Epikurosz azt is tanította, hogy nem lehet élet a halál után. Ez természetesen ellentétben állt a Bibliának a feltámadásra vonatkozó tanításával. Ami azt illeti, amikor Pál apostol az Areopáguson beszélt, az epikureusok valószínűleg azok között voltak, akik nem értettek egyet Pállal a feltámadás tantételében (Cselekedetek 17:18, 31, 32; 1Korinthus 15:12–14).

Epikurosz filozófiájának a legveszélyesebb eleme volt talán a legravaszabb is. Mivel tagadta a halál utáni életet, ez arra a következtetésre juttatta őt, hogy az ember rövid földi élete alatt éljen a lehető legboldogabban. Amint láttuk, elmélete nem a szükségszerűen bűnös élet elmélete volt, hanem az, hogy: élvezd a jelent, mivel az minden, ami most van.

Epikurosz tehát a leleplezéstől való félelem elkerülése végett kifogásolta a titokban elkövetett helytelenségeket, amely félelem biztos veszélyt jelent a jelenlegi boldogságra. Mértékletességre buzdított a mértéktelenség következményeinek elkerülése érdekében, ami újabb akadálya a jelenlegi boldogságnak. Arra is buzdított, hogy az ember legyen jó kapcsolatban másokkal, mert viszonozzák, és ez kifizetődő. Önmagában véve természetesen helyes kerülni, hogy az ember titokban helytelenségeket kövessen el, helyes mértékletességet gyakorolni és barátságokat ápolni. Akkor hát miért volt Epikurosz filozófiája veszélyes a keresztényekre? Mert tanácsa hit nélküli szemléletmódján alapult: „Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (1Korinthus 15:32).

Az igaz, hogy a Biblia megmutatja az embereknek, hogy miként éljenek már most boldogan. Tanácsa azonban így szól: „Tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre [az örök élet kilátásával, NW]” (Júdás 21). Igen, a Biblia az örökkévaló jövőre helyez nagyobb hangsúlyt, nem a tovasuhanó jelenre. Egy kereszténynek legfőbb érdeke Isten szolgálata, és azt tapasztalja, hogy ha Istent teszi az első helyre, akkor boldog és elégedett. Jézus hasonlóképpen nem a személyes érdekeivel foglalta le magát, hanem inkább önzetlenül Jehova szolgálatára és az emberek megsegítésére fordította az energiáját. Azt tanította tanítványainak, hogy ne a viszonzás reményében tegyenek jót másoknak, hanem az irántuk érzett őszinte szeretetből. Nyilvánvaló, hogy teljesen különböznek egymástól az alapvető indítóokok az epikureizmus és a keresztényiség esetében (Márk 12:28–31; Lukács 6:32–36; Galátzia 5:14; Filippi 2:2–4).

Jóllehet az epikureizmus az i. sz. negyedik században letűnt, ma is vannak olyanok, akik egy hasonló „az minden, ami most van” nézőpontot tesznek magukévá. Ezek az emberek Istennek az örök életre vonatkozó ígéretében csekély mértékben vagy egyáltalán nem hisznek. Ennek ellenére némelyikük viszonylag magas irányadó mértékek szerint viselkedik.

Egy keresztény kísértést érezhet arra, hogy közeli barátságban legyen ilyen személyekkel, talán úgy érvelve, hogy jóravaló tulajdonságaik miatt indokolt a barátság. Jóllehet nem tartjuk felsőbbrendűnek magunkat, arról azonban mégsem szabad elfeledkeznünk, hogy minden ’gonosz társaság’ — azokét is beleértve, akiké ravaszabbul fejti ki hatását — ’megrontja a hasznos szokásokat’.

Az „az minden, ami most van” filozófia egyes üzleti tanfolyamokon, „segíts magadon” témájú könyvekben, regényekben, filmekben, tévéprogramokban és zenében is felbukkan. Noha ez a hit nélküli nézőpont nem támogatja nyíltan a bűnös viselkedést, befolyásolhat-e minket ravasz módszerekkel? Lefoglalhat-e minket például olyannyira az önelégültségünk, hogy szem elől veszítsük Jehova szuverenitásának a kérdését? Mellékvágányra tévedhetünk-e annyira, hogy félvállról vegyük a szolgálatot, ahelyett hogy ’buzgólkodnánk az Úrnak dolgában’? Vagy lehetünk-e olyannyira félrevezetve, hogy kétségbe vonjuk Jehova irányadó mértékeinek helyességét és hasznos voltát? Vigyáznunk kell, hogy se a leplezetlen erkölcstelenségnek, erőszaknak és spiritizmusnak ne tegyük ki magunkat, se a világi nézőpontok hatása alatt álló személyek társaságának! (1Korinthus 15:58; Kolossé 2:8).