FÖNÍCIA

(valószínűleg a ’pálmafa’ jelentésű alapszóból):

A Földközi-tenger k. partjának a Szíria és Izrael közötti része, amelyet K-ről a Libanoni-hegység határolt. Nagyjából megfelelt a mai Libanon területének. Az ókori Fönícia legjelentősebb városa évekig Szidón volt, később azonban Tírusz városa vált fontosabbá, melyet a szidóniak egy kolóniája alapított. (Lásd: SZIDÓN, SZIDÓNIAK; TÍRUSZ.)

Földrajzi jellegzetességei: Ennek a hosszú, keskeny országnak a part menti síkságait néhol a hegyek lábánál fekvő, alacsonyabb dombok szabdalták, amelyek lenyúltak egészen a tengerig. A síkságokat számtalan folyó bőven öntözte, melyek az ország k. széle felőli, természetes határvonalat alkotó hegyekben eredtek. Itt jó néhány csúcs meghaladta a 3000 m-t – a legmagasabb több mint 3350 m-es volt –, és ezeket az év nagy részében hó fedte. Egykor az ország területének java részét óriási erdők és gyümölcsösök borították, melyek cédrusfából és fenyőből, továbbá tölgyből, bükkből, eperfából, fügefából, olajfából és datolyapálmából álltak.

Az eredete és a neve: A föníciaiak történelme az özönvíz után kezdődött, Noé unokájával, Kánaánnal, aki Hámnak volt a fia. Kánaán 11 törzsnek lett az őse, amelyek egyike, a szidóniak, Kánaán elsőszülöttjétől, Szidóntól származtak (1Mó 10:15–18; 1Kr 1:13–16). A szidóniak ennélfogva kánaániták voltak (Jzs 13:4–6; Bí 10:12). Az országot ők maguk, és mások is, Kánaánnak nevezték. Egy Antiokhosz Epiphanész korából származó érmén, a szíroföníciai Laodicea (Latakia) városa „Kánaán anyavárosa”-ként van jellemezve.

Idővel a görögök azonban ezekre a kánaánita szidóniakra inkább egy másik névvel utaltak: föníciaiakként. Így történt, hogy a kánaániták, a szidóniak és a föníciaiak megjelölést olykor felváltva használták ugyanarra a népre vonatkozóan. Ézsaiás próféciájában például a „Kánaán” szót a Fönícia szóval adták vissza (Ézs 23:11, Kár.; Kat.; ÚRB; Rbi8, lábj.).

Tengerjáró kereskedők országa: A föníciaiak az ókori világ nagy, tengerjáró népei közé tartoztak. Hajóik méreteiknél fogva rendkívül stabilan szelték a vizet. Az orrnál éppúgy magasak voltak, mint a tatnál, a fedélzettartó gerenda pedig széles volt, és a hajókat vitorlával is, meg evezőkkel is lehetett hajtani (Ez 27:3–7). A Földközi-tengeren folyó kereskedelem zömét a föníciai hajók bonyolították le. Az i. e. XI. században Salamon ’Hírám föníciai szolgáit’ alkalmazta, így azok ott voltak a Társisba (Hispániába) járó hajóin (2Kr 9:21). Salamon az Ecjon-Geberből Ofírba küldött hajórajban is föníciai tengerészeket foglalkoztatott (1Ki 9:26–28; 10:11). I. e. a VII. században még mindig mentek föníciai hajók Társisba, ezüstöt, vasat, ónt és ólmot hozva visszafelé (Ez 27:12).

Művészetek és mesterségek: A föníciai fémművesek szakavatottak voltak az öntvénykészítésben, a kovácsolásban, valamint az arany- és ezüsttárgyak vésésében. Más mesteremberek a fa- és elefántcsont-faragásra, az üvegtárgyak készítésére, a gyapjú- és lenszövésre meg a kelmefestésre specializálódtak. Fönícia különösen népszerű volt a bíborfestőiparáról. A királyi vagy tíruszi bíborral festett palástoknak megkérték az árát, mivel több ezer vázas puhatestűre – melyek mindegyike csupán egyetlen cseppnyi festékanyagot bocsátott ki – volt szükség ahhoz, hogy néhány méter anyagot befessenek. A szín attól függött, hogy a Földközi-tenger mentén hol találták a vázas puhatestűeket, és ennek a ténynek, valamint a föníciai kelmefestő mesterek – akik gyakran egy olyan eljárást alkalmaztak, amelynek során kétszer vagy háromszor festették az anyagot – rendkívüli képességének köszönhetően rengeteg drága textilféle készült, amely keresett volt a rangos és előkelő személyek körében (Ez 27:2, 7, 24).

Dávid és Salamon idejében a föníciaiak híresek voltak az építőkövek fejtéséről és arról, hogy a favágóik ügyesek voltak az erdőikben lévő, óriási fák kidöntésében (2Sá 5:11; 1Ki 5:1, 6–10, 18; 9:11; 1Kr 14:1).

Vallása: Kánaániták lévén a föníciaiak nagyon megvetésreméltó vallást gyakoroltak, melynek középpontjában a termékenység istene, Baál állt; ez a vallás magában foglalta a homoszexualitást, az állatokkal való fajtalankodást, a rituális prostitúciót és a gyermekáldozattal járó iszonyatos rítusokat. (Lásd: KÉP: 1. köt. 739. o.; KÁNAÁN, KÁNAÁNITA 2.: Izrael meghódítja Kánaánt.) A Baalbek nevű föníciai város (amely kb. 65 km-re ÉK-re található Bejrúttól) az ókori világ sokistenhívő imádati formáinak nagy központjai közül az egyik lett; a római időkben a különféle isteneknek és istennőknek hatalmas templomokat emeltek itt, amelyeknek a romjai még ma is láthatók.

I. sz. 31 tavaszán Fönícia bizonyos lakosai kimutatták a hitüket, amikor a partoktól beljebb, Galileába utaztak, hogy hallják Jézust, és hogy ő meggyógyítsa őket (Mk 3:7–10; Lk 6:17). Úgy egy évvel később Jézus Fönícia part menti síkságaira látogatott, ahol annyira nagy hatással volt rá egy ott élő szíroföníciai asszony hite, hogy csodát téve meggyógyította az asszony démontól megszállt lányát, kiűzve belőle a démont (Mt 15:21–28; Mk 7:24–31).

Amikor István mártírhalála után megkezdődött az üldözés Júdeában, néhány keresztény Föníciába menekült. Ott egy ideig csak a zsidóknak hirdették a jó hírt. Kornéliusz megtérése után azonban egyre-másra alakultak a zsidókat és nem zsidókat egyaránt magában foglaló gyülekezetek a föníciai partok mentén, valamint a Római Birodalom más területein. Pál apostol az utazásai során meglátogatta ezeknek a Föníciában lévő gyülekezeteknek a némelyikét; az utolsó olyan látogatása, amelyről feljegyzés készült, és amikor hívőkkel találkozott, Szidónban történt, amikor is rabként Rómába tartott i. sz. 58 táján (Cs 11:19; 15:3; 21:1–7; 27:1–3).