Korunk a reménytelenség kora

„JÓ VOLNA, ha a világbékében élhetnénk — mondta egy egyetemista —, de a világban tapasztalható gyűlöletre gondolok, akkor nyilvánvaló előttem, hogy kívánságom csak vágyálom.” Te is így gondolkozol? Te reménytelennek látod a világ állapotát?

Egy ilyen borúlátó nézet nem alaptalan. A világ állapota sok tekintetben válságos. Az emberiség létének fennmaradása is veszélyben forog. A levegő, az élelmiszer és a víz szennyezettsége ijesztő arányokat ölt. A gazdasági helyzet romlása és a bűnözés növekedése miatt az ember folyton aggodalomban él saját élete és anyagi javai miatt. Még sohasem volt ilyen arányú politikai nyugtalanság és feszültség a világban, mint most.

Még nyugtalanítóbb a kilátás a nukleáris megsemmisülés veszélye miatt, amely földünket halotti lepellel vonná be, eközben azonban állandóan háborúk és felkelések dúlnak. Egy másik egyetemista több társának reménytelenségét ezekben a szavakban foglalta össze: „Minden valószínűség szerint az atomháború kérdésével szemben egyénileg teljesen tehetetlenül állunk.”

Még ha nukleáris megsemmisülést el lehetne is kerülni, az emberiség fennmaradása még mindig veszélyben forogna a lakosság ijesztő arányú növekedése miatt. „A világ lakossága kérlelhetetlenül és oly nagy ütemben szaporodik, hogy 2000-re — vagyis 15 éven belül — a világ nem lesz képes elegendő élelmet és energiát előállítani, nem beszélve a munkahelyekről, a lakásokról, az iskoláztatásról, és az orvosi ellátásról” — jelenti a Parade című folyóirat. „És az, ami a XXI. század közepére ki fog alakulni (ha évtizedünk minden csecsemőjéből felnőtt ember lesz), minden elképzelésünket meghaladja.”

A harmadik világban sok országban milliók halnak éhen évente az élelmezés válságos helyzete miatt. Az Egyesült Államok Statisztikai Hivatalának Nemzetközi Kutatóközpontjában dolgozó egyik szakértő ezt mondta: „Ha nemzetközi szinten nem sikerül sürgősen lépést tenni a népességszaporulat megakadályozására, akkor — elképzelésem szerint — kormányrendszerek fognak összeomlani.” Az alapvető nyersanyagok kiaknázásán kívül egyre nagyobb mérvű rosszul tápláltságra, betegségekre, a népesség nagyarányú vándorlására, nagyobb éhínségre, a polgári lakosság körében szaporodó nyugtalanságre és háborúra lehet számítani.

Az ellenségeskedés és önzés még attól a reménytől is megfoszt benünket, hogy az emberiség értelmesen és jóindulatúan fogjon problémáinak megoldásához és vitás kérdések kiküszöböléséhez. Minél jobban eluralkodik a hatalom törvénye, annál könnyebben fordul az ember erőszakhoz, hogy valóságos vagy vélt félreértéseit rendezze. A testvériség „elavult” értékei — a mások iránti érdeklődés és mások tiszteletben tartása — mai világunkban úgy látszik kimegy a divatból. Ahogy a Biblia megjövendölte: „a földön a nemzetek gyötrődnek a félelmtől és azok várása miatt, amik a lakott földre következnek” (Lukács 21:25, 26).

De gondolsz-e arra, hogy felnőtt emberek, látva a fenyegető veszélyt, közösen összefogva, képesek lesznek-e a világ békéjét és jólétét megvalósítani? Realisztikus-e egy ilyen sikerben bízni, még ha oly kívánatos is az? Mit bizonyít a történelem?

Meg tudja-e oldani az ember nehézségeit?

BÁRMILYEN messzire is tekintünk is visza a tötrténelembe, az emberiség önző nemzeti érdekeiért mindig kész volt szerződésszegésekre. Mi több, szerződésekkel nem tudta háborúkat kiküszöbölni.

„Mióta az ember törzsekbe tömörült — írta Laurence W. Beilenson The Treaty Trap című könyvében —, a békeszerződéseket mindig nyomon követték a háborúk. Önmagában a név még nem jelent olyan varázserőt, hogy tudat alatt a békét a békeszerződéssel, ennek hiányát pedig háborúval kapcsoljuk össze. Mivel a háború ma öngyilkossággal érne fel, egyes hírmagyarázók azt állítják, hogy a logika a szerződésekhez való ragaszkodást kívánná meg a háború elhárítása érdekében. Ez a végkövetkeztetés azonban nem következik az előfeltételezésből. Egy atomháború katasztrófa lenne, de egyedül a történelem tudna felvilágosítást adni arról, hogy a szerződések igazában meg tudják-e akadályozni a háborút.”

Tartósak-e szerződések?

A történelem azt mutatja, hogy a szerződések nem tudták a háborúkat kiküszöbölni. „Az összes nemzetek egytől egyig szerződésszegők” — állapította meg L. Belienson. Egy államban magánszemélyek számíthatanak arra, hogy szerződésszegés esetén megbüntetik őket, és a büntetést végre is hajtják. De unyanez már nem érvényes, ha nemzetközi egyezmény megsértéséről van szó. Legfeljebb a háború jöhet számításba olyan eszközként, hogy amely érvényt szerezhet a megcsorbult jogoknak.

Még a nemzetközi biróságok sem tudják elsimítani a vitás kérdéseket és biztosítani a világ békéjét. A Nemzetközi Bíróság (mint az ENSZ jogszolgáltatási szerve, amely gyakran Világ Bíróság néven szerepel) nem tudja például döntéseit érvényesíteni. A bíróság függ a világ közvéleményétől, és szerepe legfeljebb a meggyőzésre szorítkozik. Sok állam nem ismeri el ennek a bíróságnak illetékességi jogát a vitás kérdések megtárgyalására. A Világ Bíróság szabályzata kimondja, hogy egy állam csak akkor köteles e bíróság illetékességét elismerni, ha megfelelő magyarázattal nem tud előállni, és így fordul a bírósághoz.

A nehézséget növeli még az, hogy nemzeti szuverenitást érintő kérdésekben az egyes államok rendkívül érzékenyek. Ezért kefejezett óvatossággal járnak el, ha szerződéskötésekről van szó, és ezt gyakran úgy fogalmazzák meg, hogy valami kibúvó mindig lehessen, ha saját szuverenitásuk korlátozva lenne. „A szerződéseket gyakran nem világos szavakkal fogalmazzák meg” — mondja az Amerikai Enciklopédia. „Rengeteg magyarázó szabály van, de nincs a helyes alkalmazásának egyetlen általánosan elismert gyakorlata . . . Nem ritka tehát, ha véleményeltérés mutatkozik abban, mi tulajdonképpen a szerződés jelentése, és mik a szerződésszegéssel szemben felhozott ellenvádak.” Charles de Gaulle, a volt francia köztársasági elnök egyszer azt mondta: „A szerződések olyan rövid életűek, mint az ifjú hölgy és a nyíló bimbó szépsége.” Majd Victor Hugo: „A keletiek” című versgyűjteményéből a következő szavait idézte: „Ah, mily sok szép ifjú hölgyet láttam virágzásukban meghalni!”

A mi kritikus időnk ismertetőjegye

A Biblia már régen ezelőtt megjövendölte, hogy napjainkat büszke, önző, és szószegő emberek fogják jellemezni. A 2Timótheus 3:1–5. versében ezt olvassuk: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehezen elviselhető válságos idők lesznek. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, elbizakodottak, gőgösek, istenkáromlók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, nem lojálisak, természetes vonzalom nélküliek, megegyezésre nem készek, rágalmazók, önuralom nélküliek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, önfejűek, (büszkeségükben) felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent. Akiknél megvan az isteni önátadás [külső] formája, de erejére nézve hamisnak bizonyulnak. Ezektől fordulj el!”

Ezek az „utolsó napok” XX. századunkban, az első világháborúban, 1914-ben kezdődtek el és még ma is tartanak. A bibliai jövendölések megbízhatóságát mind ez ideig a történelem tanúsítja. A Nagy Háború — így nevezték ugyanis az első világháborút — méretétől megborzadva, az államok szerződéskötésekkel próbálták a további háborúknak útját állni. A háború előtt nem volt sem olyan szerződés, amely a háborút az egész világon törvényellenesnek bélyegezte volna meg, sem olyan szervezet, amelynek a világbéke fenntartása lett volna a feladata. Ezért gondoltak most a világ vezetői egy olyan nemzetközi egyezmény létrehozására, amely a világbékét volna hivatva biztosítani.

A Népszövetség Alapokmánya előírta a tagállamok számára, hogy kötelesek egymást támogatni, megvédeni, de még önvédelem esetén sem léphetnek hadba mindaddig, míg a vitás ügyeket a Népszövetség elé nem tejesztik elintézés végett, és míg ki nem várják a háromhónapos gondolkodási időt. Az egyezmény 1920-ban lépett hatályba. Az 1926-os locarnói egyezmény megkötését az európai államok a „béke és biztonság győzelmének” könyvelték el. A párizsi Briand-Kellogg-egyezmény, a háborúról való lemondás egyezménye volt, olyan sokoldalú megállapodás, amelyet minden állam ratifikált. 1919-ben hivatalosan is bejelentették, hogy összesen 63 ország írta alá, és megegyezett abban, hogy vitás ügyeket „békés úton” rendezik. Ezután még több szerződés jött létre. Ezek sok emberben azt a gondolatot keltették, hogy a háború immár a múlté. De nem sokkal ezután a legtöbb érdekelt állam belebonyolódott a második világháborúba.

Meg tudják-e valósítani a békét az emberek? A történelemből és a világeseményekből következtetve „nemmel” kell válaszolnunk erre a kérdésre. Laurence W. Belienson összefoglalva ezt írta: „Az első világháború pusztításai után az államférfiak a lehető legkötelezőbb érvényű békeszerződést írták meg. Ez azonban egyrészt nem tudta megakadályozni azt, hogy a békeszerződést ne szegjék meg legarcátlanabbul — amire a történelemben nem volt példa —, másrészt a második világháború szörnyű pusztításait és az azt követő kisebb háborúkat sem. És most az ENSZ alapokmánya ellenére, a nemztek még mindig megosztottak.”

Ma, ahogy a Biblia megjövendölte, az emberiség „nem kész a megegyezésre”. Nincs tehát semmilyen általános békeszerződés. Ehelyett a félelem légköre uralkodik a világban. Ez vajon azt jelenti, hogy a mai kritikus időnkre minden remény elveszett? Ha nem, akkor mi ez a remény?

[Kép az 5. oldalon]

„A szerződések . . . csak ideg-óráig tartanak”