2. fejezet

A fejlődéselmélet keletkezése

BÁR néhány ókori filozófus szívesen foglalkozott evolúciós elképzelésekkel, egyikük sem talált széles körű elfogadásra. A középkorban is jelentek meg olyan írások, amelyek recepteket közöltek, hogyan lehet létrehozni élettelen anyagból pl. legyeket, méheket, sőt még egereket is, de csupán az elmúlt két évszázadban indult virágzásnak a szerves fejlődés elmélete.

Az első korábbi, több-kevesebb sikert elért elméletek között találjuk az angol természettudós, Erasmus Darwin (Charles Darwin nagyapja) és a francia tudós, Buffon gróf elméleteit, akik a tizennyolcadik században éltek. Ők azt állították, hogy ha egy növény vagy egy állat új tulajdonságokat vesz fel környezetéből, ezt képes átörökíteni utódaira, s ezek végül evolúciónak számító változásokat eredményeznek. Azt állították például, hogy egyes állatok vastag, páncélszerű bőre azért fejlődött ki, mert ismételten sok ütés érte az állatot. Ezt a tulajdonságot aztán átörökítették utódaikra, amelyek már vastagabb bőrrel születtek.

A tizenkilencedik század elején Jean de Lamarck francia tudós kiadott egy könyvet, amely egyetért a szerzett tulajdonságok elméletével, de szerinte a fejlődés hajtóereje a szervezetet kényszerítő szükségszerűség. Elmélete szerint a zsiráfoknak azért van hosszú nyakuk, mert nem volt elegendő növényzet a földön, és így kénytelenek voltak nyakukat nyújtogatni, hogy a fák felső lombozatát elérjék. Így minden nemzedék egy kicsit hosszabb nyakat örökített át utódaira.

Nos, milyen mértékben terjedt el abban az időben a szerzett tulajdonságokról szóló elmélet? Az evolucionista De Beer a Charles Darwin című könyvében így válaszol erre a kérdésre: „A tizenkilencedik század végéig senki sem mert kételkedni benne, . . . a tizenkilencedik század előtt egy kézen is meg lehetett volna számolni azokat, akik elvetették a szerzett tulajdonságok örökölhetőségét.”²⁶

A tizenkilencedik század végén azonban August Weismann, német tudós megpróbált kitenyészteni farok nélküli egérfajtát. Ebből a célból az egerek farkát egyszerűen levágta, és utána engedte pározni őket. A Review Text in Biology (Általános Biológia) című kézikönyv 1966-ban így számol be az eredményekről:

„Ezt az eljárást megismételte húsz egymást követő nemzedéknél. Az utolsó nemzedéknek azonban éppen olyan hosszú farka lett, mint az előzőknek. Ez volt az első kísérleti bizonyíték arra, hogy a szerzett tulajdonságok, mint például a mesterséges faroknélküliség, nem öröklődnek . . .

A szerzett tulajdonságok nem öröklődnek, mert a környezeti tényezők, amelyek nem hatnak az ivarsejtek génjeire [öröklődő tulajdonságokat hordozó részecskéire], azok nem tudják befolyásolni a születendő nemzedéket.”²⁷

H. J. Muller Nobel-díjas genetikus is azt mondta:

„A környezet erős befolyása ellenére — amely módosítani képes a test egészét, valamint sejtjeinek protoplazmáját — a test csírasejtjeinek génjei megőrzik eredeti felépítésüket; a testet megváltoztató fajlagos változások érintetlenül hagyják őket, úgyhogy szaporodáskor a módosult egyed az utódokba olyan géneket örökít át, amelyeket a ,szerzett tulajdonságok’ nem befolyásoltak.”²⁸

Jóllehet az igazi tudományos tények teljes mértékben felrobbantották a szerzett tulajdonságokon alapuló fejlődéselméletet, mégsem halt ki teljesen. W. H. Dowdeswell The Mechanism of Evolution (A fejlődéstan mechanizmusa) címen 1960-ban megjelent könyve azt mondja: „Lamarck tanítását 1948-ban Liszenko vezetésével a Szovjetunióban újra felélesztették, de iskolájának állításait újabban kétségbe vonták, és úgy látszik, nem annyira tudományos, mint inkább ideológiai okokból támogatták széleskörűen.”²⁹ Később, 1965. február 12-én a Time című folyóirat közölte, hogy Liszenkót elmozdították állásából, és elméleteit még a kommunisták is elvetették azzal a megjegyzéssel, hogy „az öröklődést a szaporodási sejtekben levő gének szabályozzák, és ezek az egyén élete folyamán változatlanok maradnak”.³⁰

A legnagyobb lendületet az evolúciós eszmék terjedésének Charles Darwin írásai adták, különösen az 1859-ben megjelent A fajok eredete című könyve. Darwin elmélete szerint a különböző fajok tagjai a létért állandó küzdelemben állnak egymással, és ebből az kerül ki győztesen, amelyik előnyös változásra tud szert tenni. Így a legalkalmasabbak életben maradnak, a többiek elpusztulnak. A túlélők az előnyös változásokat átszármaztatják utódaikra, ami végül is érthetővé teszi az új életformák kifejlődését. Darwin ezt a folyamatot „természetes kiválasztódásnak” nevezte.

Darwin felfogásának szemléltetéséül szolgáljon a zsiráf. Egyes zsiráfok ismeretlen okból kifolyólag kicsit hosszabb nyakkal születtek, mint a többiek. A hosszabb nyakú zsiráfok győztesen kerültek ki a táplálék megszerzéséért folytatott harcból, így életben maradtak („természetes kiválasztódás”), és egy kicsit hosszabb nyakat örökítettek utódaikra. Ez több nemzedéken át ismétlődött, miáltal feltehetően magyarázatot kapunk a hosszú nyakú zsiráfok kialakulására.

Idővel azonban Darwin elméletével szemben kifogások merültek fel. Clark és Mould: Biology for Today (Napjaink biológiája) című, 1964-ben megjelent kézikönyvében a következőképpen hívták fel erre a figyelmünket:

„A tudósok számos ellenvetést emeltek a darwini elmélet teljes elfogadásával szemben . . . 1. Az elmélet nem ad magyarázatot az öröklődés összes ismert tényeire. Az elmélet például nem magyarázza meg világosan, miért öröklődnek egyes változások, mások viszont nem. Sok változás annyira csekély, hogy képtelen az egyednek segítséget nyújtani a létért való küzdelemben. 2. Az elmélet azt sem tudja megmagyarázni, hogy miként vezet a csekély változások fokozatos felhalmozódása a magasabbrendű organizmusoknál megtalálható bonyolultabb szervek keletkezéséhez.”³¹

Az evolucionista Mellersh: The Story of Life (Az élet története) című könyvében megjegyzi:

„A darwini elmélet szerint a kérdező rámutathat arra, hogy minden változásnak azonnali értékűnek kell lennie tulajdonosa számára, hogy nagyobb esélyt adjon neki a túlélésre, mint társainak. Vajon milyen ,túlélési értéke’ van a szemnek a kialakulás első, bizonytalan, kezdetleges szakaszában, vagy az első végtagok erőtelen és csupasz csapkodásának a szárny kialakulásának kezdetén? . . . A természetes kiválasztódás értelmetlen és céltalan.”³²

A darwini elmélet tehát úgy, ahogy Darwin megfogalmazta, tévesnek bizonyult, és sok vonatkozását elvetették. Az evolúcióval kapcsolatban a legközelebbi nagy lépést 1901-ben tették. Hugo de Vries holland botanikus kísérleteket végzett az esti kankalin néven ismert növénnyel. Megfigyelte, hogy esetenként egészen szokatlan alakú virágok keletkeztek, és az utódok örökölték ezeket a tulajdonságokat. Az ilyen utódokat mutánsoknak nevezte. De Vries azt gondolta, hogy az előnyös nagy mutációk az okai a fejlődésnek. Eszerint például a szokatlanul hosszú nyakú zsiráfok mutánsokként jöttek létre, és a létért folyó küzdelemben jobban megállták a helyüket, mint a rövid nyakú zsiráfok. Ezeknek a mutánsoknak hosszú nyakú utódaik születtek, és ez a feltehető magyarázat az evolúciónak erre a részjelenségére.

Ez az új elmélet sem maradt sokáig ellenvetés nélkül. A nehézségek elég hamar nyilvánvalókká lettek. De Beer azokról a hirtelen nagy változásokról, amelyek De Vries szerint okai a fejlődésnek, ezt mondja:

„Sok [mutáció] halálos kimenetelű, és elpusztítja az élő teremtményeket, amelyekben jelentkezik . . . A mutációk korántsem jelentik az alkalmazkodás tökéletességét, a mutációk nyilvánvalóan károsak, és nem adnak magyarázatot arra, hogyan jött létre és tökéletesedett az az alkalmazkodás. Ennek következményeképpen . . . a huszadik század első húsz évében az evolúciós kutatásokban és elméletekben teljes fejetlenség és zűrzavar uralkodott.”³³

Hall és Lesser a Review Text in Biology (Általános Biológia) című könyve az eddig megjelent legfontosabb evolúciós elméleteket a következőképpen foglalta össze:

„Minthogy Lamarck elmélete [a szerzett tulajdonságokról] hamisnak bizonyult, így csupán történelmi érdekessége van. Darwin elmélete [természetes kiválasztódás] nem ad kielégítő magyarázatot a változatok eredetére és öröklődésére . . . De Vries elmélete [nagy mutációk] sem bizonyult helytállónak, mivel egyetlen mutáció sincs olyan nagy, vagy a mutációsorozat olyan számos, hogy elegendő legyen az utód egy nemzedékén belül egy új faj kialakulásának megindításához.”³⁴

Vajon az elméleteknek ez a zűrzavara tisztázódott-e napjainkban? Melyik elméletet ismeri el ma a legtöbb evolucionista? Vajon az elfogadhatóbb? Tudományosabb?

A MODERN ELMÉLET

Az utóbbi években egy új elméletet dolgoztak ki, amelyet sok evolucionista elfogad. Ez a modern elmélet magába foglalja Darwin és De Vries egyes nézeteit. C. P. Martin, a McGill Egyetem professzora az American Scientist című folyóiratban megjelent egyik cikkében ezt így fogalmazta meg: „[A biológusok] túlnyomó többségének az a nézete, hogy az evolúció a mutációk és a természetes kiválasztódás által ment végbe.”³⁵

E modern elmélet szerint egy kis hasznos mutáció jelentkezik egy bizonyos szervezetben. Ez a mutáció ezt a szervezetet alkalmasabbá teszi az életben maradásra versenytársainál. Az apró, hasznos mutáció öröklődik sok-sok nemzedéken át. Évmilliók során ugyanebben a vonalban több előnyös mutáció lép fel, amelyek előidézik, hogy a szervezet egy másikká alakuljon át. Ezt a modern elméletet az Oklahoma City Times 1966. augusztus 10-i számában megjelent cikk a következőképen összegezte: „Az öröklési tényezők alkalmi változatai lassan odahatottak — mintegy kísérletek és kudarcok után —, hogy az ember jobban tudott alkalmazkodni környezetéhez, mint a vetélytársai. Ez a mai elismert, tudományos szempont, és a tudósok ezt a hosszas, de gyakran kontárkodó folyamatot nevezik ,evolúciónak’.”³⁶ Mivel a modern elmélet részben tartalmazza Darwinnak a „természetes kiválasztódásról” vallott nézetét, ezt az elméletet gyakran „új-darwinizmusnak” is nevezik.

A modern elmélet szemléltetése végett újra utalhatunk a zsiráfra. Azt mondják, hogy a múltban a mai zsiráfok őseinek rövid nyaka volt. A létért folyó küzdelemben a zsiráfok azért versenyeztek, hogy a fák lombját legelhessék. Egyes zsiráfok véletlenül kissé hosszabb nyakú mutánsokká váltak. Ezek nagyobb számban maradtak életben, mivel a fák magasabb ágain levő lombozatot is le tudták legelni. A rövid nyakú zsiráfok kipusztultak, s csak a hosszabb nyakú zsiráfok hoztak létre utódokat. Ez a folyamat állítólag így folytatódott, míg végül is a zsiráfok nyaka elérte a mai hosszúságot.

Sok evolucionista azt állítja, hogy végül sikerült egy olyan elméletet felállítani, amely kielégítően megmagyarázza a fajok keletkezését. Jean Rostand, a világhírű biológus és evolucionista ezt írta: „Számukra az evolúció problémája alapjában véve teljesen és végérvényesen megoldódott. A mutációval és a természetes kiválasztódással tökéletes magyarázat áll rendelkezésükre.”³⁷

Ezen a ponton azonban ismét ugyanazzal a korábban említett problémával találjuk szemben magunkat, mert a modern elmélet egyáltalán nem oldotta meg a kérdést. A vita még mindig dühöng. Bizonyítja ezt az a tájékoztatás is, amelyet a Science Digest 1961. januári számában találunk. Az író „El kell-e égetnünk Darwint?” című cikkében ezt mondja:

„A francia tudományos gondolkodás terén az utóbbi évben talán az az egyedüli legjelentősebb esemény, hogy az evolúció fenti, hagyományos magyarázata alapjában megrázkódott. A múltban már gyakran bírálták, most azonban olyan heves tűz alá került, hogy úgy látszik, legalábbis Franciaországban nyitva áll az út a fajok eredetének egy újabb elméletéhez . . .

Ma a francia lázadók többek között a következő meglepő kérdéseket teszik fel: Ha a két és fél méter hosszú nyakú zsiráf a természetes kiválasztódás eredménye és a legalkalmasabb egyed életben maradásának egyik példája, akkor mit mondjunk a juhokról, amelyeknek nyaka csak néhány centiméter? Vajon a zsiráfok és a juhok nem közeli unokatestvérek, illetve majdnem testvérek az állatvilágban . . . ? Élhet-e hát két unokatestvér egymás mellett úgy, hogy mind a kettő alkalmasabb a másiknál, az egyik azért, mert hosszabb a nyaka, a másik meg azért, mert rövidebb?

És ha már a juhokról van szó, mit mondjunk a szarvasokról? A klasszikus iskola szerint ezek szeszélyesen elkezdtek nőni, s mivel a juhoknál a létért folyó küzdelemben hasznos eszközöknek bizonyultak, a természet kiválogatta a szarvval rendelkező állatokat, és kirekesztette a szarvnélkülieket. Valóban így történt ez? Nos, legalább annyi szarvatlan létezik, mint amennyinek szarva van. Melyik hát az alkalmasabb közülük . . . ?

A levelibéka 120 000 megtermékenyített sejtjéből csak két egyed marad életben. Vajon azt kell ebből következtetnünk, hogy a természet ezt a két békát azért választotta ki a 120 000-ből, mivel ezek voltak a legalkalmasabbak? Vagy talán . . . a természetes kiválasztódás nem más, mint vak halandóság, amely egyáltalán semmit sem válogat?”³⁸

A modern elmélet ellen újabb támadást indított egy ismert evolucionista, Jean Rostand. Az 1961-ben megjelent The Orion Book of Evolution című könyvében ezt írja:

„Vajon valóban megoldódott-e . . . az evolúció problémája, amint ezt az új-darwinisták állítják? . . . Nekem személyesen más a véleményem, és sok más társammal együtt kénytelen vagyok néhány közismert ellentmondást felhozni az új-darwinizmus elmélete ellen . . .

Az általunk ismert mutációk, amelyeknek általában az élővilág kialakulását tulajdonítják, vagy szervi hiányosságokat, veszteségeket [például pigment- vagy nyúlványhiányt], vagy a már meglevő szervek megkettőződését idézik elő. Mindenesetre a szerv felépítésében a mutáció révén nem jön létre semmi új vagy eredeti, tehát semmi olyan, amelyet egy új szerv alapjának vagy egy új működés előfeltételének tekinthetnénk . . .

Nem, semmiképpen sem tudom elhitetni magammal azt, hogy az öröklődésnek ezek a ,baklövései’ képesek lettek volna létrehozni az egész világot a maga pazar sokrétűségével, részletfinomságaival és meglepő ,alkalmazkodóképességével’; még akkor sem, ha a természetes kiválasztódás együttműködését és roppant nagy időt tételezünk fel, amely alatt az evolúció az életen munkálkodott . . . Nem tudom elhinni, hogy a szem, a fül és az emberi agy ily módon alakult volna ki; . . . Semmi olyat nem ismerek, ami arra a feltevésre jogosítana, hogy azok a mélyreható testi változások és fantasztikus átalakulások, melyeket az evolúció folyamán fel kell tételeznünk, önmaguktól mentek volna végbe, s így a gerinctelen állatok gerincesekké, a halak kétéltűekké, a kétéltűek szárnyasokká, és a szárnyasok emlősökké alakultak volna át.”³⁹

Miután Rostand elvet és kétségbe von minden jelentősebb elméletet, ezt kérdezi: „Vajon meglep-e majd a jövő az evolúció mechanizmusával kapcsolatban egy új, nagyszerű elmélettel? Ezt a reményt ne zárjuk ki, de nehéz elfojtani bizonyos kétkedést.” Majd így fejezi be: „E meglehetősen kiábrándító végkövetkeztetés ellenére rendkívül fontos, hogy senki se találjon ebben ürügyet arra, hogy kétségbe vonja magának az evolúciónak a tényét.”⁴⁰

A becsületes kutató azonban kétségbe fogja vonni. Most, az egymásnak ellentmondó elméletek, érvelések és állítások néhány évszázada után az elfogulatlan kutató számára nyilvánvaló, hogy az evolúció egyáltalán nem tény, hanem csupán elmélet, s hogy kétségbe kell vonnunk, ha el akarunk jutni az igazsághoz.

MENNYIRE TUDOMÁNYOS?

Van a dolognak egy másik oldala is, amit meg kell vizsgálnunk. A Saturday Evening Post az evolúció érdekében írt egyik cikkben 1966. december 3-án arról tudósít:

„A jelenlegi kutatást irányító evolucionisták közt . . . gyakran heves vitákra kerül sor a bizonyítékok előterjesztése alkalmával. A bírálatot olykor személyes sértésnek tekintik, olykor talán annak is szánják.

Nemrégen egy professzor cikket írt, amelyben a lehető legszelídebb formában kérdést intézett egy korábbi tanárához bizonyos lelet hitelessége tekintetében — és megszakadt egy harminc éves barátság. Más alkalommal egy kiváló antropológus a tiszteletére rendezett összejövetelen felállt, és beszélni kezdett. Beszédében pályafutásának első napjaira emlékezett vissza, amikor az emberi fejlődésről vallott nézeteit nem vették figyelembe. Beszédéből azonban csak néhány mondatot tudott elmondani. A csalódás éveire való emlékezés annyira hatalmába kerítette, hogy lehajtotta fejét és sírni kezdett. A kutatók gyakran felháborodottan hagyják el az értekezleteket, szidalmazzák egymást, vitatják a felfedezés jogát, s gondolataik ellopásával vádolják kollégáikat.

Az ilyen magatartás . . . a történelem előtti korok kutatói között meglepően gyakori. Ennek a ,foglalkozási betegségnek’ az oka ismeretlen, de könnyen lehet, hogy a meggyőző adatok hiányával van kapcsolatban . . . Olykor minél kevesebbet talál egy ásató régész, annál makacsabbul ragaszkodik a saját álláspontjához.”⁴¹

A cikk szerzője, aki megpróbálta az evolucionista tudósoknak ezt az egészen sajátságos, gyerekes viselkedését mentegetni, még hozzáfűzi: „Nem tudom megmagyarázni az okát — mondja egy antropológus, aki már többször részt vett ilyen csatározásban —, de a múlt feltárásában van valami, ami valahogy hatalmába keríti az embert. Úgy tűnik, valahányszor valaki egy emberi csontot talál, elveszti a józan eszét a lelőhelyen.”

Mindez határozottan bizonyítja, hogy igazán tudományos módszert nem alkalmaztak és nem alkalmaznak evolúciós elméletekre. Az evolucionisták nem a tények által jutnak következtetéseikre, hanem a már előre megalkotott következtéseikkel erőszakot alkalmaznak a tényeken.

Szigorú értelemben vett tudományos módszer az, amelynél előbb elemzik a rendelkezésre álló tényeket, és azután vonnak le következtetéseket. Az elfogulatlan kutatónak nem is okoz ez nehézséget, mivel sok bebizonyított tudományos tény áll rendelkezésére. Ez mindenkinek lehetővé teszi, hogy ítéletét csupán a megbízható bizonyítékok alapján hozza meg, és becsületes következtetéseket vonjon le, olyan következtetéseket, amelyek nem önzésen, kicsinyeskedő nézeteltéréseken, hírnévhajhászáson, törtetésen vagy előre megalkotott véleményeken alapulnak. Nos, ilyen tények alapján milyen következtetést lehet levonni az élet eredetével kapcsolatban?

[Kép a 14. oldalon]

Az élet során szerzett tulajdonságokat, mint például a mesterségesen megnagyobbított ajkakat, az utódok nem öröklik

[Kép a 18. oldalon]

A francia tudósok ezt kérdezik: „Hát élhet egymás mellett két olyan rokon, amelyek mindketten alkalmasabbak a másiknál, az egyik azért, mert hosszabb a nyaka, a másik pedig azért, mert rövidebb?”

[Kép a 19. oldalon]

Shropshire-i kos

Dorset szarvú kos

Ha a juhoknak azért fejlődött ki szarvuk, mert ezáltal életképesebbek voltak, miért van oly sok szarv nélküli juh, melyek ugyanolyan jól fennmaradnak, mint amelyeknek szarvuk van?