Boldogok azok, akiket az Úr ébren talál!

„Boldogok azok a rabszolgák, akiket az Úr a megérkezésekor ébren talál!” (LUKÁCS 12:37).

1. Miért ’várnak folyton őreá’ Jehova szolgái, ámde milyen kérdést tehetünk fel a kereszténység egyházaival kapcsolatban?

„JEHOVA az ítélet Istene. Boldogok, akik őreá várnak” (Ésaiás 30:18). Amióta Jehova bejelentette a kígyó végső vereségét és megígért mag által jövő szabadulást, hű szolgái mindenkor az ígéret beteljesedésének várakozásában éltek (1Mózes 3:15). De a kereszténység teológusai vajon segítik-e az egyháztagjaikat abban, hogy éberen figyeljék, mikor következik be a Sátán és az ő magvától való végső szabadulás?

2. Miért kell a „nemzetek”-nek „Siló”-ra várniuk?

² Halálos ágyán mondott próféciájában Jákob kijelentette, hogy a megígért mag Juda törzséből származik. Amikor a magnak a jelképes Siló nevet adta, Jákob kijelentette, hogy „a népek neki fognak engedelmeskedni” (1Mózes 49:10). A „nemzetek”-nek annál is inkább reményteljes várakozással kellene erre a Silóra tekinteniük, mivel Jehova azt mondta Jákob nagyatyjának, Ábrahámnak: „A te magod által bizony áldásban részesül majd a föld összes nemzete” (1Mózes 22:18). Előbb azonban ennek a magnak, Silónak vagy Messiásnak Ábrahám leszármazottai között kellett a földre jönnie és Júda törzsében kellett megszületnie.

Az éberen őrködő zsidó maradék

3. Mit jelent ki Lukács a zsidó nép várakozásával kapcsolatban i. sz. 29-ben, és igazolja-e ezt a történelem?

³ Lukács, a zsidó történész kijelenti, hogy „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében [i. sz. 29-ben]”, „a nép várt, szívükben azon gondolkoztak [Alámerítő] János felől: ’Talán ő a Krisztus [héberül: Ma·shi’ach, Messiás]? ” (Lukács 3:1, 15). Vajon a világtörténelem is igazolja Lukácsnak ezt a kijelentését? Emil Schürer History of the Jewish People in the Age of Jesus Christ című műve felteszi a kérdést: „A Messiás várásának ez a reménysége vajon minden időben elevenen élt a nép között?” És így válaszol rá: „A keresztény korszak előtti utolsó századokban, különösen pedig az Úr első századában ismét igen felélénkült, ahogyan azt a Pseudepigrapha [a zsidó apokaliptikus irodalom], Qumran [a Holt-tengeri közösség írásai], Josephus és az Evagéliumok oly erőteljesen megmutatják . . . Dániel könyvének a látomásai . . . mély benyomást gyakoroltak a messiási eszme kialakulására.”

4., 5. a) Miért várták a zsidók a Messiást abban az időben, és hogyan került ez megerősítésre? b) Milyenfajta Messiásra számítottak sokan a zsidók közül, ámde kinek tárta fel Jehova az igazi Messiás eljövetelét?

⁴ A Máté 2:2. versét magyarázva egy kutató ezt mondta: „Abban az időben nagy várakozással tekintettek előre az emberek Judeában valamilyen figyelemre méltó személy megjelenésére. A zsidók izgatottan várták a Messiás eljövetelét. A Dániel (IX. fej. 25–27. vers) által említett idő kiszámítása révén tudták, hogy elközeledett az idő, amikor a Messiásnak meg kell jelennie.” Megállapíthatjuk azt is, hogy a római tórténészek, például Seutonius és Tacitus, valamint zsidó történészek, mint például Josephus és Philo említést tesznek erről a várakozásról. A francia nyelvű Manuel Biblique, Bacuez és Vigouroux műve (3. kötet, 191. oldal) megerősíti ezt, és kijelenti: „Az emberek tudták, hogy a Dániel által rögzített hetven évhét a vége felé jár; senki sem lepődött meg azon, hogy Alámerítő János bejelentette: elközelített az Isten királysága.”

⁵ Tehát történelmi bizonyíték is van arra, hogy a zsidók nagyon várták a Messiást, a megígért magnak az eljövetelét, és ez a várakozás annak tulajdonítható, hogy éberen figyelték az időre vonatkozó prófécia beteljesedéséta (Dániel 9:24–27). Igaz, hogy a judaizmus különböző szektáihoz tartozó első századi zsidók túlnyomó többsége politikai Messiásra számított, aki — a The Concise Jewish Encyclopedia szerint — „elpusztítja Izrael ellenségeit és bevezeti a béke és a teljesség tökéletes korszakát”. A hithű zsidók egy maradéka azonban éberen figyelte az igazi Messiás eljövetelét. Ezek között volt Zakariás és Erzsébet, Alámerítő János szülei, valamint Simeon, Anna, József és Mária (Máté 1:18–21; Lukács 1:5–17, 30, 31, 46, 54, 55; 2:25, 26, 36–38). Ezeknek a személyeknek, nem pedig a judaizmus vallásvezetőinek erősítette meg azt, amit a Dániel időrendi jövendölése alapján vártak: vagyis a megígért mag vagy Messiás eljövetelét, „amikor elérkezett az idők teljessége” (Galata 4:4).

A korai keresztény éberség

6. Hogyan nevelték akkor a zsidó fiatalokat, és hogyan segített ez némelyeknek abban, hogy Jézus tanítványaivá legyenek?

⁶ József és Mária tudta, hogy az általuk felnevelt gyermek Jézus az, akinek Messiássá kell lennie. Jézus nevelésével kapcsolatban a The New Encyclopoedia Britannica megállapítja: „Jézus minden valószínűség szerint abban a vallásos légkörben nevelkedett, amelyet a családi otthonban és a zsinagógában ápoltak (beleértve a bibliatanulmányozást, a törvény iránti engedelmességet, az imádságot és a Messiás végső eljövetelét).” A hithű zsidók otthonaiban nevelkedő többi fiatalba is be volt oltva a Messiás eljövetelébe vetett reménység, és ez a helyénvaló várakozás legalább egyeseket képessé tett közülük arra, hogy gyorsan válaszoljanak az elhívásra és Jézus tanítványaivá legyenek (Márk 1:17–20; János 1:35–37, 43, 49).

7. a) Vajon Jézus azt tanította, hogy a Királyság az egyes keresztények belsejében van? b) Miért kellett a keresztényeknek éberen örködniük?

⁷ Földi szolgálatának a vége felé Jézus arra tanította a tanítványait, hogy éberen figyeljenek jövőbeni „jelenlétére” és az ő Királysága eljövetelére. A Britannica ezt mondja: „A világ végének, az utolsó ítéletnek és az Isten új világának ezek a hagyományos motívumai nem hiányoznak Jézusnak az evangéliumi hagyományban megőrzött mondásaiból. Jézus tehát semmiképpen nem változtatta a mennyek Királyságát pusztán az egyéni emberi lélek vallásos élményévé, és nem adta a zsidó eszkatológikus [a végső dolgokra vonatkozó] várakozásnak azt az értelmet, amely szerint a világban küszöbön állna egy átalakulási folyamat, vagy emberi erőfeszítéssel elérhető cél . . . Ő maga nem osztotta a nemzeti messiásban való reménységet és másokat sem buzdított ilyen reménységre . . . nem támogatta a zélóták erőfeszítéseit sem, hogy meggyorsítsa az Isten Királysága eljövetelét.” Nem, ő sok tünetből álló jelt adott a keresztények számára, amiből felismerhetik Jeruzsálem pusztulásának közeledtét, majd sokkal később felismerhetik ’jelenlétének és a dolgok rendszere befejezésének a jeleit’ (Máté 24:3-tól 25:46-ig; Lukács 21:20–22).

8. Mi mutatja, hogy Jézus nem hitt abban, hogy nagyon rövid idő múlva kell eljönnie a Királyságába, ezért milyen tanácsot adott követőinek?

⁸ Szabadgondolkodók, sőt a kereszténység egyes teológusai is azt állítják, hogy az első keresztények azt hitték: Krisztus paruziája vagy jelenléte az ő idejükben esedékes. Némelyek azt sejtetik, mintha maga Jézus is azt hitte volna, hogy nagyon hamar eljön az ő Királyságába. Ámde a talentumokról és a minákról szóló példázatában Jézus megmutatta, hogy „sok idő múlva” tér vissza királyi hatalommal, és akkor számoltatja el szolgáit a rájuk bízott javakkal (Máté 25:14, 19; Lukács 19:11, 12, 15). Abban a próféciájában pedig, amelyben a ’jelenlétének és a dolgok rendszere befejezésének a jelét’ közli, Jézus elismerte, hogy „sem a mennyei angyalok, sem a Fiú, hanem egyedül csak az Atya” tudja „a napot és az órát”, amikor bekövetkezik a vég. És hozzátette: „Mindig vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön meg a ti Uratok!” (Máté 24:3, 14, 36, 42).

9. Vajon Pál azt a benyomást kelti, mintha azt gondolta volna, hogy Krisztus jelenléte máris küszöbön áll az ő napjaiban? Magyarázd meg.

⁹ Arra vonatkozólag, hogy az első keresztények hittek-e abban, hogy küszöbön áll Krisztus jelenléte, egy kutatói forrásműb kijelenti: „Az az állítás, amely szerint Pál az 1Thess-ban igen közelinek várja a paruziát, igen messze áll attól, hogy elfogadható érv legyen. Pál már az 1Thess 5:10-ben elismeri annak lehetőségét, hogy amikor az 1Thess 4:15-ben és 17-ben Pál azt mondja: ’mi’, az utolsó nmezedékkel azonosítja magát anélkül, hogy szükségszerűen feltételezné: ő maga is ahhoz a nemzedékhez tartozik.” Timótheushoz írt második levelében Pál világosan kijelenti: nem reménykedik abban, hogy elnyeri a jutalmát „ama nap” előtt, vagyis Krisztus „megjelenésének” napja előtt, amikor [Krisztus] a Királyságában nyilvánul meg, hogy „megítélje az élőket és a halottakat” (2Timótheus 4:1, 8).

10. Hogyan bizonyult életmentőnek a keresztény várakozás az első századi júdeai keresztények számára?

¹⁰ A keresztényeknek, akik Jézus Krisztus jelenlétére és az ő Királysága eljövetelére vártak, mindenkor ébereknek kellett lenniük. A helyes keresztény éberség tette képessé a júdeai keresztényekt arra, hogy felismerjék Jeruzsálem közelgő pusztulásának a jelét, amiről Jézus beszélt nekik (Lukács 21:20–24). Amikor Cestius Gallus i. sz. 66-ban megtámadta Jeruzsálemet, az éber keresztények kihasználták a rómaiak hirtelen és megmagyarázhatatlan visszavonulását, és elmenekültek a városból, valamint a környező júdeai területekről. A korai egyháztörténészek, Hegesippus, Eusebius és Epiphanius szerint, a júdeai keresztények a Jordánon túl kerestek menedéket azon a helyen, amit Pellának hívtak. Mivel szellemi vonatkozásban nagyon is éberek voltak, ez megmentette őket a biztos haláltól vagy attól, hogy fogságba essenek, amikor a római seregek i. sz. 70-ben Titus tábornok vezetésével visszatértek és elpusztították Jeruzsálemet. Milyen boldogok lehettek azok a keresztények, amiért éberek maradtak!

A keresztény várakozás i. sz. 70 után

11., 12. Mi volt a keresztények helyes álláspontja Jeruzsálem pusztulása után i. sz. 70-ben, és hogyan jelentett ez számukra védelmet?

¹¹ Mivel Jézus jelenlétére csak „sok idő múlva” kerülhetett sor, milyennek kellett lenni a keresztények helyes magatartásának Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt elpusztulása után és a vég idejéig eltelt évszázadok alatt? Vajon a keresztények várakozása alábbhagyott, vagy „lehűlt”? Egyáltalán nem! János apostol három levele, valamit a Jelenések könyve — más néven Apokalipszis —, mind i. sz. 70 után látott napvilágot. Első levelében János az „antikrisztus”-ra figyelmeztet, és azt mondja a keresztényeknek, hogy maradjanak Krisztussal egységben, miközben a „jelenlétére” vagy megjelenésére várnak (1János 2:18, 28); 3:2).János mindhárom levelében arra figyelmeztet, hogy hitehagyottak támadnak a gyülekezetben. Ami pedig Jelenéseket illeti, ez a könyv elejétől végig arra mutat, hogy Krisztus a Királyság dicsőségében jön el, s utolsó előtti kijelentése pedig így hangzik: „Ámen! Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22:20).

¹² A keresztényeknek a paruziára kellett összpontosítaniuk a figyelmet. Ez azt jelenti, hogy nap mint nap Krisztus „jelenlétének” várásában kellett élniük. Ernst Benz, az egyháztörténet professzora ezt írja: „A ’végső dolgok’ első dolgokká lettek a sürgősség értelmében a korai egyház hithű tagjainál. Hitük központi tartalma és reménységük: az eljövendő Isten Királysága.” Még ha nem érkezett is el a Királyság az ő életidejük alatt, a várakozásnak ez a helyes magatartása megóvta a keresztényeket attól, hogy szellemileg elszenderegjenek és belemerüljenek Sátán világába (1János 2:15–17).

13., 14. Milyen két szélsőséges felfogás uralkodott a hitehagyott keresztényeknél az i. sz. második és harmadik századában?

¹³ Elismert tény, hogy amikor az apostolok halála után kialakult a hitehagyás, egyesekben helytelen elképzelések születtek Krisztus királyként való eljövetelével kapcsolatban. The Early Church and the World című művében C. J. Cadoux kijelenti: „Irenaeus [i. sz. második század] és Hippolytus [i. sz. második század vége és a harmadik század eleje] azt gondolták, hogy bizonyos fokú pontossággal ki lehet számítani, mikor jön el a vég.” Némelyek a téves időszámítás következtében úgy gondolták, hogy az emberi történelem 6000 éve már csaknem elmúlt, és közel van a hetedik évezred eljövetele. Természetesen tévedtek. De legalább megpróbáltak szellemi vonatkozásban éberek maradni.

¹⁴ Másrészt a legtöbb hitehagyott keresztény teljesen elvesztette a sürgősség és a Királyság várásának mindennemű érzését. A The Theological Dictionary of the New Testament erről tájékoztat: „Platón metafizikája [filozófiája], valamint a sztoikusok etikája hatására a keresztény apologéták [a második és harmadik századi „egyházatyák”] nem sokat foglalkoznak az Isten Királysága fogalmával. Amennyiben egyáltalán van eszkatológiájuk [a világ sorsával és elmúlásának problémájával foglalkozó tantételük], azt az egyéni keresztények tökéletességének a gondolata uralja . . . A halhatatlanság, az örök élet és az ismeret görög fogalmai fontosabbak számukra, mint [az Isten Királyságával kapcsolatos] bibliai felfogás . . . Hasonlóképpen Origenésznél [i. sz. 185—254 körül], . . . szinte egyáltalán nem jut hely az Isten királyságáról szóló bibliai üzenet számára.”

15. A hitehagyás kifejlődésével egyidőben „bevett” milyen állásfoglalásra jutottak az egyházak a „végső dolgok”-ra vonatkozó tanítás terén?

¹⁵ Főbb vonalakban ez a magartás jellemzi az évszázadok folyamán az úgynevezett keresztény egyházakat. A The Encyclopoedia Britannica feltárja: „Konstantin római császár óta (aki 337-ben halt meg) a kereszténység politikai elismerésén Krisztus Királysága reménységének a megvalósulását értették. A jövőre vonatkozó eszkatológia az elnyomott, földalatti szektákban élt tovább.” „A tizenhatodik századi reformáció előtti időben eretnek csoportok . . . azzal vádolták a római egyházat, hogy elárulta az eredeti, nyomban bekövetkező eszkatológiai várakozást.”

’Boldogok azok, akiket ébren találnak’

16. Miféle csoportok jelentek meg a XIX. században, és miben hittek ezek közül néhányan?

¹⁶ Mivel a „bevett keresztény egyházak” nem figyeltek már ébren Krisztus jelenlétére és királyi hatalmának átvételére, az „eretnek csoportok”-nak minősített egyházakra maradt az a feladat, hogy ezt megtegyék. A XIX. században számos ilyen csoport jelent meg olyan országokban, ahol a Biblia rendelkezésre állt és lehetőség volt arra, hogy az egyszerű emberek is tanulmányozzák. A főáramlatot képviselő egyházak, akiknek már semmit sem jeletett a „végső dolgok” tanítása, megvetően adventistáknak vagy millennistáknak hívták az ilyen csoportokat, mivel azok várták Krisztus második eljövetelét, és hitték, hogy Krisztusnak ezer évig kell majd uralkodnia. Ezek közül a csoportok közül sokan arra számítottak, hogy Krisztus visszatér a földre, hogy megalapítsa ezeréves Királyságát. Egyesek kiszámították, hogy Krisztus második eljövetele 1835-ben esedékes (Irvingiták Angliában), mások 1836-ra tették (Bengel követői Németországban), vagy 1843-ra (Miller követői az Egyesült Államokban) és 1889-re (egy mennonita csoport Oroszországban).

17., 18. Hogyan reagáltak a kereszténység „bevett” egyházai, ámde Jézus szavai szerint, mit vesz figyelembe ő, amikor „megérkezik”?

¹⁷ Természetesen a „bevett keresztény egyházak” örvendeztek, amikor ezek a jóslatok tévesnek bizonyultak. Biztos, hogy a katolikus, az ortodox és a főbb protestáns egyházak nem követtek el ilyen hibát. Hiszen számukra „értelmetlen” volt a „végső dolgok”-kal kapcsolatos tanítás. Ők már régen abbahagyták az „éber figyelést” (Márk 13:37).

¹⁸ Jézus azonban így szólt a tanítványaihoz: „Boldogok azok a rabszolgák, akiket az úr a megérkezésekor ébren talál! . . . Ki hát a hű és értelmes sáfár, akit az ő ura háziszolgái fölé kijelöl, hogy kellő időben kiossza eledelüket? Boldog az a rabszolga, akit az ő ura a megérkezésekor ilyen munkában talál!” (Lukács 12:37–43).

19., 20. a) Milyen csoport lépett a színre az 1870-es években, és miért különítették el magukat a többi csoporttól? b) Melyik folyóirat lett a csoport hivatalos sajtóorgánuma, és hogyan segít ez a folyóirat egyre növekvő számú igaz keresztényeknek?

¹⁹ Az úgynevezett eretnek csoportok között, amelyek XIX. század utolsó részében éberen figyelték Krisztus visszatérésének a jelét, volt egy biblitanulmányozó osztály, amelyben Charles Russell elnökölt Pittsburghben, az Egyesült Államokban. Russell ezt írta: „Az 1870 és 1875 közötti idő az állandó növekedés idészaka volt Isten kegyelmében, ismeretében, az iránta és Szava iránti szeretetben . . . Akkor azonban Isten tervének csupán az általános körvonalait értettük meg, és elfelejtettük sok hosszú időn át dédelgetett tévedésünket . . . Nagyon fájt nekünk az adventisták tévedése, akik testben várták a Krisztust.”

²⁰ Russell és társai hamar megértették, hogy Krisztus jelenléte láthatatlan. Elkülönítették magukat más csoporttól, és 1879-ben kezdték kiadni a Zion’s Watch Tower and Herald of Christ’s Presence című szellemi táplálékot. Kiadása első esztendejétől kezdve ez a folyóirat — józan szentírási alapon — mindig előre mutatott az 1914-es évre, amelyet korszakalkotó dátumnak tekintett a bibliai időszámításban. Amikor tehát Krisztus láthatatlan jelenléte 1914-ben elkezdődött, boldogok voltak ezek a keresztények, mivel éberen őrködtek! Ez a folyóirat — jelenleg Az Őrtorony hirdeti Jehova Királyságát címmel — egyre növekvő számú igaz kereszténynek nyújt segítséget abban, hogy továbbra is „előre tekintsenek” és „éberek maradjanak” (Márk 13:33). És hogy ez mi módon történik, azt a következő cikkben fogjuk megvizsgálni.

[Lábjegyzetek]

Néhány ismétlési kérdés

◻ Mi bizonyítja az első századi zsidó messiásvárást?

◻ Hogyan segítette az éberség a júdeai keresztényeket?

◻ Milyen kihatással volt a hitehagyás a keresztények reménységére?

◻ Milyenfajta rabszolgát keresett Krisztus, amikor a végidő elközeledett?

◻ A keresztények melyik csoportja tett eleget ezeknek a követelménynek, és melyik folyóirat segítségével végezte ezt a munkát?

[Kép a 12. oldalon]

E folyóirat kiadói mindig éberen őrködtek