Olvasók kérdései

◼ Mivel a keresztényi életmódról azt olvassuk, hogy már most jutalommal jár, miért írta akkor Pál a következőt: „Ha csak ebben az életben reménykednénk a Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk”?

Az igaz krisztusi hit valóban jó és megelégedéssel együtt járó életmód. De Pál apostol az 1Korinthus 15:19. vershez fűzött magyarázata azt jelzi, hogy az, aki reménységért szenvedést visel el, szánalomra méltó lenne, ha reménysége alaptalan lenne.

Okkal vonhatunk le olyan következtetést, hogy az az életmód, amely az igazi krisztusi hit éléséből származik, valóban kívánatos. Figyeljük meg ennek bizonyítékait. Egy igaz keresztény olyan tiszta, egészséges, és szerető emberek gyülekezetének tagja, akik érdeklődnek egymás iránt, és készek akár szellemi, akár anyagi segítséget is nyújtani egymásnak. Isten tanácsának követése miatt a keresztény mentesül olyan fizikai veszélyektől és betegségektől, amelyek az erkölcstelen életmódból, iszákosságból, dohányzásból, és kábítószer élvezetből adódnak (Róma 1:26, 27; 1Korinthus 6:18; 2Korinthus 7:1; Efézus 4:18, 19). Nem fog céltalanul ide-oda sodródni, tudni fogja, mi az élet célja, merre tartson, s nagyra becsüli majd a Teremtőjével való kapcsolatát, és megelégedést talál Isten akarata cselekvésében. A Bibliára alapozott alapelvek követése biztonságosabbá és sikeresebbé teszi majd családi életét is. Becsületességük miatt a keresztényeket szívesebben alkalmazzák munkában a munkaadók, és kevesebb a valószínűsége annak, hogy felmondanak nekik és elbocsátják őket.

Csupán ez a rövid felsorolás is mutatja, hogy a krisztusi életmód valóban gazdag, és jutalommal jár.

Időnként a keresztény ellenállással, üldözéssel, és erőszakkal találja magát szemben (2Timótheus 3:12). Jézus megjövendölte ezeket (Máté 24:9, 10; Márk 8:34; 10:30; Lukács 21:12; János 16:2). Az ősi Korinthusban élő keresztények is tudták ezt. Tudtak arról is, hogy Pál, aki „Isten gyülekezetének egykor üldözője” volt, most maga is az üldözés céltáblája lett. Ezt írta nekik: „Mikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk” (1Korinthus 15:9; 4:12; 2Korinthus 11:23–27, Ökumenikus fordítás). De így érvelt: „Miért vállalunk veszedelmet mi is minden percben? Naponként a halállal nézünk szembe. . . . Ha csak emberileg küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor ,együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk’” (1Korinthus 15:30–32, Ökumenikus fordítás).

Az üldözés, ami a keresztényeket érte, reménységükkel volt kapcsolatban. Ha ez a remény pusztán illúzió lett volna, az üldözés elszenvedése értelmetlen lett volna. Ezért mondhatta Pál: „Ha csak ebben az életben reménykednénk a Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Korinthus 15:19).

De mi tudjuk, hogy Krisztus biztosan feltámadt. Feltámadása után Jézus megjelent több száz tanúnak, köztük Pálnak is (1Korinthus 15:3–8). Ezért buzdíthatta Pál a korinthusiakat: „Szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, megingathatatlanok, legyen mindig sok tennivalótok az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy az Úrral kapcsolatos fáradozásotok nem hiábavaló” (1Korinthus 15:58).

Pál biztos volt afelől, hogy sem ő, sem más keresztény társa, aki Krisztusért viselt el szenvedést, nem szánalomra méltó. Teljes, tisztes, irigylésre méltó életet élt. Ahogy az ő esetében, a mi esetünkben is igaz az, hogy az „isteni önátadás mindenre hasznos, mivel magában foglalja mind a jelenlegi, mind az eljövendő élet ígéretét” (1Timótheus 4:8).