GYILKOSSÁG

Azok a szavak, melyeket az eredeti nyelvekből úgy fordítanak, hogy „megöl” vagy „meggyilkol”, az élet kioltására utalnak. Az, hogy egy személyt szándékosan és felhatalmazás nélkül, vagyis törvénytelenül öltek-e meg, a szövegkörnyezetből vagy más írásszövegekből derül ki. Például abban a parancsban, hogy „ne gyilkolj” (2Mó 20:13), a „gyilkol”-nak fordított héber szó (rá·cachʹ) egyértelműen a szándékos és törvénytelen emberölésre utal. A 4Mózes 35:27-ben viszont ugyanez a kifejezés egy olyan tettre utal, amelyre a vérbosszuló fel volt hatalmazva. Tehát azt a parancsot, hogy „ne gyilkolj”, a mózesi törvény teljes egészének fényében kell vizsgálnunk, mivel bizonyos körülmények között a Törvény felhatalmazást adott arra, hogy kioltsák egy ember életét, például kivégezzenek egy bűnözőt.

A történelem kezdetén: A gyilkosság szinte az emberi történelem kezdete óta ismert. Mivel az első ember, Ádám engedetlen volt, bűnt és halált adott át a leszármazottainak, és így tulajdonképpen maga is gyilkossá vált (Ró 5:12; 6:23). Az Ördög volt az, aki szántszándékkal előmozdította mindezt, amikor rávette Ádám feleségét, Évát, hogy bűnt kövessen el. Így nem sokkal azután, hogy elkezdte rágalmazni Istent – amit azóta is folytat –, emberölővé és gyilkossá vált (1Mó 3:13; Jn 8:44).

Közel 130 évvel később történt az első erőszakos gyilkosság, méghozzá egy testvérgyilkosság. Káin, Ádám elsőszülött fia féltékenységből és gyűlöletből megölte az igazságos öccsét, Ábelt (1Mó 4:1–8, 25; 5:3). Káin ezért számkivetésre lett kárhoztatva, vándor és menekült lett a földön (1Mó 4:11, 12). Csak Noé napjainak özönvize után hatalmazta fel Isten az embereket arra, hogy végrehajtsák a gyilkosságért járó halálos ítéletet (1Mó 9:6).

A Törvény hatálya alatt: Évszázadokkal később az izraeliták megkapták a mózesi törvényt, amelyben törvények sora foglalkozott az emberi élet kioltásával. A Törvény különbséget tett a szándékosan vagy véletlenül elkövetett emberölés között. Ha valaki azt állította, hogy véletlenül ölt embert, a következők lehettek súlyosbító körülmények: Ha a személy 1. korábban gyűlölte azt, akit megölt (5Mó 19:11, 12; vö.: Jzs 20:5), 2. lesben állt az áldozatára várva (4Mó 35:20, 21), vagy 3. olyan eszközt vagy tárgyat használt, amellyel halálos sérülést lehetett okozni (4Mó 35:16–18). Még azt is meg kellett bosszulni, ha a rabszolgákat megölte az uruk verés közben (2Mó 21:20). Míg azok esetében, akik szándékosan öltek embert, halálbüntetés volt kiszabva, és nem lehetett váltságot elfogadni értük, addig azok a személyek, akik véletlenül öltek embert, megmenthették az életüket, ha javukra fordították a menedékvárosokkal kapcsolatos elrendezést, mely biztonságot nyújtott nekik (2Mó 21:12, 13; 4Mó 35:30, 31; Jzs 20:2, 3; lásd: MENEDÉKVÁROSOK).

Bizonyos szándékos cselekedeteket, melyek közvetve egy személy halálát okozták vagy okozhatták, úgy tekintettek, mint ami felér a szándékos gyilkossággal. Például egy öklelős bika gazdáját megölhették, ha figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket, hogy vigyázzon a jószágára, és emiatt a bikája megölt valakit. Bizonyos esetekben azonban váltságot fogadhattak el a tulajdonos életéért cserébe. Ilyenkor a bírák kétségtelenül figyelembe vették a körülményeket (2Mó 21:29, 30). Ezenkívül azt a személyt is meg kellett ölni, aki kitervelte, hogy a halálát okozza valakinek azáltal, hogy hamisan tanúskodik ellene (5Mó 19:18–21).

A Törvény nem tiltotta az önvédelmet, de határt szabott annak, hogy meddig van joga valakinek elmenni abban, hogy a tulajdonát védje. Például vérbűnt vont magára az, aki nappal megölt egy tolvajt, mert rajtakapta, hogy kirabolja az otthonát. Ez nyilvánvalóan azért volt így, mert a tolvajlásért nem járt halálbüntetés, és meg tudták állapítani, hogy ki a tolvaj, és igazságot tudtak szolgáltatni. Éjszaka viszont nehezen lehetett megállapítani, hogy mit csinál a behatoló, vagy hogy mik a szándékai. Ezért az a személy, aki éjszaka ölt meg egy behatolót, nem vált bűnössé (2Mó 22:2, 3).

Az i. sz. első században azok a személyek, akik meg akarták ölni Jézust, úgy voltak azonosítva, mint az első emberölőnek, vagyis az Ördögnek a gyermekei (Jn 8:44). Az írástudók és a farizeusok díszítgették az igazságosak sírjait, és azt állították, hogy ők maguk nem vettek volna részt a próféták meggyilkolásában, ám ugyanolyan gyilkos hajlam élt bennük Isten Fiával kapcsolatban (Mt 23:29–32; vö.: Mt 21:33–45; 22:2–7; Cs 3:14, 15; 7:51, 52).

A gyűlölet egyenértékű a gyilkossággal: A gyilkosságok a szívből jönnek elő (Mt 15:19; Mk 7:21; vö.: Ró 1:28–32). Tehát aki gyűlöli a testvérét, az mind emberölő, vagyis gyilkos (1Jn 3:15). Krisztus Jézus is a rosszindulattal kötötte össze a gyilkosságot, például azzal, hogy valaki haragtartó a testvérével, becsmérlően beszél róla, vagy rosszul ítéli meg őt, ’hitvány bolondnak’ tartva (Mt 5:21, 22). Az ilyen gyűlölet valóban gyilkossághoz vezethet. Úgy tűnik, hogy ezzel függnek össze Jakab (5:6) szavai, melyek így hangzanak: „Elítéltétek, meggyilkoltátok az igazságost.” Azok a gazdag gonosz személyek, akik gyűlölték és üldözték Isten Fiának igaz követőit, valóban megöltek néhányat közülük. Mivel Krisztus Jézus szerint az, amit a testvéreivel tesznek, olyan, mintha vele tennék meg, ezek a személyek jelképes értelemben őt is megölték. Jakab nyilván erre gondolt. (Vö.: Jk 2:1–11; Mt 25:40, 45; Cs 3:14, 15.)

Bár Krisztus követőit talán üldözik vagy még meg is ölik az igazságosságért, azért viszont nem éri őket szenvedés, mert gyilkosságot vagy ehhez hasonló bűncselekményeket követnek el (Mt 10:16, 17, 28; 1Pt 4:12–16; Je 21:8; 22:15).