Olvasók kérdései
◼ Kit vagy mit szemléltet az Ésaiás 27:1. versében említett „Leviatán” ?
Ésaiás 27:1. verse így hangzik: „Azon a napon, Jehova kemény, nagy és erős kardjával Leviatán, a gyorsan sikló kígyó, igen, Leviatán, a tekergő kígyó felé fordítja figyelmét, és megöli a tengeri szörnyet, amely a tengerben van. ” Megértésünk szerint, ez a jövendölés egyformán alkalmazható Sátánra, az Ördögre is és az ő földi szervezetére is.
Az Őrtorony 1985. október 15-i száma kifejtette, hogy az Ésaiás 27. fejezete a helyreállításról szóló jövendölés. Először Izrael ősi nemzetén teljesedett be, amely a babiloni hetvenéves fogság után hazatért szülőföldjére. Bár a legtöbb számkivetett Babilonból tért vissza, de voltak, akik Egyiptomból és Asszíria területéről jöttek vissza. Mivel Jehova Isten elhatározta, hogy népét megszabadítja, így a fent említett nemzetek nem tudták őt ebben sem külön-külön, sem együttesen megakadályozni. Emberileg lehet, hogy hatalmasak és fortélyosak voltak, akárcsak az egykori Leviatán (ami valószínűleg krokodilus volt), de Jehova sikerrel lépett közbe az ősi Izrael érdekében. (Vö. Jób 41:1–34.)
Mit akar hát szemléltetni „Leviatán” az Ésaiás 27. fejezet nagybani beteljesedésekor? Elsősorban Sátán, az Ördög jöhet számításba, hiszen a Jelenések 12:9. verse „nagy sárkánynak” és „őskígyónak” nevezi őt. Már a kezdet kezdetén is ellensége volt Istennek és az ő népének. Ezenkívül a Szentírás világosan feltárja, hogy Sátánt utoléri a végzete. Isten kijelölt egy napot, amikor Fián keresztül megsemmisíti az Ördögöt. Eszerint meg fog történni, hogy nagy és erős karddal le lesz vágva ez a „sárkány” vagy „kígyó” . (Zsidók 2:14; Jelenések 20:1–3, 10.)
De azt se felejtsük el, hogy az egykori Izrael közvetlen ellenségei olyan látható országok voltak, mint Egyiptom, Asszíria, és Babilon. Hasonlóképpen ma is, Isten keresztény szolgái a világon valóságos, érzékelhető ellenségekkel találják szembe magukat, amelyek az Istentől elidegenedett emberiség háborgó tengeréből kerülnek elő. (Jelenések 17:1, 15.) Sátán az ura annak a világszervezetnek, amelyet felhasznál azok akadályozására, akik „megtartják az Isten parancsait, és akiknél megvan a Jézus melletti tanúskodás munkája” (Jelenések 12:17). Ez az Ördög uralta szervezet elég ravasznak és ádáznak bizonyult, miként a leviatán. Ennek ellenére a huszadik század első részében ez a „Leviatán” elveszítette hatalmát a szellemi Izrael, vagyis Jehova felkent keresztény tanúi felett. És teljes levágatása megtörténik akkor, amikor Jézus angyali harcosainak az élén kilovagol „hosszú éles kardjával, amellyel levágja az összes nemzeteket (Jelenések 19:11–16).
Egy bizonyos tekintetben tehát az Ésaiás 27:1. versében említett Leviatánról úgy beszélhetünk, mint magáról Sátánról. A jövendölés azonban az „őskígyónál” többet foglal magában. Főleg az Ördög uralma alatt álló látható földi szervezetre irányítja a figyelmet. A fent említett Őrtorony arra az időre hívta fel olvasói figyelmét, amikor a „dolgok jelenlegi gonosz rendszere, amely felett istene, Sátán, az Ördög uralkodik, nem létezik többé, Jehova a jelképes Leviatán felé fordítja figyelmét, a gyorsan sikló, tekergő kígyó felé, amely az emberiség tengerében mozog. Sátán és a nemzetek, sőt a nemzetek szövetségei is mind eltünnek. ”
◼ Amikor Ábrahám (és később Izsák is) feleségét húgának mondta, vajon ez a Közel-Keleten egykor szokásos feleség-húg-viszonynak az egyik jellegzetes példája volt?
Bár ennek az elméletnek vannak képviselői az egyes tudósok között, de Ábrahám és Izsák viselkedésében mélyebben rejlő okokat kell keresnünk.
E. A. Speiser professzor a feleség-húg elméletet az Anchor Bible-ban ismertette. Említést tesz az ősi hurriták felfedezéséről, akik valószínűleg Észak-Mezopotámiában éltek, többek között Háránban, ahol Ábrahám is letelepedett egy időre, és ahol valószínűleg Rebeka is élt. Speiser professzor ezt írja:
„A hurrita társadalomban a házassági kötelékek igen erősek és komolyak voltak, olyannyira, hogy a feleséget egyidejűleg a húg jogi helyzete is megillette, tekintet nélkül arra, hogy vér szerint csakugyan az volt-e. Ezért, amikor egy férfi elvett feleségül egy leányt, és ugyanakkor húgának is elfogadta, két külön lépésben rögzítették jogállását, vagyis feleségként és húgként is elismerték. Az ilyen húg-viszony megsértését szigorúbban büntették, mint a házassági szerződés megszegését. . . . A feleség-húg-viszony elsősorban a hurrita társadalom felsőbb rétegeiben honosodott meg. Rebeka nemcsak a hurriták lakta Hárán lakosa volt, hanem Izsáknak is felesége lett, mégpedig a közvetítőként működő bátyja, Lábán révén. . . . Kellő okunk van tehát Ábrahám és Sára, valamint Izsák és Rebeka házasságát a feleség-húg kategóriába sorolni. ”
A Mózes első könyvéből kitűnik, hogy Ábrahám két ízben mondta feleségét, Sárát húgának (aki ténylegesen félig húga volt) és nem feleségének. Először akkor, amikor Egyiptomban, másodszor akkor, amikor Filiszteában voltak (1Mózes 12:10–20; 20:1–7). Izsák hasonlóképpen járt el Rebekával. Mivel Izsák és Rebeka rokonságban állt egymással, Izsák így mondhatta feleségét húgának (1Mózes 26:6–11).
Ezekben az estekben azért szerette volna Ábrahám is, Izsák is feleségüket húguk szerepében bemutatni, mert mint férjekre, közvetlen veszélyt jelentett volna, ha kiderül, hogy ezek a csinos asszonyok férjes asszonyok (1Mózes 12:12; 26:9). A körülményekből az látszik, hogy a férfiak az állítólagos feleség-húg-viszonyt nem a védelem céljából említették, a cél inkább az volt, hogy titokban tartsák Sára és Rebeka házas voltát.
Ábrahám féltestvérét már akkor feleségül vette, amikor még nem volt meg Isten Izrael számára adott törvénye, amely tiltotta az ilyen közeli rokon személyek házasságát. Sokan persze kritikusan fogadják az ő (és Izsák) eljárását, konkrétan azt, hogy feleségüket húguknak adták ki. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Biblia néha olyan eseményekről is ír, amelyekben az érintettek viselkedését nem helyesli (1Mózes 9:20, 21; 19:30–38). Itt azonban Ábrahám és Sára, és Izsák és Rebeka eljárását úgy lehet tekinteni, mint ami nem csorbította az Isten előtti jó hírnevüket.
Isten ezek előtt az események előtt azt mondta Ábrahámnak: „Nagy nemzetté teszlek, megáldalak és naggyá teszem a te nevedet és a te magod is áldásnak bizonyul. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és megátkozom azt, aki rosszat kíván neked, és általad bizony áldásban részesülnek a föld összes családjai” (1Mózes 12:2, 3). Jehova azt is jelezte, hogy az áldás Ábrahám magván keresztül jön majd el (1Mózes 12:7; vö. 1Mózes 15:4, 5; 17:4–8; 22:15–18). Ennélfogva Ábrahámnak (és később Izsáknak is) életben kellett maradnia ahhoz, hogy utódokat hozhassanak létre.
Lehet, hogy ez volt Ábrahám és Izsák indítéka, amikor hűséges feleségüket húguknak adták ki. Ha köztudott lett volna, hogy Ábrahám a kívánatos Sára, Izsák pedig a bájos Rebeka törvényes férje, ez veszélyeztette volna a mag vonalát. Ezért ezek a hithű férfiak arra a döntésre jutottak, hogy ilyen veszélyes területen inkább bölcsen eltitkolják igazi házassági kapcsolatukat.
Sára a hit példaképeként és olyan asszonyként van kiemelve a Bibliában, aki „Istenben reménykedett” (1Péter 3:5, 6; Zsidók 11:11). Kész volt arra az álláspontra helyezkedni, amit férje mint családfő javasolt, történetesen, hogy titkolja el férjes voltát. Ezt tekinthetjük a jóság jelének és annak is, hogy kész volt önzetlenül személyes érzéseit és érdekeit alárendelni egy magasabb célnak, annak, hogy az összemberiség áldásban részesülhessen. Annak tudatában, hogy Jehova megvédte Sárát a fáraótól, később pedig Abimélektől, Géra királyától, semmi meglepő nincs abban, hogy Rebeka is bizalommal követte Sára példáját, férje, Izsák beleegyezésével, aki szintén a hit egyik kiemelkedő alakja (Zsidók 11:20).
Logikusan tehát, akár tudtak a kánaániták és az egyiptomiak a feleség-húg-viszonyról — amely úgy látszik Háránban szokás volt —, akár nem, Ábrahámnak Sárával és Izsáknak Rebekával való eljárását — a szóban forgó nagy tét miatt — minden bizonnyal magasabb célok és alapelvek határozták meg.
◼ A babiloni fogságból visszatérő zsidók hány kilométert tettek meg: körülbelül 800 vagy 1600 kilométert?
Az ősi Babilon és Jeruzsálem közötti közvetlen távolság körülbelül 800 kilométer. Az így megtett út rendkívül barátságtalan területen való közlekedést jelentene: például, hosszú utat kellene megtenni forró, sivatagi területen. Van egy másik lehetőség is, de ez az út körülbelül kétszer olyan hosszú, mint az előbbi. Ez esetben az Eufrátesz folyó mentén Hárán irányában kellene menni, majd Damaszkusznál lefordulni az Ígéret földje felé. Ábrahám ez utóbbi útvonalat használta, amikor családjával Ur városából Kánaánba ment. (1Mózes 11:21—12:5.)
A Biblia nem közli pontosan, melyik útvonalat vették igénybe a babiloni fogságból Jeruzsálembe visszatérő zsidók. (Ezsdrás 8:1–32; 7:7–9.) Mindkét variáció lehetséges, és bármelyik adatot említhetjük e megtett úttal kapcsolatban. Fontosabb azonban az, hogy a visszatérő zsidóknak meg kellett szabadulniuk a babiloni tévhitektől és szokásoktól, miközben a „Szentség Útján” haladtak. (Ésaiás 35:8–10; vö. Man’s Salvation out of World Distress at Hand! című könyv 153—7. oldalát. Megjelent [angolul] 1975-ben.