EGY fiatal földműves, Elizeus számára egy szántással szokványosnak induló napról kiderült, hogy élete legjelentősebb napja lett. Miközben Elizeus a szántóföldön dolgozott, váratlanul meglátogatta őt Illés, Izráel első számú prófétája. ’Mit akarhat tőlem?’ — tűnődhetett Elizeus. Nem kellett sokáig válaszra várnia. Illés Elizeusra terítette a palástját, jelezve, hogy egy nap Elizeus lesz az utódja. Elizeus komolyan vette ezt az elhívást. Azonnal otthagyta szántóföldjét, hogy Illést szolgálja (1Királyok 19:19–21).

Amikor Elizeus meghívást kapott, hogy Illéssel egy különleges szolgálatban vegyen részt, azonnal otthagyta szántóföldjét, hogy Izráel első számú prófétáját szolgálja. Feladatai közül néhány nyilvánvalóan alantas volt, ezért vált úgy ismertté, amint aki „Illésnek kezeire vizet tölt vala”c (2Királyok 3:11). Ennek ellenére Elizeus kiváltságnak tekintette a munkáját, és lojálisan megmaradt Illés oldalán.

Napjainkban Isten szolgái közül sokan az önfeláldozás hasonló szellemét mutatják ki. Néhányan elhagyták ’szántóföldjeiket’, feladták a munkájukat, hogy a jó hírt prédikálják távoli területeken, vagy hogy a Bétel-család tagjaként szolgáljanak. Mások idegen országokba utaztak, hogy a Társulat építkezésein dolgozzanak. Sokan elfogadták, hogy olyan munkát végezzenek, amit az emberek talán alantasnak tartanak. De aki Jehováért szolgál, annak semmiképpen sem jelentéktelen a szolgálata. Jehova értékeli mindazokat, akik készségesen szolgálják őt, és meg fogja áldani őket önfeláldozó szellemükért (Márk 10:29, 30).