Isten városa (Civitatis Dei) című híres művében kijelenti: „Az egyház már itt, a földön egyben Krisztus királysága és a mennyei királyság.”

The New Bible Dictionary kifejti, hogy milyen hatással volt ez a kilátás a katolikus teológiára: „A római katolikus teológia egyik jól felismerhető vonása Isten országának és az egyháznak a földi elrendezésben való azonosítása, és ez az azonosítás főképpen Ágoston érdeme. Az egyházi hierarchiában Krisztus Isten országa királyaként van megemlítve. Az ország területe egybeesik az egyház hatalmának és tekintélyének határaival. A mennyek országa aszerint terjeszkedik, ahogy az egyház terjeszkedik a világon, és ahogy a missziója kibővül.”

Ez a felfogás szükségtelenné tette az állandó „éberséget”, vagyis arra a jelre való figyelést, amely majd jelzi Isten Királysága közelségét. E. W. Benz professzor a The New Encyclopoedia Britannica című művében ezt mondja: „Ő [Ágoston] nem tartotta fontosnak az eredetileg meglévő mindennapos várakozást, mert azt vallotta, hogy Isten országa már elkezdődött e világon az egyház megalapításával; az egyház történelmileg Isten országát képviseli itt, a földön. Az első feltámadás — Ágoston szerint — minden esetben megtörténik akkor, amikor valaki az egyházban a keresztség szentségében részesül, s így a hívek Isten országába belépnek.”

Ágoston volt az, aki végérvényesen szakított Jézus Krisztus ezeréves uralmának Szentíráson alapuló reménységével, azzal a reménységgel, amelynek értelmében Krisztus helyreállítja a földön a Paradicsomot (Jelenések 20:1–3, 6; 21:1–5). A The Catholic Encyclopoedia elismeri: „Szent Ágoston végül is azt a meggyőződést vallotta, hogy nem lesz millenium. Az emberiség 6000 éves uralma után következő ezeréves szombatnap maga az örök élet, vagy más szavakkal, az ezres szám itt magát a tökéletességet akarja jelezni.” Az Encyclopoedia Britannica Macropaedia-ban (1977) hozzáfűzi: „[Ágoston] számára a millenium az a szellemi állapot, amelybe az egyház pünkösdkor egyetemlegesen belépett . . . Nem várható a történelem során semmilyen közvetlen természetfeletti beavatkozás.” A katolikusok számára ezzel az az ima, hogy „jöjjön el a te országod”, teljesen értelmét vesztette.

A sötét középkor

Az Ágoston-féle értelmezés „az egész középkorban irányadó tantétel volt”. A keresztényi várakozás az időben érte el legmélyebb pontját. Ezt olvassuk: „A középkori kereszténységen belül az újszövetségi eszkatológiában az a dogmatikus rendszer kapott helyet, amely kezdetben a platóni [görög bölcstől, Platóntól származó], majd később a nyugati arisztoteleszi [görög filozófustól származó] filozófiára épült. A hagyományos paruziával, feltámadással és ehhez hasonló fogalmakkal kapcsolatos felfogások összeolvadtak a görögöknek a lélekről és a halhatatlanságról vallott felfogásával . . . A középkori kereszténységben . . . alig volt szerepe az eszkatológikus szenvedélyességnek. Ez a szenvedélyesség azonban nem halt ki; tovább élt bizonyos eretnekmozgalmakban” (Encyclopoedia Britannica, 1970-es kiadás).

A római katolikus egyház még ma is megvetően beszél ezekről „az eretnekmozgalmak”-ról, „millenista szekták”-nak nevezi őket. Történészei becsmérlően beszélnek az „ezerévi vakrémület”-ről. De kinek a hibája volt, hogy az első ezredforduló táján az egyszerű emberek tömegei pánikba estek a „világ vége” miatt? Ez a „vakrémület” egyenesen következett a katolikus „szent” Ágoston teológiájából. Ugyanis ő azt állította, hogy Sátán Krisztus adventjekor megkötöztetett. Mivel a Jelenések 20:3, 7, 8. verse azt mondja, hogy Krisztus Sátánt ezer évre megkötözi és utána „eloldja, hogy . . . félrevezesse az összes nemzeteket” (The Jerusalem Bible), nem csoda, ha ezredforduló táján élő emberek páni félelemmel várták, mi fog történni ezerben.

Az ágostoni teológiával ellentétben, amely a katolikusok számára véget vetett a Királysággal kapcsolatos várakozásnak és a milleniumi reménységnek is, a római egyház dogmája szerint a keresztényeknek folyton kötelességük éberen várakozni Krisztus jelenlétére.