Gyűlölni az ellenségeinket? Jézusnak az a tanácsa, hogy szeressük az ellenségeinket, teljesen összhangban van a Héber Iratok szellemével (Mt 5:44). A hűséges Jób felismerte, hogy helytelen lett volna bármiféle kárörömet éreznie ádáz gyűlölőinek szerencsétlensége miatt (Jób 31:29). A mózesi törvény arra kötelezte az izraelitákat, hogy nyújtsanak segédkezet honfitársaiknak, akiket talán ellenségeiknek tekintettek (2Mó 23:4, 5). Isten szolgái nem örvendezhettek az ellenségüket ért csapás felett, hiszen a következő utasítást kapták: „Ha éhes, aki téged gyűlöl, adj enni neki kenyeret, és ha szomjas, adj inni neki vizet” (Pl 24:17, 18; 25:21).

A keresztények ezzel szemben kötelesek szeretni az ellenségeiket, vagyis azokat, akik személy szerint az ellenségeiknek bizonyulnak. Ez a fajta szeretet (gör.: a·gaʹpé) nem érzelgősség, amely csupán személyes kötődésen alapul, ahogy azt sokan gondolják, hanem erkölcsi érzék által vezérelt, illetve a társadalom többi tagja felé megnyilvánuló szeretet, amelyet – alapelvről, kötelességről és a helyes magatartásról lévén szó – tudatos döntés alapján gyakorol valaki, őszintén törekedve rá, hogy jót tegyen másokkal, aszerint, ami helyes. Az a·gaʹpé (szeretet) felülemelkedik a személyes ellentéteken, és soha nem engedi, hogy ezek miatt az ember elhagyja a helyes alapelveket, és rosszal fizessen a rosszért. Akik tudatlanságukban ellenzik Isten szolgáinak keresztényi életútját, és üldözik őket, azokért ezek a szolgák még imádkoznak is, hogy felnyíljon a szemük, és meglássák az Istenre és szándékaira vonatkozó igazságot (Mt 5:44).