1961-ben Jeruzsálemtől délnyugatra, viszonylag a városhoz közel, feltártak egy ősi temetkezési barlangot. Erről az Israel Exploration Journal-ban (13. kötet, 2. szám) tudósítás jelent meg. A barlang falain héber feliratok voltak az i. e. VIII. század második feléből. A feliratok között ilyen mondatok olvashatók: „Jehova az egész föld Istene.”

1966-ban riport jelent meg az Israel Exploration Journal-ban (16. kötet, 1. szám), és beszámolt olyan cserépedényekről, amelyeken héber írás volt. A leletek Aradból, Dél-Izraelből valók. Az írások i. e. VII. század vége felé készültek. Az egyik ilyen írás például magánlevél, amely Eliáshib nevezetű férfinak szólt. Így kezdődik: „Az én uramnak, Eliáshibnak: Jehovától kérd békességedet.” A vége így szól: „Jehova házában lakik.”

1975-ben és 1976-ban Negeb környékén ténykedő régészek feltártak egy csokorra való héber és föníciai feliratot a falvakolatokon, nagy tároló korsókon és kőedényeken. A feliratok tartalmazták az Istennek megfelelő héber szót, valamint Isten JHVH nevét héberül. Magában Jeruzsálemben is nemrégen felszínre került egy kis összetekert ezüstszalag, szemmel láthatólag a babiloni száműzetés előtti időből. A kutatók azt mondják, hogy amikor kiterítették, Jehova neve került elő — héber betűkkel leírva (Biblical Archeology Review, 1983. március/​április, 18. oldal).

Egy másik példa Isten nevének használatára az úgynevezett „Lákisi levelek”. Ezek az agyagcserepekre írott levelek 1935—38 között Lákisnak, ennek az erődítménnyel körülvett városnak romjai alól kerültek elő. Valamikor Lákis jelentős szerepet játszott Izrael történelmében. Úgy tűnik, hogy ebben egy judeai előőrsnél szolgáló tiszt Jaos nevezetű lákisi felettesének írt, minden valószínűség szerint az izrael—babilon háború alatt, az i. e. VII. század vége felé.

A nyolc olvasható cserépdarab közül hét ilyen üdvözléssel kezdi üzenetét: „Jehova láttasson jó napokat az én urammal jó egészségben!” Isten neve összesen 11-szer fordul elő a hét üzenetben, világosan jelezve, hogy Jehova neve i. e. VII. század vége felé még használatos volt a mindennapi beszédben.

Isten nevének ez a közismertsége és használata fennmaradt Malakiás idejéig, aki Jézus előtt körülbelül 400 évvel élt. A nevét viselő bibliai könyvben Malakiás kiemeli az isteni nevet, hiszen 48-szor használja.

Ahogy az idő telt, a zsidók elkerültek szülőföldjükről, és egyesek már nem olvasták a Bibliát héber nyelven; i. e. III. században a Biblia akkor meglevő részeit (az „Ószövetséget”) elkezdték görögre, az akkori nemzetközi nyelvre fordítani. De Isten nevét nem hagyták figyelmen kívül. A görög Septuaginta ősi, napjainkig fennmaradó másolatai ezt tanúsítják.

SENKI sem tudja teljes bizonysággal, mikortól nem ejtették ki hangosan az ortodox zsidók Istennek a nevét, és mikor kezdték el helyettesíteni az Isten Szuverén Úr-nak megfelelő héber szavakkal. Egyesek úgy vélik, hogy Isten nevének említése már jóval Jézus kora előtt kiment a használatból. Arra viszont konkrét bizonyíték van, hogy a főpap még a templomi vallási szolgálat közben kiejtette Istennek a nevét — különösen az engesztelési napon — egészen a templom i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig. Vagyis Jézus földön jártakor Isten nevének a kiejtése még ismeretes volt, jóllehet nem olyan széles körben.

Miért hagytak fel a zsidók Isten nevének a kiejtésével? Valószínűleg, vagy legalábbis részben talán azért is, mert a harmadik parancs szavait rosszul értelmezték: „Jehova, a te Istened nevét méltatlanul fel ne vedd!” (2Mózes 20:7). Ez a parancs mindenestre nem tiltotta meg Isten neve kiejtését. Különben aligha használták volna ezt a nevet Isten ókori szolgái, például Dávid oly gyakran Jehova áldása nélkül. És miért ejtette ki Isten az ő nevét Mózesnek, és miért parancsolta meg neki, hogy magyarázza meg az izraelitáknak, ki az, aki őt elküldte? (Zsoltárok 18:1–3, 6, 13, [18:2–4, 7, 14, Károli]; 2Mózes 6:2–8).

Jézus idejére viszont már kialakult az az erős irányzat, amely Isten ésszerű parancsait megpróbálta felettébb ésszerűtlen módon értelmezni. Például a negyedik parancs a Tízparancsolat közül előírta a zsidóknak, hogy ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot minden héten (2Mózes 20:8–11). Az ortodox zsidók ezt a parancsot szinte nevetségességig komplikálták: számtalan szabályt dolgoztak ki, és a legapróbb részletességgel előírták, mit szabad és mit nem szabad tenni szombaton. Kétségtelen, ugyanebben a szellemben fogták fel Istennek azt az ésszerű parancsát is, hogy Isten nevét nem szabad tiszteletlenül szájukra venni, mert a lehető legésszerűtlenebb végletbe estek: ugyanis azt mondták, hogy ki sem szabad ejteniük ezt a nevet.a