Feltámadás, ítéletnap és hitehagyás

A római katolikus, az ortodox és a protestáns egyházak hátat fordítottak a halottak állapotával és a halál utáni élet reménységével foglalkozó bibliai igazságoknak. Szívesebben vallják a lélek halhatatlanságának ősi, Szentírás ellenes tanát. Amint már láttuk, ez a hiedelem az ősi Babilonból ered, s amit a görög filozófus, Platón öntött korszerűsítettebb formába az i. sz. negyedik században.

A kereszténység teológusai azt állítják, hogy minden férfi, nő és gyermek, aki valaha élt, halhatatlan lélekkel van felruházva, amely a személy halálakor elhagyja a testet. Ehhez a tanításhoz alkalmazkodva találtak ki olyan helyeket, mint a limbus vagy pokol tornáca, a tisztítótűz és a tüzes pokol. A feltételezésük szerint idekerülnek azok a testüktől megfosztott lelkek, amelyek nem méltók arra, hogy a mennyei „Paradicsomba” kerüljenek.

Az egyházak állítása szerint a halottak nem valóságos halottak. A lelkük ugyanis — ahogyan ők állítják — tovább él. Ezért nem taníthatják ők a feltámadás igazi bibliai tantételét, amit „az életbe való visszatérés” kifejezéssel lehetne meghatározni. Teológusaik tehát kitalálták az úgynevezett „testnek feltámadását” és azt állítják, hogy az ítéletnapon vagy az „Ítélet napján” mind az igazak, mind a gonoszok teste újra egyesül a lelkével, hogy azután mennyei áldásokban, illetve a pokoltűz kárhozatában részesüljön. Mivel azt hiszik, hogy az ilyen „lelkeknek” nem kell várniuk az „Ítélet napjáig” arra, hogy a „mennybe”, a „pokolba” vagy az afféle ’előszobába’ kerüljenek, mint a „pokol tornáca” vagy a „tisztítótűz”, a kereszténység teológusai kitalálták a kettős ítélet tantételét. Az első ilyen ítélet az egyéni ítélet, amelyre akkor kerül sor, amikor a feltételezés szerint a „lélek” elhagyja a testet a halál alkalmával. A második az általános ítélet, amelyre akkor kerül sor, amikor a „feltámadt” testek egyesülnek a „lelkekkel” az Ítélet napján.

FELTÁMADÁS ÉS HITEHAGYÁS

A fent említett teológiai kitalálások mind azért születtek, mivel a Római Katolikus Egyház, amelyet bizonyos alapvető vonatkozásokban az Ortodox Egyház és a protestáns egyházak is követtek, a feltámadás, valamint az azzal szorosan összefüggő halál, az emberi lélek és az utolsó ítélet témájával kapcsolatosan nem tartotta magát a Biblia világos, érthető tanításaihoz.

Ebben a tekintetben a hitehagyás már a keresztény történelem igen korai szakaszában elkezdődött. Alig több mint 20 évvel Krisztus halála és feltámadása után Pál apostol levelet írt Efezusból a Korinthusban alapított fiatal keresztény gyülekezetnek és ezt írta: „Ha tehát Krisztusról azt prédikálják, hogy feltámadt a halottak közül, mi módon mondják némelyek tiköztetek [felkent keresztények között], hogy nincsen halottak feltámadása?” (1Korinthus 15:12).

Előfordulhatott, hogy a korinthusi keresztények között, akiknek Pál írt, akadtak olyanok, akik a görög filozófia hatása alatt voltak. Néhány évvel korábban Pál az athéni görög filozófusoknak hirdette a „Jézusról és a feltámadásról szóló jó hírt”. Ámde „amikor a halottak feltámadásáról hallottak, néhányan gúnyolódni kezdtek” (Cselekedetek 17:18, 32). Az epikureus és a sztoikus filozófusoknak megvolt a saját elméletük azzal kapcsolatban, hogy mi történik a lélekkel a halál után. Más filozófusok pedig, mint például Szókratész és Platón a lélek halhatatlanságában hittek. Senki sem hitt közülük a feltámadásban, ahogyan azt a Biblia tanítja.

Előfordulhatott, hogy a korinthusi keresztények közül néhányan már a feltámadással kapcsolatos hitehagyott nézetet vallották, amiről Pál apostol 10 évvel később elítélőleg nyilatkozott. Jusson eszünkbe, hogy amikor Pál Timóteusnak írt — aki akkor valószínűleg Efezusban tartózkodott —, ezt a figyelmeztetést közölte: „Kerüld . . . a szent dolgokat sértő, üres beszédeket, mert egyre inkább istentelenségre növekednek, és beszédük szétterjed, mint a fekély. Ezek közé tartozik Himéneusz és Filétusz. Éppen ők azok, akik eltértek az igazságtól, mivel azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és aláássák egyesek hitét” (2Timóteus 2:16–18).

Amikor azt állították, hogy „a feltámadás már megtörtént”, ezek a hitehagyott egyének nem azt állították, hogy az elhunyt keresztények már életre keltek a halottak közül. Nyilván abban hittek, hogy az élő keresztények már feltámadtak, éspedig csupán jelképes feltámadás által, azaz szellemi vonatkozásban. Tagadtak mindenfajta jövőbeni feltámadást a halottak közül. Ezek a nézetek „aláásták egyesek hitét”, ezért Pál apostol erőteljes figyelmeztetést közölt a hitehagyott tanítók ellen.

A HITEHAGYÁS ’SZÉTTERJED, MINT A FEKÉLY’

Ez a Himéneusz kétségkívül azonos azzal, akit Pál megemlít a Timóteushoz írt első levelében. Ezt a férfit kiközösítették a keresztény gyülekezetből egy bizonyos Alexanderral együtt, mivel „a hitük hajótörést szenvedett”. Pál azt tanácsolta Timóteusnak, hogy ’nemes harcot vívjon’ ezek ellen (1Timóteus 1:18–20).

Amíg az apostolok életben voltak, szép példát mutattak a hitehagyás elleni harcban. De amikor már nem lehettek jelen, hogy ’visszatartsák’ a hitehagyást, Pál aggodalma valóra vált és a hitehagyott egyének „beszéde” ’szétterjedt, mint a fekély’ (2Thesszalonika 2:3–12; Cselekedetek 20:29, 30).

A pusztán jelképes feltámadás gondolatát, amit Himéneusz és Filétusz Efezusban tanított, később a gnosztikusok tovább fejlesztették. A második században, valamint a harmadik század elején a gnosztikusok (a görög gnoʹsis, „ismeret” szóból) egyesítették a hitehagyott keresztények tanítását a görög filozófiával és a keleti miszticizmussal. Azt állították, hogy minden anyag gonosz és azt hangsúlyozták, hogy a megmentés a misztikus [titkos] „ismeret” által, nem pedig a Krisztusba, mint megváltóba vetett hit által valósulhat meg.

Ámde a gnosztikus tanítás korántsem volt az egyedüli formája annak a hitehagyásnak, amely ’szétterjedt, mint a fekély’. A negyedik század idejére az igaz krisztusi tanítást, amelyet az apostolok és a tanítványok terjesztettek, megrontották azok, akik „eltértek az igazságtól”. A tudományos értékű New International Dictionary of New Testament Theology [Az Újszövetség új teológiai szótára] elismeri, hogy „az egyháztörténet későbbi szakaszában számos nem bibliai, vagyis attól idegen motívum, kép és elképzelés szívódott fel a Paradicsom fogalomkörébe”. Ez a bibliai szótár beszél továbbá arról is, hogy „a lélek halhatatlanságának tana foglalta el az Újszövetség eszkatológiájának [az emberiség és a világ végső sorsára vonatkozó vizsgálódásnak], valamint a feltámadás reménységének a helyét.”

Amint fentebb, valamint az előző cikkben is láthattuk, a halál realitásának, valóságos voltának tagadása és a halhatatlan lélek automatikus továbbélése pogány tanának az elfogadása egyre messzebb sodorta a katolikus és az ortodox egyházat a feltámadásra és az ítéletre vonatkozó tiszta bibliai tanítástól. Odáig juttatta, hogy dogmaként tanítják a pokoltűz és a tisztítótűz Istent gyalázó gondolatát és azt a józan észnek ellentmondó elképzelést, hogy a feltámadt testek a mennyben lebegnek vagy örök gyötrelmet élnek át a „pokolban”.

Ámde a „fekély” szétterjedése ezzel még nem ért véget. A későbbi évszázadok során protestáns reformátorok a saját bibliaellenes elméleteiket adták hozzá mindehhez a halál, a feltámadás és az ítélet dolgában. Javarészt a lélek vele született halhatatlanságáról szóló katolikus dogmát követték, s ez arra kényszerítette őket, hogy egyúttal „a test feltámadása” tanát is magukévá tegyék. Több protestáns vallásfelekezet tanítja a pokoltűz tanát. De a protestáns teológusok élénk képzelőerejéről tanúskodik az is, hogy a Biblia által egyáltalán nem tanított egyéb tanokat is összekotyvasztottak a saját tanításukkal. Például egyes kálvinista reformált egyházak azt tanítják, hogy Isten bizonyos lelkeket megmentésre predesztinál [eleve elrendel], másokat viszont örök kárhozatra. Más protestánsok pedig az egyetemes megmentésben hisznek, vagyis abban, hogy végső soron minden lélek megmentésben részesül, még a gonoszoké is.

RAGASZKODJUNK A BIBLIAI IGAZSÁGHOZ

Miután óva int Himéneusz és Filétusz hitehagyásától a feltámadás kérdése tekintetében, Pál így folytatja: „Mindazáltal megáll az Isten erős alapja, mivel a pecsétje ez: ’Jehova ismeri az övéit’” (2Timóteus 2:19).

Miután áttekintettük a lélekre, a halálra, a feltámadásra és az utolsó ítéletre vonatkozó hitehagyott nézetek történelmi kialakulását, s láttuk, milyen összevisszaság uralkodik ezeknek az igen lényeges témáknak mai tanításai terén, vajon mit tegyünk? Az igaz keresztény még az eddiginél is nagyobb meggyőződéssel érzi majd, milyen fontos szilárdan ragaszkodnia „az Isten erős alapjához” ezekben a dolgokban, ahogyan azt az ő Szava, a Biblia feltárja.

Vannak azonban olyan keresztények, akiknek — bár elfogadják az emberi lélekkel, a halállal és a feltámadással kapcsolatos bibliai tanítást — érzelmi okból talán olyan elképzeléseik vannak az utolsó ítéletről, mely elképzelések látszólag dicsőítik ugyan Jehova szerető kedvességét, a valóságban mégis kétségbe vonják az ő igazságosságát és azt a jogát, hogy elpusztítsa a gonoszokat. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása végett a következő cikkekben azt fogjuk megvizsgálni, mit mond a Biblia a feltámadás igazi reménységéről Isten Királysága és Isten ítéletnapja vonatkozásában. Kérjük, hogy olvasd tovább ezeket a cikkeket.

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

Mit mond a Biblia a lélek, a halál, a feltámadás és az utolsó ítélet fogalmakról?

Az embernek nincs különálló lelke: ő MAGA a lélek (1Korinthus 15:45).

A lélek, vagyis a teljes személy meghal (Ezékiel 18:4).

A halál ellenség, nem pedig jóbarát (1Korinthus 15:26).

A halál után az élet csak feltámadás útján lehetséges (János 5:28, 29).

A hűség jutalma: örökké tartó élet (János 10:27, 28).

A szándékos bűn büntetése örökké tartó halál, nem pedig örök gyötrelem (Róma 6:23)

[Kiemelt rész a 7. oldalon]

A kereszténység egyházainak egyik hivatalos tanítása

Az Atanáziuszi Hitvallás, amelyet a Római Katolikus Egyház, az Anglikán Egyház és más protestáns egyházak hivatalosan elfogadtak, kijelenti: „[Jézus] felment a mennyekbe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbja felől. Onnan fog eljönni, hogy megítéljen eleveneket és holtakat. Akinek eljövetelekor minden ember feltámad testével, és számot ad cselekedeiről. Akik a jót cselekedték, elmennek az örökké tartó életre, akik pedig a gonoszt cselekedték, az örökké tartó tűzre.”

[Kiemelt rész a 8. oldalon]

Egyházi nézet a feltámadásról

„Az általános feltámadást aligha lehetne az ésszerűséggel bizonyítani, bár rámutathatunk annak helyénvaló, odaillő jellegére. (a) Mivel a lélek természetes vonzalmat érez a test iránt, annak örökké tartó elválasztása a testtől természetellenesnek tűnne. (b) Mivel a test bűntársként szerepel a lélek bűneinél és társként a lélek erényeinél, Isten igazságossága megkövetelni látszik azt, hogy a test osztozzék a lélek büntetésében és jutalmában. (c) Mivel a testtől elválasztott lélek természetesen tökéletlen [azaz hiányos], boldogságának betetőzése, minden jóval való bővelkedése megkövetelni látszik a test feltámadását.” — Catholic Encyclopedia [a kiemelés tőlünk van].