren a tékozló fiú példabeszédéből?

¹⁶ Ugyanez vonatkozik az olyan gyermek esetére is, aki már elhagyta a szülői házat, de kiközösített vagy elkülönült állapotba került. Előfordult, hogy a szülők visszafogadták az otthonukba — egy bizonyos időre — kiközösített gyermeküket, aki testileg vagy érzelmileg megbetegedett. De a szülők minden esetben mérlegelhetik az egyedi körülményeket. Vajon a gyermekük eddig megállt a saját lábán és most képtelen rá? Vagy elsősorban azért szeretne hazaköltözni, hogy úgy könnyebb legyen az élete? Hogyan viselkedik, milyen az erkölcsi magatartása? Nem hoz-e „kovászt” a családba? (Gal 5:9).

¹⁷ Jézusnak a tékozló fiúról szóló példázatában az apa elébe sietett a fiának, s örömmel fogadta vissza megtérő fiát. Amikor látta a fiú siralmas állapotát, természetes szülői gondoskodással vette körül. Megfigyelhetjük azonban, hogy a fiú nem hozott haza magával prostituáltakat s nem azzal a szándékkal tért vissza, hogy atyja házában is folytatni fogja bűnös életmódját. Nem, szívből jövő megbánást tanúsított és eltökélt szándéka volt, hogy ezentúl tiszta életet él (Luk 15:11–32).

AMIKOR A KIKÖZÖSÍTETT ROKON NEM ÉL OTTHON A CSALÁDBAN

18, 19. a) Hogyan tekintsék a keresztények az olyan kiközösített rokonnal való kapcsolatot, aki nem tartozik szűkebb családi körhöz? b) Miért helyes ez az álláspont? (2Tim 2:19).

¹⁸ A második eset, amit meg kell vizsgálnunk olyan kiközösített vagy elkülönült rokonnal kapcsolatos, aki nem él a közvetlen családi körben vagy az otthonunkban. Az ilyen személy ezentúl is a rokonunk a vérségi vagy a házassági kötelék alapján, s korlátozott mértékben fennállhat annak szükségessége, hogy foglalkozzunk vele bizonyos családi ügyek kapcsán. Mindazonáltal, a helyzet nem egészen olyan, mintha egy fedél alatt laknánk vele, és nem lehetne elkerülni az érintkezést vagy beszélgetést. Jól elménkbe kell vésni a bibliai ihletett utasítást: „Ne barátkozzatok azzal [bárkivel], aki testvérnek mondja ugyan magát, de parázna, kapzsi . . ., az ilyennel még csak ne is étkezzetek együtt” (1Kor 5:11).

¹⁹ Azok a keresztények tehát, akik a családi otthonon kívül élő kiközösített személy rokonai, igyekezzenek kerülni vele minden felesleges kapcsolatot, a lehető legritkábbra korlátozva még a kereskedelmi ügyleteket is. Hogy ez az eljárás mennyire ésszerű, az számos jelentésből kitűnik. Sokan vallják ugyanis az alábbi téves nézetet: ,Igaz ugyan, hogy ki van közösítve, de azért továbbra is rokonok vagyunk és éppen úgy kezeljük őt, mint azelőtt.’ Egy bizonyos területről a következőket jelentették:

„Egy kiközösített személy a gyülekezetnek körülbelül egyharmadával állt rokonságban. Minden rokona továbbra is fenntartotta vele a kapcsolatot.”

Egy köztiszteletben álló vén pedig ezt írta:

„A mi területünkön egyes nagy családos kiközösítetteket a királyság-terem előterében kedélyes hátbaveregetéssel és kézfogással fogadtak (bár tudták, hogy a kiközösített — akit jól ismertek — még mindig erkölcstelen életet él). Én nagyon szeretném, ha a kiközösítettek belátnák, hogy Jehova gyűlöli helytelen viselkedésüket és az ő népe is gyűlöletesnek tekinti azt, ezért valóban át kell érezniük, hogy őszinte megbánásra van szükségük. Mi segíthetne jobb belátásra bírni a kiközösítetteket, ha a nagy létszámú családjuk — amely jól ismeri helytelen viselkedésüket — állandóan szívélyesen üdvözli őket?”

20, 21. Miért kell vigyáznunk, ha kiközösített rokonról van szó? (2Tim 2:22).

²⁰ Bizonyára az első században is voltak olyan gyülekezetek, ahol sokan rokonságban álltak egymással. De ha valakit kiközösítettek közülük, vajon az összes rokonai továbbra is úgy viselkedtek azzal szemben, mint azelőtt, annyi különbséggel, hogy nem folytattak bibliai beszélgetést a kiközösítettel? Egyáltalán nem! Különben a gyülekezet nem követte volna valóban az alábbi parancsot: „Vessétek ki a gonoszt magatok közül” (1Kor 5:13).

²¹ Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a kiközösített személy helyzete felett sohase húnyjunk szemet, ne is próbáljuk jelentéktelennek tekinteni azt. Ahogyan Kóré fiai példát mutattak, nekünk is elsősorban Jehova és teokratikus elrendezése iránt kell lojálisaknak maradnunk. Biztosak lehetünk abban, hogy ha Jehova irányadó mértékeit támogatjuk és szívesebben vagyunk szervezett népe társaságában, élvezni fogjuk Jehova védelmét és áldásait (Zsolt 84:10–12 [Károli: 84:11–13]).

TÁRSAS ÖSSZEJÖVETELEK ÉS A KIKÖZÖSÍTETT ROKONOK

22. Miért vetődhetnek fel családi összejövetelek esetén sajátos problémák kiközösített rokonok miatt?

²² A rokonok általában sokat vannak együtt étkezések, kirándulások, családi összejövetelek és egyéb társas összejövetelek alkalmával. De ha valaki megbánás nélkül kitartott a bűnben és ezért ki kellett közösíteni, ez bizony nehézségeket okozhat keresztény rokonainak az ilyen összejövetelek tekintetében. Jóllehet tisztában vannak azzal, hogy továbbra is a rokonai maradnak, nem szeretnék figyelmen kívül hagyni Pál tanácsát, tudniillik azt, hogy a hithű keresztények ,ne barátkozzanak’ kiközösített bűnössel.

23. Milyen helyzet adódhat a kiközösített rokont illetően egy keresztény menyegző alkalmával?

²³ Nem óhajtunk valamiféle szabályt felállítani arra vonatkozóan, hogy a családtagok részt vegyenek-e olyan összejövetelen, ahol kiközösített hozzátartozójuk is jelen van. Ezt az érdekelteknek kell megoldaniuk Pál tanácsa szerint (1Kor 5:11). Meg kell értenünk azonban, hogy ha egy kiközösített eljön olyan összejövetelre, ahová nem a vér szerinti rokonsághoz tartozó testvérek is hivatalosak, ez kihatással lehet arra, hogy mások mit tesznek. Például: egy keresztény házaspár a királyság-teremben köt házasságot. Ha egy kiközösített hozzátartozójuk is eljön a királyság-terembe a menyegzőre, természetesen nem működhet ott közre, nem töltheti be például a vőfély szerepét. És ha menyegzői lakomára vagy fogadásra kerül sor? Az ilyesmi nagyon kedves társasági alkalom lehet, amilyen Kánában volt, s amelyen Jézus is részt vett (Ján 2:1, 2). Nos, megengedhető-e, hogy a kiközösített személy is ott legyen vagy egyáltalán meghívhatjuk-e őt? Ha eljönne, talán több keresztény — akár rokon, akár nem — úgy következtetne, hogy ő nem mehet el, mivel nem lehet vele egy társaságban és nem ehet együtt vele, ha tekintetbe vesszük Pálnak az 1Korinthus 5:11-ben olvasható tanácsát.

24. Milyen társaságban érezhetik magukat legjobban a lojális keresztények? (Péld 18:24).

²⁴ A keresztények néha úgy érezhetik, hogy a kiközösített vagy elkülönült rokonuk nem lehet jelen olyan összejövetelen, ahol általában családtagok vannak együtt. A keresztények mégis élvezhetik a gyülekezet lojális tagjainak társaságát, eszükben tartván Jézus következő szavait: „Aki az Isten akarata szerint cselekszik, ő az én testvérem és nővérem és anyám” (Márk 3:35).

25, 26. Ha egy kiközösített rokon elhalálozik, mi lehet a helyzet a temetésével?

²⁵ Tény az, hogy amikor egy keresztény átadja magát a bűnnek és ezért kiközösítik, sokféle jogától fosztja meg magát: elveszíti Isten előtt helyeselt állapotát; a keresztények boldog gyülekezetének tagságát, a testvérek gyengéd barátságát és azoknak a társaságát is, akik közül esetleg többen az ő keresztény rokonai (1Pét 2:17). Az általa okozott fájdalom annyira tartós, hogy talán még őt magát is túléli.

²⁶ Ha pedig mint kiközösített hal meg, a temetése is gondot okoz. Lehet, hogy a keresztény rokonai azt szeretnék, ha beszéd hangzana el a királyság-teremben, ahol ez a szokás. Ámde ez nem lenne helyénvaló a gyülekezetből kizárt egyén esetében. Ha tanújelét adta megbánásának és kereste Isten megbocsátását például úgy, hogy véget vetett a bűn gyakorlásának és részt vett a keresztény összejöveteleken, egyes testvérek lelkiismerete talán megengedheti, hogy bibliai beszédet tartsanak a ravatalozóban vagy a sírnál. A halottak állapotáról szóló ilyen beszéd tanúskodást jelent a hitetlenek számára és vigaszt nyújt a hozzátartozóknak. Ha azonban a kiközösített végig kitartott a hamis tanok mellett vagy az Istennek nem tetsző viselkedésében, még ilyen halotti beszéd tartása sem helyeselhető (2Ján 9–11).

TANULSÁG MINDANNYIUNK SZÁMÁRA

27. Hogyan kell tekintenünk Isten ítéletét?

²⁷ Mindannyiunknak meg kell értenünk, hogy Jehova ítélete az, ami számít (Péld 29:26). Ez a gyűlöletes szokásokra is vonatkozik, mivel a Biblia megmutatja, hogy Isten utálja az ilyesmit (Péld 6:16–19). De vonatkozik az egyénekről alkotott ítéletére is. Jehova Szava egyértelműen kimondja, hogy „igazságtalanok”, akik a „test cselekedeteit” gyakorolják, nem örökölhetik az ő királyságát (1Kor 6:9, 10; Gal 5:19–21). Az ilyeneknek nincs helyük a mennyben, de arra sem alkalmasak, hogy a királyság földi birodalmában éljenek. Ha tehát valaki szeretne megmaradni Isten tiszta gyülekezetében, annak most igazodnia kell Isten irányadó mértékeihez. Isten egyszerűen nem engedi meg, hogy „kovász”, vagyis megrontó befolyás érvényesüljön szent népe soraiban (1Kor 5:6–13).

28. A kiközösítés hogyan teheti próbára lojalitásunkat?

²⁸ Természetesen, ha közeli hozzátartozónk kerül kiközösített állapotba, nagy próbát jelenthetnek számunkra az emberi érzelmek. Ezek az érzések és családi kötelékek különösen erősek a szülők és gyermekek között, s nem kevésbé erősek, amikor házastárs kiközösítéséről van szó. Mégis be kell látnunk, hogy végső soron senkinek sem használnánk azzal — és egyáltalán nem lenne Istennek tetsző dolog —, ha az érzelmeink oda vezetnének, hogy figyelmen kívül hagynánk Isten bölcs tanácsát és útmutatását. Meg kell mutatnunk, hogy teljes bizalommal vagyunk Isten tökéletesen igazságos útjai iránt a megbánást nem tanúsító bűnösök kiközösítésével kapcsolatos intézkedését is beleértve. Ha lojálisak maradunk Istenhez és a gyülekezethez, a vétkes talán levonja idővel a tanulságot, megbánja a bűnét és visszakerül a gyülekezetbe. Akár megtörténik ez, akár nem, mindenképpen megvigasztalhat és megerősíthet minket az, amit Dávid mondott élete alkonyán:

„[Isten] összes bírói döntése szemem előtt van; . . . És Jehova fizessen meg nekem aszerint, hogy milyen igazságos, milyen tiszta vagyok az ő szemében. A lojálissal lojálisan bánsz; a feddhetetlennel feddhetetlenül; a tisztához tiszta vagy . . . Az alázatosakat megmented” (2Sám 22:23–28).

[Lábjegyzet]