JAKAB LEVELE

Egy ihletett levél a Keresztény Görög Iratokban. Ez egy olyan levél – akárcsak Péter első és második levele, János első levele és Júdás levele –, amelyet nem egy konkrét gyülekezetnek vagy személynek írtak (ebben eltér Pál apostol legtöbb levelétől). Jakab ezt a levelet „a szétszórtan levő tizenkét törzsnek” címezte (Jk 1:1).

Ki írta? Az író egyszerűen csak ezt írja magáról: „Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak rabszolgája” (Jk 1:1). Jézusnak két apostola is volt, akit Jakabnak hívtak (Mt 10:2, 3), de nem valószínű, hogy a kettejük közül valamelyik írta volna a levelet. Az egyik apostol, Zebedeus fia i. sz. 44 körül mártírhalált halt (Cs 12:1, 2). A levél tartalma alapján nem tűnik valószínűnek, hogy kevéssel a keresztény gyülekezet létrejötte után írták (Jk 1:1). A másik apostol, Alfeus fia nem sokszor jelenik meg a szentírási beszámolókban, ezért nagyon keveset tudunk róla. A levél szókimondó stílusa ellentmond annak az eshetőségnek, hogy Alfeus fia volt az írója. Ha ő írta volna, valószínűleg hivatkozott volna arra, hogy a 12 apostol egyike, magyarázatként határozott szavaira.

A bizonyítékok inkább arra mutatnak, hogy Jézus Krisztus féltestvére írta, akinek egy alkalommal megjelent a feltámadt Krisztus, és aki kiemelkedő személyiség volt a tanítványok között (Mt 13:55; Cs 21:15–25; 1Ko 15:7; Ga 2:9). Jakab levelének az írója azt írja magáról, hogy ő „Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak rabszolgája”, ami nagyon hasonló ahhoz, ahogy Júdás fogalmaz a levelében: „Jézus Krisztusnak rabszolgája, Jakabnak pedig testvére” (Jk 1:1; Júd 1). Ezenkívül Jakab levelében megtalálható az „Üdvözlet!” kifejezés, akárcsak abban a levélben, amelyet a gyülekezeteknek küldtek a körülmetélkedés kérdésében. Amikor ezt a kérdést tárgyalták, minden jel szerint Jézus féltestvére, Jakab volt az elnöklője „az apostolok és a vének” megbeszélésének Jeruzsálemben (Cs 15:13, 22, 23).

A kánon része: A 1209. sz. Vatikáni kódex, valamint az i. sz. IV–V. századból való Sínai kódex és Alexandriai kódex tartalmazza Jakab levelét. A szír Pesittában, továbbá legalább tíz ősi kánonjegyzékben is fellelhető, amelyek a karthágói zsinat (i. sz. 397) előtt készültek. Az első egyházi írók, Órigenész, Jeruzsálemi Cirill, Jeromos és még mások is idéztek belőle, tehát elismerték, hogy az ihletett Szentírás része.

Mikor és hol íródott? A levélben semmi utalás sincs arra, hogy a rómaiak már lerombolták Jeruzsálemet (ez i. sz. 70-ben következett be). A zsidó történetíró, Josephus szerint a szadduceus Anan főpap volt az, aki Jakabot és még másokat a szanhedrin elé citált, majd megköveztette őket. Josephus leírása szerint ez Fesztusz prokurátor halála után történt, még azelőtt, hogy megérkezett az utódja, Albinus (A zsidók története. XX. könyv, 9. fej., 1.). Ha ez megfelel a valóságnak, és ha helytállóak azok a feltevések, melyek szerint Fesztusz i. sz. 62-ben halt meg, akkor Jakab 62 előtt írta meg a levelét.

Mivel Jakab Jeruzsálemben lakott, minden bizonnyal itt is írta meg a levelét (Ga 1:18, 19).

Kiknek íródott? Jakab „a szétszórtan levő tizenkét törzsnek” írta a levelét, szó szerint: „a diaszpórában (élőknek)” (Jk 1:1, Rbi8, lábj.). A szellemi ’testvéreinek’ szólt a levele, akik ragaszkodtak ’a Jézus Krisztusba, az Urukba vetett hithez’, és akik főleg Palesztina területén kívül laktak (1:2; 2:1, 7; 5:7). Bár érveinek a java része a Héber Iratokra épül, ez még nem bizonyítja, hogy a levelét csak zsidó keresztényeknek szánta volna, hiszen ha napjainkban valaki jól ismeri a Héber Iratokat, az sem bizonyítja azt, hogy zsidó származású. És jóllehet közös ’atyjukként’ utal Ábrahámra (2:21), ez összhangban van Pálnak a Galácia 3:28, 29-ben található szavaival, amelyekből kiderül, hogy zsidó is, és görög is lehet Ábrahám „magva”. Ennélfogva a megszólításban szereplő ’tizenkét törzs’ nem lehet más, mint ’Isten Izraele’, azaz a szellemi Izrael (Ga 6:15, 16).

Miért íródott? Úgy tűnik, Jakabnak kettős célja volt a levél megírásával: 1. hogy arra buzdítsa a testvéreit, hogy a próbák között se inogjanak meg a hitükben, hanem tartsanak ki, 2. hogy figyelmeztesse őket, nehogy olyan bűnöket kövessenek el, amelyekkel Isten nemtetszését vonják magukra.

Néhányan beleestek a kivételezés csapdájába, vagyis azok kegyét keresték, akik előkelőbbek vagy gazdagabbak voltak (Jk 2:1–9). Nem érzékelték, hogy Isten hogyan tekinti őket, és csupán a hallgatói voltak a szónak, nem pedig a cselekvői (1:22–27). Mivel nem fékezték meg a nyelvüket, és érzéki gyönyör után sóvárogtak, ezért harcok voltak közöttük (3:2–12; 4:1–3). Annyira vágytak arra, hogy anyagi javaik legyenek, hogy ezért a világ barátaivá váltak, vagyis már nem voltak olyanok, mint egy tiszta szűz, hanem szellemi értelemben véve „házasságtörők”, azaz Isten ellenségei lettek (4:4–6).

Jakab helyreigazította őket, hogy a szó hallgatói és cselekvői is legyenek egyben. Ezt olyan szentírási példákkal tette meg, amelyekből látszik, hogy az igazi hit cselekedetekben mutatkozik meg. Például akinek igazi hite van, az nem mondaná egy testvérének, aki mezítelen, és nincs mit ennie, hogy ’menjen békével, melegedjen meg, és lakjon jól’, hanem ellátná mindazzal, amire annak szüksége van (Jk 2:14–26). Jakab nem mondott ellent Pálnak, amikor azt mondta, hogy az ember a cselekedetei által nyerhet megmentést, hiszen elismerte, hogy a megmentés alapja a hit. De azért arra is rámutatott, hogy nincs igazi hit cselekedetek nélkül. Ez összhangban van azzal, amit Pál a Galácia 5:22–24-ben írt a szellem gyümölcséről; azzal, amit az új egyéniség felöltéséről mondott az Efézus 4:22–24-ben és a Kolosszé 3:5–10-ben; valamint a Héberek 13:16-ban adott tanácsával, hogy cselekedjünk jót, és osszuk meg a javainkat másokkal.

Stílusa: A levélnek prófétákra jellemző határozott hangvétele van, sok benne a szókép és a hasonlat, így némileg Jézus Krisztus beszédeire emlékeztet, például a hegyi beszédre. Jakab élénk képekben érvelt egyebek közt amellett, hogy legyen hitünk, hogy fékezzük meg a nyelvünket, és hogy legyünk türelmesek. Ehhez pedig Jézushoz hasonlóan a szemléltetéseit hétköznapi dolgokból merítette, ilyen volt a tenger, a növényzet, az állatok, a csónak, a földműves és a föld (Jk 1:6, 9–11; 3:3–12; 5:7). Továbbá találó kérdéseket is feltett, és ebben a viszonylag rövid levélben 50-nél is többször használt felszólító módot. Mindezek miatt elmondható, hogy Jakab levele lendületes.

Hivatkozások a Szentírás korábbi részeire: Jakab többször is idézett a Héber Iratokból, illetve utalt rá, azon belül is az ember teremtésére (Jk 3:9; 1Mó 1:26); Ábrahámra és Ráhábra (Jk 2:21–26; 1Mó 15:6; 22:9–12; Jzs 2.; Ézs 41:8); Jóbra (Jk 5:11; Jób 1:13–22; 2:7–10; 42:10–17); a Törvényre (Jk 2:8, 11; 2Mó 20:13, 14; 3Mó 19:18; 5Mó 5:17, 18); Illésre (Jk 5:17, 18; 1Ki 17:1; 18:1). Több egyértelmű példa is van arra, hogy a szavai teljes mértékben összhangban vannak Jézus Krisztuséival. Csak hogy néhányat említsünk: az üldözés (Jk 1:2; Mt 5:10–12); miket kérhetünk és kaphatunk Istentől (Jk 1:5, 17; Lk 11:9–13); legyünk a szó hallgatói és egyben cselekvői is (Jk 1:22; Mt 7:21–27); különüljünk el a világtól (Jk 4:4; Jn 17:14); ne bíráljunk másokat (Jk 4:12; Lk 6:37); legyünk szavahihetők (Jk 5:12; Mt 5:33–37).

A Jakab 4:5 fejtörést okoz, mivel nem tudni biztosan, hogy Jakab melyik vers(ek)ből idézett (v. esetleg melyik vers[ek]re utalt). Ez az írásszöveg így szól: „Vagy úgy tűnik nektek, hogy hiába mondja az írás: »Folyton irigységre hajlóan vágyakozik a bennünk megtelepedett szellem.«” Egyes vélemények szerint ezeket a szavakat Jakab az 1Mózes 6:5; 8:21-ben, a Példabeszédek 21:10-ben és a Galácia 5:17-ben található gondolatok alapján mondta isteni ihletés alatt.

[Kiemelt rész az 1129. oldalon]

JAKAB LEVELÉNEK ÁTTEKINTÉSE

A levél hangsúlyozza, hogy a hitnek cselekedetekben kell megmutatkoznia

I. sz. 62 előtt íródott, több mint nyolc évvel azelőtt, hogy a rómaiak elpusztították Jeruzsálemet

Boldogok azok a keresztények, akik hűen kitartanak a próbák idején (1:1–18)

Ha hittel kérjük Istent, ő nagylelkűen ad bölcsességet, hogy ki tudjunk tartani

Rossz dolgokkal Isten sosem tesz minket próbára; saját kívánságunk visz minket rossz irányba

Minden jó, ami Jehovától származik

Az Istennek elfogadható imádathoz hitből fakadó, helyes cselekedetekre van szükség (1:19–2:26)

Vessünk le minden rosszaságot, és fogadjuk szelídséggel Isten szavát; ne csak a hallgatói legyünk a szónak, hanem a cselekvői is

Meg kell tanulnunk féken tartani a nyelvünket; viseljünk gondot az árvákra és az özvegyekre; tartsuk meg magunkat szennyfolt nélkül a világtól

Nem teszünk eleget a szeretet ’királyi törvényének’, ha kivételezünk a gazdagokkal, és figyelemre sem méltatjuk a szegényeket

Az élő hit cselekedetekben mutatkozik meg; ez látszik Ábrahám és Ráháb példájából is

A tanítók számadással tartoznak Jehovának (3:1–18)

A tanítóknak, sőt minden kereszténynek meg kell tanulnia féken tartani a nyelvét

Ebben a felülről jövő bölcsesség segít

A világias viselkedés kihat az Istennel való kapcsolatunkra (4:1–5:12)

Bűnnek számít, és meg kell bánnunk, ha önző célok miatt harcolunk a testvéreinkkel, vagy ha megítéljük őket

A világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel

Önteltség, ha valaki Jehova akaratát figyelmen kívül hagyva anyagias célokra törekszik

Isten ítélete fog lesújtani azokra a gazdagokra, akik becsapnak másokat és zsarnokoskodnak felettük

Ne legyünk türelmetlenek, és ne sóhajtozzunk a szerencsétlenség idején, hanem várjunk Jézus Krisztus ítéletére

Ha valaki „beteg” és szenved, mert bűnt követett el, hívja segítségül a véneket (5:13–20)

Ha a vétkes nyíltan megvallja bűnét, és imádkoznak érte a vének, meg fog gyógyulni

A szellemi haláltól óvjuk meg a vétkest, ha segítünk neki felgyógyulni