Amiért otthagytam a papi hivatást egy jobb szolgálatért

KATOLIKUS pappá szenteltek 1955. július 31-én, 24 éves koromban. Az volt a csúcspontja a 12 éves képzésnek, amelyet az érseki papneveldében kaptam Racholban, az indiai Goa államban. S mi idézte elő bennem azt a vágyat, hogy pap legyek?

Bombayben születtem, Indiában 1930. szeptember 3-án. A következő évben édesapám nyugdíjba ment, és a család Salvador do Mundo Bardezben telepedett le, Goában, India dél-nyugati partvidékén. Én voltam a legfiatalabb a négy gyermek közül. Kisgyermekkoromtól fogva portugál katolikus kultúrában és hagyományok között nőttem fel, amely Goában 1510 óta létezik, amikor Portugália gyarmatosította a területet.

Szüleim, hitükhöz hűen, buzgó katolikusok voltak, akik minden évben megünnepelték a karácsonyt, a nagyböjtöt, a húsvétot, valamint Szűz Mária és más „szentek” tiszteletére tartott ünnepeket. A papok, akik ezeken az ünnepeken vettek részt, gyakran a mi otthonunkban voltak elszállásolva, néha több mint tíz napig egyhuzamban. Így állandóan kapcsolatban voltunk velük, s rám mint fiatalra, hatással voltak.

Szolgálatom Goában, Salamancán és Rómában

Nagy lelkesedéssel kezdtem a papi szolgálatot, és egyáltalán nem volt lelkiismeret-furdalásom a katolikus egyház tantételeinek és szokásainak igazságát illetően. Szolgálatomnak Goában töltött első hét éve alatt társadalmi és pásztori feladatokat láttam el a Szt. Tamás Kápolnában, Panajiben, Goa fővárosában. Ezzel egyidőben az egykori portugál közigazgatás Műszaki Intézeténél egy polgári megbízatást láttam el, amely kettős feladattal járt: az intézet professzora és igazgatója voltam.

1962-ben a Salamanca Egyetemre küldtek Spanyolországba, ahol megszereztem a doktori címet törvényfilozófiából és egyházjogból. A jogi oktatás folyamán néhány tantárgy, amit tanultam — különösen a Római Jog és az Egyházjogi Történet —, arra késztetett, hogy megvizsgáljam: a katolikus egyház alkotmánya hogyan fejlődött ki és jutott el addig a pontig, hogy úgy azonosítsa a pápát, mint aki Péter utóda, ’elsődleges hatáskörrel az egyház felett’.

Boldog voltam, hogy tervezték a hittudomány doktorává való képzésemet Rómában, Olaszországban, ahol alkalmam lesz többet megtudni az egyház hierarchiájáról. 1965 nyarán Rómába költöztem.

A II. Vatikánum ökumenikus zsinata ekkor érkezett csúcspontjához. Mialatt folytattam teológiai tanulmányaimat, érdekes beszélgetéseim voltak teológusokkal és „zsinatatyákkal”, akik ellenezték az ókonzervatívokat a zsinatban. Az uralkodó pápa VI. Pál volt, akivel személyes kapcsolatban voltam mint az Indiai Papok Szövetségének alelnöke Rómában.

Korai nézeteltérések és kételyek

Ezen kapcsolataim, tanulmányaim és kutatásaim egész időszakában, hogy ledoktoráljak, lehetőségem volt további betekintést nyerni a katolikus egyház megalapításának történetébe és fejlődésébe.a A zsinatban lévő konzervatívok nézeteivel ellentétben, akik megszokták XII. Pius (1939—1958) abszolút monarchiáját, a liberálisok végül megszerezték a zsinat jóváhagyását a Dogmatikai Konstitúció az Egyházról című anyaghoz (a latin elnevezés: Lumen Gentium, A Népek Világossága). Többek között a 3. fejezet tárgyalja a püspökök azon jogát, hogy mint testület, osztozzanak a pápa teljes és legfőbb hatalmában az egyház felett. Ez a tantétel mélyen gyökeredzik a hagyományban, de a konzervatívok eretnekségnek és forradalminak tekintették azt.

Én azonban mindkét nézetet elfogadhatatlannak találtam, mert hiányzott belőlük az Evangélium igazsága. Azok a Máté 16:18, 19. versének az elferdítései, és jogot szolgáltatnak az egyház összes Írás-ellenes tantételei és dogmái számára a múltban és a jövőben egyaránt.b Megfigyeltem, hogy az ebben a szövegben használt görög szót, petra (nőnemű), amelynek jelentése „egy sziklatömb” és a petrosz (hímnemű) szót, amelynek jelentése „szikladarab”, Jézus nem rokonértelemben használta. Továbbá, ha Péternek sziklatömbszerű elsőbbség adatott volna mint egy szegletkőnek, az apostolok később nem vitatták volna, hogy ki a legnagyobb közöttük. (Vö. Márk 9:33–35; Lukács 22:24–26.) Azonkívül Pál nem merte volna megdorgálni Pétert nyilvánosan azért, hogy ’nem egyenesen járt az evangyéliom igazságához képest’ (Galata 2:11–14). Arra a következtetésre jutottam, hogy Krisztus minden szellemtől született követője, Jézussal mint az ő alap-szegletkövükkel, egyformán kövekhez hasonlók (1Korinthus 10:4; Efézus 2:19–22; Jelenések 21:2, 9–14).

Minél magasabb szintre jutottam az akadémiai és pásztori állásban, és minél több gondolatcserét folytattam, annál távolabbra kerültem elmémben és szívemben a katolikus egyház különböző dogmáitól, különösen azoktól, amelyek a papi felszenteléssel, a „Szentmise Áldozat”-tal és az „Eukarisztia Legáldottabb Szentségé”-vel kapcsolatosak (amit átlényegülésnek neveznek).

Katolikus nyelven a „Szentmise Áldozat” egy szüntelen megemlékezés Jézus „kereszten” való áldozatáról és annak vértelen megújítása. De a Keresztény Görög Iratok általában, és különösen Pálnak a zsidókhoz írott levele elég világos volt számomra ahhoz, hogy úgy következtessek: Jézus áldozata tökéletes áldozat volt. Munkája teljes volt. Nem igényelt és nem tett lehetővé semmilyen továbbiakat, ismétléseket vagy tökéletesítéseket. Az áldozat „egyszer s mindenkorra” lett bemutatva (Zsidók 7:27, 28, Újfordítású Biblia, 1975).

Az igazság utáni kutatásom folytatódik

Azért, hogy próbára tegyem magam, tovább tevékenykedtem számos egyházmegyében és érseki egyházmegyében Nyugat-Európában, érseki egyházmegyében New Yorkban és a fairbanksi egyházmegyében Alaszkán. Ez egy fájdalmas kilencéves próba volt az igazság utáni kutatásomban. Főleg adminisztratív dolgokkal voltam elfoglalva, egyházi jogtudománnyal és bírói gyakorlattal. Amennyire csak tudtam, távol tartottam magam a liturgikus szertartásoktól és ünnepektől. A legnagyobb kihívás a naponkénti mise elmondása volt. Komoly konfliktust idéztek elő a vegyes értelmű érzések és érzelmek, mert nem hittem Krisztus áldozatának vértelen megújításában vagy az átlényegülésben, vagy abban, hogy a földi valláspapságtól megkövetelik, hogy igazoltan és törvényesen mutassák be az átlényegülés „csodáját”.

A Második Vatikáni Zsinat idején zűrzavar volt e „csodát” illetően. A holland katolikus hierarchia által vezetett liberálisok csak az „átértelmezést” támogatták, mely szerint a kenyér és a bor csak jelképezi vagy képviseli Krisztus testét és vérét. Másrészről az olasz katolikus hierarchia által vezetett ókonzervatívok rendületlenül védelmezték az „átlényegülést”, mely szerint a kenyér és a bor anyaga igazán és valóságosan átváltozik Krisztus testének és vérének anyagává a mise idején kiejtett „megszentelt szavak” által. Ezért ez a mondás járta: Hollandiában a kenyér és a bor kivételével minden megváltozik, míg Olaszországban semmi sem változik, kivéve a kenyeret és a bort.

Elkülönülök az egyháztól

Tekintettel Krisztusnak és az Evangéliumnak ezen téves ábrázolására, nagyon csalódottnak és sikertelennek éreztem magam, mert azon célomat, hogy Istent dicsőítsem és lelkeket mentsek meg, a hamis tantételek aláásták. Ezért 1974 júliusában végül egy meghatározatlan időre szóló távolmaradás kérelmével lemondtam az aktív szolgálatról. Logikátlan és elfogadhatatlan volt számomra, hogy felmentést kérjek egy olyan papság alól, amelynek nincs bibliai alapja. Következésképpen 1974 júliusától 1984 decemberéig elkülönültem minden vallástól. Nem társultam a kereszténység egy vallásához sem, mert egyikük sem osztozott azon következtetéseimben, hogy nincs Háromság, nem halhatatlan a lélek, hogy nem fogadható el azon elgondolás, hogy minden igazságos ember a mennyben nyer örök életet, és nem fogadom el az örökké tartó pokoltűz büntetését. A pogányság szüleményeinek tekintettem ezeket a tantételeket.

Belső béke és boldogság

Vallási elkülönültségem 1984 decemberében véget ért. Az alaszkai Anchorage-ben lévő egyik üzletben a lekötésre szóló hitel és aktív számlák osztályának igazgatójaként néhány számlát kellett megbeszélnem egy ügyféllel, Barbara Lermával. Sietett, és azt mondta, hogy egy „bibliatanulmányozáson” kell részt vennie. A „bibliatanulmányozás” kifejezés megragadta a figyelmemet és feltettem neki néhány bibliai kérdést. Gyorsan és eredményesen megadta az Írás szerinti válaszokat, amelyek inkább az én saját tantételbeli következtetéseimmel voltak összhangban. Látva, hogy több kérdésem van, Barbara kapcsolatba hozott engem Gerald Roncóval, aki Jehova Tanúi fiókhivatalában szolgált Alaszkában.

Az ezt követő, Bibliával kapcsolatos építő beszélgetések belső békét és boldogságot hoztak számomra. Ők olyan emberek voltak, akiket kerestem — Isten népe. Istenhez imádkoztam vezetésért és a megfelelő időben társulni kezdtem Jehova Tanúihoz, mint a Jóhír alámerítetlen hírnöke. Valóban meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ennek a szervezetnek a főhivatala Brooklynban, New York-ban van, csupán néhány mérföldre a Manhattani Holy Family Church-től, ahol (1969-ben, 1971-ben és 1974-ben) társpásztorként szolgáltam az Egyesült Államok plébániai templománál.

Segítség a családomnak, hogy megértsék az igazságot

Miután hat hónapig kapcsolatban voltam Jehova Tanúival Anchorage-ben, 1985. július 31-én Pennsylvaniába költöztem. Itt kiváltságom volt megosztani Jehova Királyságának jó hírét nővérem lányával, Mylene Mendanhával, aki egyetemi tanulmányokat folytatott biokémiából a Scranton Egyetemen. Amikor Mylene megtudta, hogy Jehova Tanúit keresem, meglepődött, mivel korábban azt a téves információt kapta, hogy a csoport egy vallásos szekta. Először nem mondott semmit, mert tisztelt engem mint nagybátyját s mint papot, és nagy tisztelettel volt akadémiai valamint pásztori teljesítményeim iránt.

A következő vasárnap Mylene a katolikus templomba ment misére, én pedig a Királyság-terembe mentem a bibliai előadásra és az Őrtorony-tanulmányozásra. Még aznap este együtt leültünk, ő a katolikus Jerusalem Bible-jával és én a New World Translation of the Holy Scriptures-szel. Megmutattam neki a Yahweh nevet az ő Bibliájában, és hogy ez azonos a New World Translation-ben levő Jehova névvel. Nagyon izgatott volt, amikor megtudta, hogy Istennek van neve, és hogy ő azt akarja, hogy a nevén szólítsuk őt. Azt is elmondtam neki, hogy mennyire Írás-ellenes a Háromság, az átlényegülés és a lélek halhatatlanságának tantétele, és megmutattam neki a megfelelő írásszövegeket. Egyszerűen meg volt döbbenve!

Mylene érdeklődése tovább fokozódott, amikor beszéltem neki az örök élet reménységéről a földi Paradicsomban. Korábban amiatt aggódott, hogy mi fog történni vele a halálban. Azt gondolta, hogy ő nem elég szent ahhoz, hogy közvetlenül a mennybe menjen, de nem gondolta azt sem, hogy annyira gonosz, hogy az örökké tartó pokol tüzének büntetésére lenne kárhoztatva. Ezért az egyetlen lehetőség az elméjében a purgatórium volt, ahol neki türelmesen várnia kellene az emberek imáira és a misékre, hogy azok eljuttassák őt a mennybe. Mindazonáltal, amikor megmutattam és megmagyaráztam neki néhány írásszöveget az örök élet reménységéről egy földi Paradicsomban, buzgón tanult többet erről a csodálatos jó hírről. Mylene részt vett velem az összejöveteleken a Királyság-teremben. Rendszeres bibliatanulmányozásba kezdtünk a helybeli Tanúkkal. Nem sokkal ezután átadtuk magunkat Jehova Istennek és 1986. május 31-én alámerítkeztünk.

Családom, különösen a legidősebb bátyám, Orlando nyugtalan volt amiatt a hír miatt, hogy otthagytam a papságot. Beszélgetett nővéremmel, Myra Lobo Mendanhával, aki megnyugtatta őt, mondván: „Ne legyünk gondban emiatt, mivel Alinio alapos ok nélkül nem hagyná ott teljes 43 év kemény munkáját.” Myra és családja 1987 szeptemberében csatlakozott hozzám Wisconsinban (USA). Nem volt nehéz megértetni velük sok katolikus tantétel és gyakorlat Írás-ellenes természetét. Lelkesedtek azért, hogy megtanulják a bibliai igazságot. Mylene és én azonnal bibliatanulmányozást kezdtünk velük. A floridai Orlandóba való költözésükkor folytatták tanulmányozásukat.

A béke és boldogság, amelyet mindannyian élveztünk, arra késztetett minket, hogy megosszuk Jehova Királyságának jó hírét legidősebb nővéremmel, Jessie Lobóval, aki Torontóban él, Kanadában. Neki 1983-ban tanúskodtak. Mivel azonban neki egy pap testvére volt, azt hitte, hogy semmi sem változtathatja meg a hitét. Négy évvel azután, hogy először beszélgetett Jehova Tanúival, amikor azt látta, hogy én Jehova Tanúja lettem, és hogy Myra és családja hírnökei voltak a Jóhírnek, felvette a kapcsolatot egy Tanúval, aki azonnal elkezdett vele egy bibliatanulmányozást. Jessie 1990. április 14-én alámerítkezett; Myra, Oswald a sógorom és az idősebb nővérem lánya Glynis, 1991. február 2-án merítkeztek alá. Nagyon boldogok, hogy Jehovát, a Legfelségesebbet szolgálják.

A konzervatív hagyománytisztelők és a liberális haladók a katolikus egyházban minden bizonnyal intelligens emberek. Ők azt hiszik, hogy Isten akaratát cselekszik. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy „e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát, a ki az Isten képe” (2Korinthus 4:4). Világos tehát, hogy a dolgok ezen rendszerének bölcsessége bolondság Isten előtt. (1Korinthus 3:18, 19.) Milyen hálás és boldog vagyok, hogy Jehova „bölcscsé teszi az együgyűt” Szavának pontos ismerete által (Zsoltárok 19:8).

Katolikus papként történő 19 évi szolgálatom a múlté. Most Jehova Tanúja vagyok. Az a vágyam, hogy Jehova útjain járjak és az ő Fiát, Jézus Krisztust, a mi Királyunkat és Megmentőnket kövessem. Szeretnék segíteni másoknak, hogy megismerjék Jehovát, hogy ők is alkalmassá váljanak a paradicsomi földön való örök élet jutalmára, az igaz Isten, Jehova dicsőségére. (Alinio de Santa Rita Lobo elmondása alapján.)

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 23. oldalon]

A Királyság kulcsai

Ami az „egek királyságának kulcsait” [NW] illeti, annak jelentése nyilvánvalóvá válik, ha figyelembe vesszük azt a dorgálást, amelyet Jézus a vallásvezetőknek mondott: „elvettétek a tudománynak kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és a kik be akartak menni, azokat meggátoltátok” (Lukács 11:52). A Máté 23:13 továbbá megmagyarázza, hogy a ’bemenni’ a ’mennyeknek országába’ való belépésre mutat.

A kulcsok, amelyeket Jézus Péternek ígért, egy páratlan oktatási feladatot foglalt magában, amely különleges lehetőségeket tárt fel az egyének számára, hogy belépjenek az égi Királyságba. Péter három alkalommal élt ezzel a kiváltsággal, segítve a zsidókat, a szamaritánusokat és a pogányokat (Cselekedetek 2:1–41; 8:14–17; 10:1–48; 15:7–9).

Az ígéret tárgya nem az volt, hogy Péter diktálja az égnek, mi legyen vagy ne legyen megkötve vagy feloldva, hanem Péter lett felhasználva mint az egek eszköze, három különleges megbízatásra. Ez azért van így, mert Jézus maradt az igazi Feje a gyülekezetnek. (Vö. 1Korinthus 11:3; Efézus 4:15, 16; 5:23; Kolossé 2:8–10; Zsidók 8:6–13.)

[Kép a 24. oldalon]

Alinio de Santa Rita Lobo most Tanú