Szilárd alap az optimizmusra napjainkban

A TÖRTÉNÉSZ és társadalomkutató H. G. Wells, aki 1866-ban született, erőteljes hatást gyakorolt a XX. századi gondolkodásmódra. Írásaiban részletesen kifejtette meggyőződését, hogy a boldogság korszaka megegyezik a tudomány előrehaladásával. A Collier’s Encyclopedia így Wells „határtalan optimizmusára” emlékezik, amint kitartóan dolgozott ügyének előmozdításáért. Azt is megjegyzi azonban, hogy optimizmusa összeomlott, amikor kitört a második világháború.

Amint Wells ráébredt, hogy „a tudomány ugyanúgy szolgálhat rossz célokat, mint jó érdekeket, hite szertefoszlott, őt pedig elfogta a pesszimizmus”, mondja a Chambers’s Biographical Dictionary. Miért történt ez?

Wells hite és optimizmusa kizárólag az emberi teljesítményeken alapult. Amikor ráébredt arra, hogy az emberiség képtelen utópiájának megvalósítására, nem volt hová fordulnia. Kétségbeesése hamarosan pesszimizmusra fordult.

Ma sok ember átéli ugyanezt, ugyanebből az okból. Amikor fiatalok, túlárad bennük az optimizmus, de mély pesszimizmusba esnek, amint idősebbek lesznek. Még a fiatalok között is vannak olyanok, akik feladják az úgynevezett általános életmódot, és belemerülnek a kábítószer-élvezetbe, szabad szerelembe és más romboló életformába. Mi a megoldás? Vizsgáld meg a következő bibliai időkből vett példákat, és figyeld meg, milyen alapja van az optimizmusnak — a múltban, a jelenben és a jövőben.

Ábrahám optimizmusa jutalommal járt

I. e. 1943-ban Ábrahám elköltözött Háránból, átkelt az Eufrátesz folyón, és belépett Kánaán földjére. Az Ábrahámról szóló leírás azt mondja, hogy ő „atyja . . . mindazoknak, a kik . . . hisznek”; és milyen kiváló példát állított fel! (Róma 4:11).

Ábrahám testvérének árván maradt fia, Lót és családja csatlakozott Ábrahámhoz. Később, amikor éhínség sújtotta azt a földet, a két család Egyiptomba költözött, és a megfelelő időben együtt tértek vissza. Erre az időre Ábrahám is és Lót is nagy vagyonra, nyájakra és gulyákra tettek szert. Amikor vita támadt a pásztoraik között, Ábrahám magához ragadta a kezdeményezést, és azt mondta: „Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk. Avagy nincsen-é előtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tőlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek” (1Mózes 13:8, 9).

Mivel Ábrahám volt az idősebb, irányíthatta volna úgy a dolgokat, hogy neki legyen haszna belőlük, Lót pedig nagybátyja iránti tiszteletből engedett volna Ábrahám döntésének. Ehelyett azonban „felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Égyiptom földe. És választá Lót magának a Jordán egész mellékét.” Ilyen választás mellett Lótnak minden oka megvolt az optimizmusra. De mit mondhatunk Ábrahámról? (1Mózes 13:10, 11).

Vajon Ábrahám vakmerő volt, kockáztatva családja jólétét? Nem. Ábrahám pozitív magatartása és nagylelkű szelleme gazdag jutalommal járt. Jehova ezt mondta Ábrahámnak: „Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, a hol vagy, északra, délre, keletre és nyugotra. Mert mind az egész földet, a melyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre” (1Mózes 13:14, 15).

Ábrahám optimizmusának szilárd alapja volt. Isten ígéretén alapult, mely szerint ő nagy nemzetté teszi Ábrahámot, olyannyira, hogy „megáldatnak . . . [Ábrahámban] a föld minden nemzetségei” (1Mózes 12:2–4, 7). Nekünk is van okunk arra, hogy bizakodók legyünk, tudva, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van” (Róma 8:28).

Két optimista kém

Több mint 400 évvel később Izráel nemzete készen állt, hogy belépjen Kánaánba, a „téjjel és mézzel folyó földre” (2Mózes 3:8; 5Mózes 6:3). Mózes 12 törzsfőt bízott meg, hogy ’kémleljék meg azt a földet, és hozzanak hírt az út felől, amelyen felmennek, és a városok felől, amelyekbe bevonulnak’ (5Mózes 1:22; 4Mózes 13:3). Mind a 12 kém egyöntetűen a föld gazdagságáról beszélt, de 10 kém pesszimista hangvételű beszámolóval tért vissza, amely félelmet keltett a nép szívében (4Mózes 13:32–34).

Józsué és Káleb azonban optimizmust tükröző üzenetet hoztak a népnek, és mindent megtettek, amit tudtak, hogy eloszlassák félelmüket. Magatartásuk és beszámolójuk abba vetett teljes bizalmukat tükrözte, hogy Jehova képes beteljesíteni szavát, hogy visszaviszi őket az Ígéret földjére — de hiába. „Az egész gyülekezet” inkább „azon tanakodék, hogy megkövezze őket” (4Mózes 13:31; 14:6–10).

Mózes arra ösztönözte a népet, hogy bízzanak Jehovában, de ők nem voltak hajlandók hallgatni rá. Mivel kitartottak pesszimista magatartásuk mellett, az egész nemzetnek 40 évig kellett vándorolnia a pusztában. A 12 kém közül csupán Józsué és Káleb tapasztalta az optimizmus jutalmát. Mi volt az alapvető hiba? A hit hiánya, mivel a nép a saját bölcsességében bízott (4Mózes 14:26–30; Zsidók 3:7–12).

Jónás tétovázása

Jónás i. e. a kilencedik században élt. A Biblia úgy beszél róla, mint hűséges prófétáról, akit Jehova Izráel tíztörzs-királyságához küldött, valamikor II. Jeroboám uralkodása idején. Mégis visszautasította a megbízást, hogy Ninivébe menjen és figyelmeztesse az embereket. A történész Josephus szerint Jónás „úgy gondolta, jobb ha kikerüli ezt az utat”, és inkább Joppéba megy. Onnan Társisba hajózott, amely valószínűleg a mai Spanyolország lehetett (Jónás 1:1–3). Hogy miért volt Jónásnak ilyen pesszimista szemlélete a megbízatásáról, arról a Jónás 4:2 beszél.

Jónás végül beleegyezett abba, hogy teljesítse küldetését, de dühös lett, amikor a Ninivében lakó emberek megbánást tanúsítottak. Ezért Jehova a könyörület nagyszerű leckéjére tanította meg, előidézve, hogy elszáradjon és elpusztuljon a lopótök, amely Jónásnak menedéket nyújtott (Jónás 4:1–8). Jónás szánakozásának, melyet a növény elpusztulása miatt érzett, sokkal inkább a Ninivében lakó 120 000 ember iránt kellett volna kifejeződnie, akik ’nem tudtak különbséget tenni jobb és bal kezük között’ (Jónás 4:11).

Mit tanulhatunk Jónás tapasztalatából? A szent szolgálatban nincs ok a pesszimizmusra. Ha felismerjük Jehova vezetését, és teljes bizalommal követjük azt, eredményesek leszünk (Példabeszédek 3:5, 6).

Optimizmus a megpróbáltatások idején

„Ne bosszankodjál az elvetemültekre — jelentette ki Dávid király. — Ne irígykedjél a gonosztevőkre” (Zsoltárok 37:1). Ez valóban bölcs tanács, mivel napjainkban igazságtalanság és elvetemültség vesz körül bennünket (Prédikátor 8:11).

De még ha nem irigykedünk is az igazságtalanokra, könnyen érezhetjük felháborodottnak magunkat, amikor látjuk, amint ártatlan emberek szenvednek a gonoszok kezétől, vagy amikor velünk bánnak igazságtalanul. Az ilyen tapasztalatok akár elkeseredett, pesszimista magatartás kifejlődéséhez is vezethetnek. Mit tegyünk, amikor így érzünk? Először elménkben tarthatjuk, hogy a gonoszok nem feltételezhetik önelégülten, hogy a büntetés soha nem következik be. A 37. zsoltár 2. verse így folytatja, biztosítva minket: „hirtelen levágattatnak [az elvetemültek], mint a fű, s mint a gyönge növény elfonnyadnak.”

Ezenkívül folytathatjuk a jó cselekvését, megőrizhetjük optimizmusunkat és várhatunk Jehovára. „Kerüld a rosszat és jót cselekedjél, és megmaradsz mindörökké — folytatta a zsoltáríró. — Mert az Úr szereti az ítéletet, és el nem hagyja az ő kegyeseit” (Zsoltárok 37:27, 28).

A valódi optimizmus diadalmaskodik!

Mit mondhatunk hát a jövőről? A bibliai Jelenések könyve beszél nekünk azokról a dolgokról, „a miknek meg kell lenniök hamar”. Ezek között van a háborút jelképező tűzszínű ló lovasa, akiről kijelentik, hogy ’elveszi a békességet a földről’ (Jelenések 1:1; 6:4).

Nagy-Britanniában az első világháború idején az a népszerű és optimista szemlélet uralkodott, hogy ez lesz az utolsó nagy háború. A brit államférfi, David Lloyd George 1916-ban már realistább volt. Ezt mondta: „Ez a háború, miként a következő háború, olyan háború, amellyel véget vetünk a háborúnak.” (Kiemelés tőlünk.) Igaza volt. A második világháború csupán felgyorsította a tömegpusztítás még ördögibb eszközeinek előállítását. Több mint 50 évvel később a háborúk vége még mindig nincs a láthatáron.

Ugyanitt, a Jelenések könyvében olvashatunk más lovasokról is — ezek az éhínséget, a járványos betegséget és a halált jelképezik (Jelenések 6:5–8). Ezek további részei az idők jelének (Máté 24:3–8).

Vajon ezek pesszimizmusra adnak okot? Semmi esetre sem, mivel a látomás valami másról is leírást ad: „egy fehér ló, és a rajta ülőnél íjj vala; és adaték néki korona; és kijöve győzve, és hogy győzzön” (Jelenések 6:2). Itt Jézus Krisztust mint égi Királyt látjuk, amint eltávolít minden gonoszságot, és kilovagol, hogy az egész világon létrehozza a békét és a harmóniát.a

Földönléte idején Jézus Krisztus mint Király-jelölt ezért a Királyságért tanította imádkozni követőit. Talán veled is megtanították a „miatyánkot”, vagyis az Úr imáját. Ebben azért imádkozunk, hogy jöjjön el Isten Királysága, hogy megvalósuljon akarata itt a földön is, miként az égben már megvalósult (Máté 6:9–13, NW).

Ahelyett, hogy megpróbálná összetákolni a dolgok jelenlegi rendszerét, Jehova cselekedni fog messiási Királya, Krisztus Jézus által, hogy teljesen eltávolítsa azt. Helyén pedig — azt mondja Jehova — „új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem emlittetnek, még csak észbe sem jutnak”. Az égi Királyság-kormányzat alatt a föld az emberiség békés, boldog otthonává válik, ahol az élet és a munka állandó örömet jelent majd. „Örvendjetek azoknak mindörökké, a melyeket én teremtek — mondja Jehova. — Kezeik munkáját elhasználják választottaim” (Ésaiás 65:17–22). Ha a jövőbe vetett reménységedet erre a biztos ígéretre alapozod, minden okod meglesz arra, hogy optimista legyél — most és mindörökké!

[Lábjegyzet]

[Kép a 4. oldalon]

H. G. Wells

[Forrásjelzés]

Corbis-Bettmann