Hová lett a becsületesség?

AZ Egyesült Államokban egy bizonyos cég felszámolta üzleti tevékenységét. Több mint 60 éven át kerti magvak árusításával foglalkozott. Ügynökei fiatal fiúk és leányok voltak, akik magvakat rendeltek, eladták szomszédaiknak, és az érte járó pénz egy hányadát megküldték a cégnek. Miért ment tönkre a cég? Mert gyermek-ügynökei nem voltak becsületesek. Túl sokan egyszerűen nem küldték meg a cégnek a magvakért járó pénzt, és egy bizonyos összeget megtartottak maguknak belőle.

Milyen következtetést vonnál le abból a puszta tényből, hogy egy gyermekek becsületességére alapító cég 60 évig fenn tudott maradni, utána viszont az üzleti tevékenység abbahagyására kényszerült? Első látásra is szembeszökő, hogy a gyermekek ma nem olyan tisztességesek, mint régebben. De ez nemcsak a gyermekekről mondható el! A középkorúak még vissza tudnak emlékezni arra, hogy volt idő, amikor nem kellett kulcsra zárni az ajtót, ha elment valaki otthonról. Vagy például a járdán hagyott kerékpárt senki sem lopta el. Ma már a legtöbb helyen más a helyzet.

A Psychology Today című folyóiratban közölt statisztikai felmérés szerint a kérdésre válaszoló emberek zöme elismerte — s itt több ezer emberről volt szó —, hogy kisebb-nagyobb dologban vétenek a tisztesség ellen. A megkérdezettek 93 százaléka elismerte, hogy alkalmakként túllépi a megengedett maximális sebességet. 68 százaléka hozzányúlt a hivatali készlethez és egyéb anyagokhoz. 67 százaléka, ha lehetőség kínálkozott rá, csalt a vizsgákon vagy az iskolai dolgozatok megírásánál. 45 százaléka megcsalta hitvestársát. És sokan hamis adóbevallást küldtek el vagy sokan elmulasztották kitölteni a vámköteles áruk jegyzékét, jogtalanul a vállalat terhére távhívásokat bonyolítottak le vagy csaltak a hivatalos költségszámla összeállításánál.

Mi az oka ennek a széles körben tapasztalható becstelenségnek?

A becstelenségnek sok okát megnevezhetnénk. Lássunk egyet-kettőt belőlük.

Szülői példa: Amikor a vetőmagárusító cég írt a pénzt eltulajdonító gyermekek szüleinek, gyakran ilyen értelmű válasz érkezett vissza: „Önök egy nagy vállalat; Önöknek nincs szükségük arra a pénzre, Önök gyermekemet be akarják csapni.” Ezek után nem nehéz belátnunk, kiktől tanulták meg a gyermekek a becstelenséget.

Mert könnyű: A fent említett felmérésre válaszolva egy fiatal egyetemista ezt írta: „Napjainkban a fiatalok körében állandó törtetés figyelhető meg: mindenki magasabb egyetemi fokozattal akar kitűnni a többiek közül. És még ha készülök is a vizsgára, valahogy elkerülhetetlen a csalás. . . . Egyetemisták nyiltan és leplezetlenül csalnak (puskáznak), sok tanár viszont vagy nem törődik vele, vagy felületesen kezeli a dolgot. Egyszóval: Én sem vagyok kivétel, ugyanis sikerül mindig szárazon megúsznom.”

Szegénység: Kétségtelenül, a szegénység vagy a szegénységtől való félelem sok embert bír lopásra és csalásra, bár az emberek általában inkább becsületesebbek voltak a háború előtt a gazdasági válság éveiben, mint most, noha akkor nagyobb volt a szegénység. És a tisztességtelen emberek zöme nem is mindig a szegények közül kerül ki. Vizsgáljunk meg egy Japánból származó jelentést. A vasúti társaság megkárosítói között egy csomó férfit találtak. Úgy ügyeskedtek, hogy valamivel kevesebbet fizettek, mint amennyi járt volna a visszafelé váltott jegyért a napi golfozás után. Vajon azért csaltak, mert szegények voltak? Távolról sem! Az egyik férfi, aki megrövidítette a vasutat, egy vállalati igazgató volt.

Kapzsiság: Egy újság rovatvezetője ezt írta: „A nemzet legtöbb erkölcsi problémájának gyökere: a pénzért való leplezetlen sóvárgás.”

Rossz példa: Ugyanez a rovatvezető ezt írta: „Tekintsünk csak vezetőinkre — ha nem terhelem ezzel Önöket! Képviselőink a megvesztegetésre használt titkos pénzalap vagy a jogtalanul kiutalt haszon felhasználásával nem tiltakoznak az úgynevezett közszolgálatból való tisztességtelen meggazdagodásnak ilyen formái ellen, na meg a busás nyugdíj ellen sem. És mit mondjunk az iparbáróinkról? A rabló báró még nem kihalt fogalom ma sem. Alig van olyan nagykereskedő, aki ne úgy gazdagodott volna meg, hogy közben ne károsította volna meg Amerikát!”

A becstelenség légköre: A Newsweek című folyóiratban megjelent egyik tudósításban ezt lehetett olvasni: „Sokan azok közül az amerikaiak közül, akik az értelmiségi bűnözők miatt panaszkodnak, valójában ők maguk is ’kisstílű’ csalók. Szegénysorsú amerikaiak becsapják a jóléti intézményeket, közép- és nagyjövedelmű polgárok viszont egyaránt olyan költségszámlákat nyújtanak be, amelyek ’hamis bizonylatok’, és az adó alá eső jövedelmeket sem a valóságnak megfelelően vallják be az Országos Adóügyi Hivatalnak. ’Ebben a társadalomban mindenki osztozkodik mindenkivel.’”

De hogyan érint téged a becstelenség, ha eltekintünk az okoktól? Szívesen veszed-e ha meglopnak vagy becsapnak? Örülsz-e, ha magasabb biztosítási százalékot kell fizetned, mivel se szeri, se száma a biztosítási csalásoknak, és az alkalmazottak közötti tolvajlás is egyre terjed? Egyet tudnál-e érteni azzal, ha férjedet vagy feleségedet rávennék arra, hogy megcsaljon téged? Valószínűleg nem. Pedig ez történik napjainkban, és így vagy úgy, szenvedő alanyai vagyunk ennek! Kiben bízhatunk meg hát ebben a világban? Vajon így kell ezeknek a dolgoknak lenniük?