Végül is a képletes munkanap Jézus halálával ért véget, és eljött az idő a munkabér kifizetésére. De a kifizetés szokatlan módon fordítva kezdődik. Előbb az kapja meg a bérét, aki utoljára állt be dolgozni, ahogyan olvassuk is: „Amikor este lett, a szőlősgazda ezt mondta vincellérjének: ʼHívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig.ʼ Ekkor jöttek a 11. órában beállt munkások, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor aztán jöttek az elsők, azt gondolták, hogy ők többet kapnak; de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor megkapták bérüket, elkezdtek zúgolódni a gazda ellen, és ezt mondták: ʼEzek az utolsók egy órát dolgoztak; mégis egyenlővé tetted őket velünk, akik a nap terhét hordoztuk, és a hőséget szenvedtük.ʼ Ő pedig így felelt az egyiküknek: ʼBarátom, nem cselekszem veled igazságtalanul. Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?ʼ” Befejezésül Jézus megismétli a lényeget, amint már korábban is mondta: „Így lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók.”

A dénár kifizetése nem Jézus halálakor történt, hanem 33. Pünkösdjén, amikor Krisztus, a „vincellér” kiárasztotta szent szellemét a tanítványokra. Jézus e tanítványai olyanok voltak, mint az „utolsók”, vagy a 11. órában beállt munkások.

A dénár nem a szent szellem ajándékát szemléltette. A dénár olyasmi volt, amit a tanítványoknak itt a földön kellett használniuk. Olyasmi, ami a megélhetésüket, az örök életüket jelentette. Ez tehát azt a kiváltságot jelentette, hogy szellemi izraeliták lehettek, felkentek, akik hirdethették Isten Királyságát.

Vajon csak az első században teljesült Jézusnak ez a példázata? Nem, e XX. századi kereszténység papsága, pozíciójánál és felelősségénél fogva, „első” volt, akiknek Isten jelképes szőlőjében dolgozniuk kellett volna. Az Őr Torony Biblia és Traktátus Társulattal kapcsolatban álló önátadott evangéliumhirdetőket viszont „utolsóknak” tekintették, legalábbis az Isten szolgálatára való érvényes kinevezés tekintetében. De pontosan e papság által megvetett személyek kapták meg a dénárt – azt a megtisztelő megbízatást, hogy isten égi Királyságának felkent nagyköveteiként szolgáljanak. Máté 19:30–20:16.