Gyöngyszemek János evangéliumából
JEHOVA szelleme arra ihlette az idős János apostolt, hogy megindító beszámolót írjon Jézus Krisztus életéről és szolgálatáról. Ezt az evangéliumot János Efézusban vagy annak közelében írta i. sz. 98 körül. De milyen természetű ez a leírás? És melyek azok a gyöngyszemek, amelyeket megtalálhatunk benne?
Nagyrészt kiegészítő jellegű
János megválogatta, hogy mit ír, keveset ismételt meg abból, ami Máté, Márk és Lukács írásaiban megtalálható. Természetesen szemtanúi beszámolója nagymértékben kiegészítő jellegű abban, hogy több mint 90 százalékban olyan anyaggal foglalkozik, amelyet a többi evangélium nem tartalmaz. Például, egyedül ő beszél nekünk Jézus emberré válása előtti létezéséről és arról, hogy „a Szó hústestté lett” (1:1–14). Míg a többi evangéliumíró azt mondja, hogy Jézus megtisztította a templomot szolgálatának a vége felé, János azt mondja, hogy Krisztus a szolgálatának kezdetén is megtette ezt (2:13–17). Csak az idős apostol beszél nekünk bizonyos csodákról, amelyeket Jézus véghezvitt, mint például a víz borrá változtatásáról, a halott Lázár feltámasztásáról, s a feltámadása utáni csodálatos halfogásról (2:1–11; 11:38–44; 21:4–14).
Az evangéliumírók mindannyian elmondják, hogyan vezette be Jézus a haláláról való Emlékünnepet, de egyedül János mutat rá arra, hogy Krisztus leckét adott az apostoloknak alázatosságból, amikor azon az estén megmosta lábukat. Azonkívül, csak János számol be arról a meghitt beszélgetésről, amit Jézus akkor folytatott és az imáról, amelyet a tanítványokért mondott abban az időben (13:1-17:26).
Ebben az Evangéliumban a János név az Alámerítőre utal, mivel az író ’a tanítvány, akit Jézus szeretett’ kifejezést alkalmazza önmagára (13:23). Az apostol egész biztosan szerette Jézust, és a mi szeretetünk is nagyban megerősödik Krisztus iránt, amikor János úgy ábrázolja őt mint a Szót, az élet kenyerét, a világ világosságát, a Jó Pásztort, és aki az út, az igazság és az élet (1:1–3, 14; 6:35; 8:12; 10:11; 14:6). Ez János kifejezett célját szolgálja: „Ezek azért írattak le, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és mivel hisztek, életetek legyen az ő neve által” (20:31).
Alázatosság és öröm
János evangéliuma úgy mutatja be Jézust mint a Szót és mint a bűnengesztelő Bárányt, és csodákat említ meg, amelyek bizonyítják, hogy Jézus „az Isten Szentje” (1:1-9:41). A beszámoló egyebek közt kiemeli Alámerítő János alázatosságát és örömét. Ő Krisztus előfutára volt, de ezt mondta: „Arra sem vagyok méltó, hogy sarujának szíját megoldjam” (1:27). A szandált bőrszíjjal vagy fűzővel kötötték fel. Rabszolga oldhatta meg egy másik személy sarujának szíját és vihette a sarut az illető számára, mivel ez szolgai munka volt. Alámerítő János ezzel alázatosságot fejezett ki és azt, hogy jelentéktelennek tartja magát Mesteréhez viszonyítva. Ez szép lecke, mert csak az alázatos egyének alkalmasak arra, hogy Jehovát és Messiás-Királyát szolgálják! (Zsoltárok 138:6; Példabeszédek 21:4).
Ahelyett, hogy Alámerítő János büszkén neheztelt volna Jézusra, ezt mondta: „A vőlegény barátja, aki ott áll és hallgatja őt, nagyon örül, ha a vőlegény szavát hallhatja. Ez az én örömöm teljessé lett” (3:29). Mint a vőlegény képviselője, a vőlegény barátja intézte a házassági megbeszéléseket, néha ő rendezte meg a menyegzőt és ő adta át a menyasszonynak az ajándékokat, az apának pedig a menyasszonyi árat. A megbízottnak nagy örömet jelentett, amikor teljesítette ezt a feladatát. Hasonlóképpen János is örül, hogy összehozhatta Jézust a menyasszonyának első tagjaival (Jelenések 21:2, 9). Mivel a vőlegény barátjának szolgálatai rövid ideig tartottak, János munkája nemsokára véget ért. Ő egyre kisebbé lett, míg Jézus egyre növekedett (János 3:30).
Jézus törődése az emberek iránt
Sikár város közelében egy kútnál Jézus beszélt egy szamaritánus nőnek az örök életet adó jelképes vízről. Amikor a tanítványai megérkeztek, „elcsodálkoztak azon, hogy Jézus egy nővel beszél” (4:27). De hát miért ez a reagálás? Nos, a zsidók lenézték a szamaritánusokat, és nem foglalkoztak velük (4:9; 8:48). Az is szokatlan volt, hogy egy zsidó tanító nyilvánosan társalogjon egy nővel. Ámde Jézust arra indította az emberek iránti könyörülete, hogy bizonyságot tegyen az asszonynak, és a város lakosai „kezdtek őhozzá jönni” (4:28–30).
Az emberekkel való törődés arra késztette Jézust, hogy ezt mondja: „Ha valaki szomjas, jöjjön énhozzám, és igyon!” Nyilvánvalóan egy szokásra utalt, amely a sátorok nyolcnapos ünnepének adaléka volt. Hét napon át minden reggel egy pap vizet merített a Siloám tavából és az oltárra öntötte. Ahogy mondták, egyebek közt ez a szellem kitöltését szemléltette. I. sz. 33 pünkösdjétől kezdve Isten szelleme arra késztette Jézus követőit, hogy elvigyék az életadó vizet az embereknek mindenütt a földön. Csak Jehovától, „az élő víz forrásától” kaphat bárki is örök életet Krisztus által (Jeremiás 2:13; Ésaiás 12:3; János 17:3).
A Jó Pásztor gondoskodik rólunk!
Jézus törődése az emberekkel abban is megmutatkozik, ahogyan mint Jó Pásztor gondoskodik juhokhoz hasonló követőiről. Jézus még akkor is szerető tanácsokat adott követőinek és imádkozott értük, amikor közeledett a halálának ideje (10:1-17:26). A tolvajtól és a rablótól eltérően, ő az ajtón megy be a juhakolba (10:1–5). A juhakol egy olyan bekerített hely volt, ahová a juhokat éjszakára bezárták, hogy megvédjék őket a tolvajoktól és a ragadozóktól. Kőfalai voltak, esetleg tüskés ágakkal a falak tetején, a bejáratot pedig egy ajtónálló őrizte.
Több pásztor nyáját is őrizhették ugyanabban az akolban, de a juhok csak a saját pásztoruk hangjára reagáltak. Manners and Customs of Bible Lands című könyvében Fred H. Wright ezt mondja: „Amikor el kell választani egymástól több juhnyájat, a pásztorok egymás után állnak elő és kiáltják: ’Tahhúl! Tahhúl!’ vagy valamilyen hasonló, maguk választotta hívójelet használnak. A juhok felemelik a fejüket, és általános kavarodás után követni kezdi mindegyik a saját pásztorát. Jól ismerik a saját pásztoruk hangtónusát. Idegenek is gyakran megpróbálták ugyanazt a hívójelet használni, de az a próbálkozásuk, hogy a juhok kövessék őket, minden alkalommal kudarcot vallott.” Érdekes módon, Jézus ezt mondta: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, s ők követnek engem. És én örökké tartó életet adok nekik” (10:27, 28). Mind a „kicsiny nyáj”, mind a „más juhok” reagálnak Jézus hangjára, követik vezetését és örülnek szerető gondoskodásának (Lukács 12:32; János 10:16).
Istennek mindig hűséges Fia
Krisztus mindenkor hű maradt Istenhez, és mint szerető pásztor, egész földi életén át példát mutatott. Együttérzése a feltámadása utáni megjelenései alkalmával is megnyilvánult. Mások iránti együttérző törődése indította arra, hogy buzdítsa Pétert: táplálja az ő juhait (18:1-21:25).
A kínoszlopra szegezés áldozataként Jézus mutatta a legnagyobb példát a mindhalálig tartó hűségből. A próféciát betöltő egyik gyalázat, amit elszenvedett az volt, amikor a katonák ’elosztották a ruháit maguk között’ (Zsoltárok 22:18 [Zsoltárok 22:19, Károli]). Sorsot vetettek, hogy kié legyen egyetlen darabból való szép alsó köntöse (görögül: khiton’). Az ilyen köntöst gyapjúból vagy gyolcsból készítették; egy darabban szőtték és fehér vagy különféle színű lehetett. Gyakran ujjatlan volt, közvetlenül a bőrük felett viselték és térdig, sőt bokáig ért. Jézus természetesen nem volt anyagias, de jó minőségű ruházatot viselt, mint ezt a varrás nélküli tunikát is.
Jézus a feltámadása utáni egyik megjelenésekor ezekkel a szavakkal köszöntötte tanítványait: „Béke veletek!” (20:19). Ez általános üdözlés volt a zsidók között (Máté 10:12, 13). Sokak számára ezek a szavak vajmi keveset jelentettek. Nem így Jézus esetében, aki korábban ezt mondta követőinek: „Békességet hagyok nektek, az én békémet adom nektek” (János 14:27). Az a béke, amit Jézus adott a tanítványainak, az őbenne mint Isten Fiában való hiten alapult, és arra szolgált, hogy megnyugtassa szívüket és elméjüket.
Hasonlóképpen mi is örvendhetünk „az Isten békéjé”-nek. Bárcsak mindig kedves lenne előttünk az a páratlan nyugalom, amely a Jehovával való szoros kapcsolatból fakad az ő szeretett Fia által! (Filippi 4:6, 7).
[Kép forrásának jelzése a 25. oldalon]
Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.