A jezsuiták — „Mindeneknek mindenné”?

Az Ébredjetek! spanyolországi tudósítójától

A JEZSUITA rend soha nem törekedett arra, hogy az engedékenység hírébe kerüljön. Az a pápai bulla, amely 1540-ben a Jézus Társaságát létrehívta, a „Küzdő egyház uralmáért” címet viselte.a Akkoriben ez a harcos új rend időszerű kezdeményezésnek tűnt a katolikus hit védelmében az akkor dúló egyházi küzdelmekben.

Bár Loyolai Ignác arra sürgette követőit, hogy „harcoljanak . . . a kereszt zászlaja alatt”, azonban arra is utasította őket, hogy legyenek „mindeneknek mindenné”. A jezsuiták úgy vélekedtek, ha az utóbbi utasítást megtartják, akkor az előbbit is jobban végre tudják majd hajtani; vagyis a rugalmasságot tekintették kulcstényezőnek a zárt ajtók megnyitásához.

Hamarosan rugalmas és tanult jezsuitákat kerestek tanítóknak és államférfiaknak, udvari embereknek és gyóntatóknak. Céljuk tekintetében talán tovább is mentek annál, mint amit Loyolai kitűzött eléjük. Számos területen — különösen a politikában — elért sikerük pénzhez és hatalomhoz juttatta őket, ugyanakkor a sikereik vetették el katasztrófájuk magvait is.

XIV. Kelemen pápa 1773-ban Franciaország, Portugália és Spanyolország nyomásának engedve „egyszer s mindenkorra” feloszlatta a jezsuita rendet. Milyen indítékból? Azért, hogy „az egyházon belül igazi és tartós békét hozzon létre”. Politikai befolyásuk miatt a jezsuiták kínos tehertétellé váltak. Bár ezt a pápai döntést 41 évvel később visszavonták, a jezsuiták nem tudták visszaszerezni korábbi tekintélyüket.

Napjainkban, a világszerte körülbelül 23 000 tagot számláló jezsuiták, a katolikusok körében még mindig sok vitára adnak okot, akár a felszabadítás teológiájáról, akár a politizáló papokról, akár a születésszabályozás kérdéséről legyen is szó. Nonkonformizmusuk a pápa nemtetszését váltotta ki. II. János Pál pápa 1981-ben megkerülte a jezsuita választási eljárást, hogy a saját emberét ültesse az általános rendfőnöki székbe.

Az elmúlt néhány évben a pápa egyre többször fordult az Opus Deib tagjaihoz, mint akik egyházának konzervatív védőbástyái. A jezsuiták azonban nem egy szokványos katolikus rend. De miért kavarnak ekkora vihart még a katolikusok körében is? És csakugyan nevükhöz — a Jézus Társasága névhez méltón élnek? Mi a tulajdonképpeni küldetésük?

Küldetéssel megbízott férfiak

Kezdetben Loyolainak az volt a célja, hogy maroknyi csapata megtérítse a Szentföld népeit. De a XVI. századi események más irányba terelték őket. A protestánsok miatt bekövetkezett egyházszakadás aláásta a római katolikus egyház tekintélyét, s új tengeri utak nyíltak meg Keletre és az amerikai kontinensekre. A jezsuiták így kettős küldetést vallottak magukénak — harcolni a kereszténységen belül az „eretnekség” ellen és élenjárni a nemkatolikus világ megtérítésében. A feladat, amelyet kitűztek maguk elé, óriási volt, ők viszont kevesen voltak, ezért Loyolai elhatározta, hogy minden jezsuitát alapos kiképzésben részesít.

Négy jezsuita fogadalmat dolgozott ki, emellett számos lelkigyakorlatot is bevezetett a papnövendékek számára, és megfogalmazta a jezsuita rend egyházi határozatait vagy viselkedési törvényeit. (Lásd a bekeretezett részt.) Jelszavuk az egyház iránti feltétlen engedelmesség volt. Xavéri Ferenc, Loyola első követőinek egyike ezt mondta: „Még az evangéliumokban sem hinnék, ha az Anyaszentegyház ezt megtiltaná nekem.” Küldetésük teljesítésétől semmi sem rettentette vissza őket. Loyola ezt mondta híveinek: „Küzdjetek minden megnyerhető lélekért, méghozzá minden eszközzel, amely a rendelkezésetekre áll.” Milyen eszközök álltak a rendelkezésükre?

A protestáns áradat feltartóztatása

A jezsuiták a műveltséget és a gyóntatószéket használták legfőbb fegyverül a terjeszkedő protestantizmus visszaszorítására. Szinte véletlenül fedezték fel, hogy az újonnan létesített kiváló iskolák sokkal hatásosabban tudják belenevelni a katolikus hitet a királyokba és a nemesekbe, mint bármilyen prédikáló hadjárat.c

Maga Loyolai is elismerte, hogy „rendjének Róma ügyében kifejtett eredményes tevékenysége nem annyira a prédikálástól függ, mint inkább a felsőoktatástól”. A legtekintélyesebb jezsuita iskolák sok leendő európai uralkodót oktattak és beléjük nevelték elveiket, akik hatalomra jutva, készek voltak elnyomni a protestánsokat. Ezt a kezdeti sikert megerősítette a gyónás újfajta alkalmazása. Paul Johnson történész ezt így fejtegeti: „A gyóntatószékben a jezsuiták és befolyásos vezeklőik között amolyan jogász—ügyfél kapcsolat alakult ki.” Nem meglepő, hogy az új gyóntatási mód egyre népszerűbb lett. Hamarosan az európai uralkodók jezsuitákat fogadtak magukhoz magángyóntatóknak, akik azzal tűntek ki, hogy minden befolyásos embernek, akiket tanáccsal láttak el, mindenné lettek.

A jezsuita gyóntatók elnézők voltak az erkölcsi kérdésekben, de kérlelhetetlenek, ha „eretnekek”-ről volt szó. XV. Lajos, francia király jezsuita gyóntatója azt javasolta a királynak, hogy az „illendőség kedvéért” építsen egy titkos folyosót a hálószobája és a szeretője hálószobája között. Másrészt, dédapja, XIV. Lajos jezsuita gyóntatója rábeszélésére visszavonta a nantes-i királyi rendeletet, azt a törvényt, amely korlátozott vallásszabadságot engedélyezett a protestánsoknak vagy hugenottáknak. Ez a lépés egy borzasztó kegyetlen terrorhadjáratot indított el a hugenották ellen, akiket tömegesen mészároltak le.

Paul Johnson az A History of Christianity című könyvében megjegyzi: „A jezsuiták mindenekelőtt azzal a nézetükkel váltak széles körben ismertté, hogy az erkölcsi kódexet bármikor félre lehet tenni, ha a katolikus érdekek forognak kockán . . . A jezsuiták kirívó példái voltak annak a nagy műveltségű és erősen befolyásolt elitnek, amely megengedte, hogy a vallásháború feszültségei összezavarják az erkölcsi értékeket.”

Vegyes érzelmű erkölcsi aggályaik ellenére — vagy éppen emiatt — a jezsuiták kulcsszerepet játszottak az ellenreformációban. XIII. Gergely pápa a rend megalapítása után 41 évvel később ezt írta: „Jelenleg nincs egyetlen Istentől jövő annyira jól bevált eszköz az eretnekek pusztítására, mint az Önök szent rendje.” Rugalmasságuk és a felsőbb uralkodó körökben élvezett befolyásuk sikernek bizonyult az „eretnekek” elleni harcukban. De vajon sikerült-e a megtérteket az oldalukra állítani?

A jezsuiták alkalmazkodóképessége

Keleten a jezsuiták, európai szokásukhoz híven, szintén az uralkodók és rajtuk keresztül alattvalóik megtérítésén fáradoztak. E cél érdekében Loyolai parancsának követésében a legmesszebbmenőkig elmentek: mindenkinek mindenné lettek. Roberto de Nobili, indiai jezsuita misszionárius a XVII. században úgy élt, mint egy felső kasztbeli brahman, hogy prédikálhasson az uralkodó osztálynak. Brahman társai megbotránkoztatásának elkerülése végett az úrvacsorát vagy szent ostyát egy bot segítségével kínálta fel az alsó kasztba tartozó érinthetetleneknek.

Matteo Ricci a kínai udvar befolyásos embere lett, főleg a matematika és a csillagászat terén megmutatkozó tehetsége miatt. Vallási meggyőződését megtartotta magának. Jezsuita utóda, Johann Adam Schall von Bell még ágyúöntödét is felállított a Ming-udvarban, és megtanította a kínai katonákat az ágyúk kezelésére (amelyeket a katolikus „szentekről” neveztek el). Az áttértek megnyerése céljából a jezsuiták megengedték a kínai katolikusoknak az ősök imádatát, amelyet mint vitatható döntést a pápa végül is visszavont. Annak ellenére, hogy a jezsuiták ilyen sok kompromisszumra hajlottak, Kínában és Indiában az uralkodókat mégsem sikerült áttéríteniük a katolikus hitre.

Dél-Amerikában a gyarmatosítással próbálkoztak. A kontinens még nem gyarmatosított területein a jezsuiták autonóm településeket hoztak létre, amelyekben a guarani indiánok többé-kevésbé jezsuita misszionáriusok irányítása alá kerültek. Cserébe földművelésre, zenére és vallásra tanították őket. Ezek a települések, virágzásuk idején, 100 000 bennszülöttnek adtak helyet, de feloszlottak, amikor a telepesek érdekei összeütköztek a portugálok és spanyolok kereskedelmi érdekeivel. Bár a jezsuiták egy 30 000 fős indián sereget képeztek ki, amely legalább egy heves harcban állta a sarat a portugálok ellen, de 1766-ban a településeket elpusztították és a jezsuitákat deportálták.

Az elmúlt évszázadokban több jezsuita egyénileg hősies áldozatot hozott annak érdekében, hogy a katolikus üzenet minél messzebbre eljusson. Egyeseket rettenetes kínzások közepette végeztek ki, különösen Japánban, ahol némi sikert értek el, mielőtt a sógun betiltotta volna a tevékenységüket.d

A jezsuiták bár buzgó és önfeláldozó szellemű emberek voltak, a világ megtérítésére irányuló erőfeszítéseik főleg saját összeesküvő módszereik miatt hiúsultak meg.

Politikai evangélium

A XX. századi jezsuiták a múltbeli nehézségeik ellenére sem szívesen bízzák a politikát a politikusokra. Egy dologban azonban mégis pálfordulás észlelhető. A jezsuiták évszázadokon keresztül a konzervatív, jobboldali kormányokat támogatták, most viszont inkább a forradalom ügye mellett kötelezik el magukat, különösen ha fejlődő országokban élnek. Nicaragua ennek egyik konkrét esete.

Amikor a szandinisták hatalomra kerültek Nicaraguában, számítottak a két híres jezsuita pap, Fernando Cardenal és Álvaro Argüello támogatására, akik elfogadták a kormányban betöltendő tisztségeket. Argüello politikai állását azzal indokolta, hogy „aki nem vesz részt Nicaraguában a forradalomban, az nem is keresztény. Annak, aki ma kereszténynek vallja magát, forradalmárnak is kell lennie.” Az ilyenfajta politikai evangélium érthető módon sok embert megbotránkoztat.

Az 1930-as években Miguel de Unamuno y Jugo híres spanyol filozófus erősen bírálta, hogy a jezsuiták beavatkoztak a politikába, mondván ez Jézus tanításaitól teljesen idegen. Ezt írta: „A jezsuiták . . . Jézus Krisztusnak olyan sokszor hangoztatott szociális királyságával hozakodnak elő, valamint e politikai ideológiát vallva politikával, gazdasági és társadalmi problémákkal akarnak foglalkozni . . . Krisztusnak viszont semmi köze nincs a szocializmushoz, sem a magántulajdonhoz . . . Ő azt mondta, hogy az ő országa nem ebből a világból való.”

Tevékenységüket illetően is hajlamosak arra az újkori jezsuiták, hogy forradalmi eszméket valljanak. Michael Buckley, jeles amerikai jezsuita nyíltan bírálta a Vatikán női lelkészekkel kapcsolatos döntéseit. El Salvadorban Jon Sobrino a felszabadítás teológiája és „Marx teológiai értelmezési koncepciójának a hatása” mellett szállt síkra. A jezsuita rend főgenerálisa 1990-ben szükségét érezte, hogy levelet intézzen minden jezsuitához, ebben felszólította őket, hogy tartózkodjanak a Vatikán fogamzásgátlással kapcsolatos döntéseinek a bírálgatásától.

Tekintettel a jezsuiták múltbeli és jelenlegi történelmére, elmondható-e róluk, hogy valóban Jézus társaságát alkotják?

Jézus igazi társasága

Jézus ezt mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek” (János 15:14). Jézus igazi barátja és tanítványa az, aki kizárólag Istennek és Krisztusnak engedelmeskedik, senki másnak (Cselekedetek 5:29). Aki nem Istennek, hanem embereknek engedelmeskedik, az elkerülhetetlenül visszaél az igazsággal és a krisztusi üzenetet politikai síkra tereli.

Nem kétséges, a jezsuiták több harcot megnyertek a protestantizmus ellen folytatott küzdelmükben. De milyen áron? A siker sokszor a politikai áskálódástól függött és nem a felebaráti szeretettől. Evangélizálásuk politikai eszmékkel és célokkal beszennyezett evangéliumi üzenet terjesztését szolgálta. A jezsuiták azzal, hogy elindultak megtéríteni a világot, a világ részévé váltak. Vajon ez megfelelt annak, amit Jézus kívánt?

Jézus ezt mondta igaz tanítványairól: „Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok” (János 17:16). Igaz, Pál apostol is „mindeneknek mindenné” lett (1Korinthus 9:22). De ez azt jelentette, hogy üzenetét a hallgatóságához szabta, és nem pedig azt, hogy megalkudott volna a krisztusi alapelvek tekintetében, hogy ily módon szerezzen megtérteket vagy politikai befolyásra tegyen szert.

Loyolai célja az volt, hogy a jezsuiták Jézus Krisztus utánzóiként lépjenek fel, de ezt a képet politikájuk és ravasz mesterkedéseik elhomályosították. Ők „mindeneknek mindenné” lettek, de nem abban az értelemben, hogy „mindent Isten dicsőségére” tettek volna (1Korinthus 10:31).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/kép a 12. oldalon]

Hogyan lesz valakiből jezsuita?

A négy fogadalom. Az első három fogadalom: a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség. A negyedik fogadalom letételére 12 év után kerül sor. Ekkor a jezsuita elkötelezi magát arra, hogy „a római pápa minden utasítását teljesíti”.

A lelkigyakorlatok egy négyhetes elmélkedési tanfolyam útikalauza. E tanfolyam célja, hogy a papnövendékbe egy életre szólóan belevésse a jezsuita ügy iránti odaadást.

Az első héten e tanfolyam résztvevőjének minden érzékszervével el kell képzelnie a pokol gyötrelmeit. A második héten el kell döntenie: kíván-e csatlakozni a jezsuita rendhez. A harmadik héten főleg Krisztus halálán és szenvedésén elmélkedik, és a negyedik héten „élénken át kell élnie” Krisztus feltámadását.

A növendékek fokozatos oktatásban részesülnek. Az első héten azt a parancsot kapják, hogy „szagolják a pokol füstjét, kénköves bűzét és a rothadó test bűzét és oszlását”, és „érezzék, hogyan veszik a lángok hatalmukba a lelket és hogyan emésztik meg teljesen”.

A rend alapszabályai, amelyeket Loyolai Ignác fogalmazott meg, hasonlítanak a talmudi törvény- és szabálygyűjteményhez. A jezsuitáknak többek között elő van írva, hogy miként tartsák a kezüket, hogyan nézzenek egy hatalmat gyakorló személyre, és miért ne fintorogjon az orruk.

Mindezeken túl a rend alapszabályzatai előírják a feljebbvaló iránti vak engedelmességet. „Feljebbvalója kezében olyan egy beosztott, mint a hulla.”

[Kiemelt rész/kép a 15. oldalon]

Amiért egy jezsuita Jehova Tanúja lett

Már akkor kezdtek kételyeim támadni, amikor Bolívia szegényebb parókiáin dolgoztam. De kezdetben nem is annyira az egyház iránt, mint inkább képviselői iránt támadtak kételyeim. Például minden hónapban át kellett adnom a helyi püspöknek a perselyezésből befolyó, valamint a külön misékért, esküvőkért és temetésekért kapott pénz egy részét. Mivel a parókiám szegény volt, a püspöknek nem jutott valami tetemes rész. Engem mélyen sértett, amikor a püspök kinyitotta a borítékot és megvetően ennyit mondott: „Ilyen jelentéktelen összeget hoztál nekem?” A ’szegény özvegyassszony két fillérje’ szemmel láthatóan nem számított neki. (Lukács 21:1–4.)

Volt még egy másik tényező is, ami erősen zavart: az, hogy a katolikus egyház túl könnyedén megengedte és magáévá tette a pogány eszméket és szokásokat a Cristo de la Vera-Cruz (igaz kereszt Krisztusa) kultusszal kapcsolatban, amelynek szobra az én parókiámon is állt. Sok esetben ezek a szokások a démoni fanatizmus legnyilvánvalóbb megnyilatkozásai voltak. Ráadásul e vallási ünnepségnek gyakori velejárója volt a részegség is, de hivatalosan senki sem szólalt fel e pogány tivornyázás ellen.

Végül is arról győződtem meg, hogy a katolikus egyház az évszázadok alatt eltért a bibliai igazságoktól, és azt emberi hagyományokkal és filozófiákkal cserélte fel, de nem csupán egyes emberek mint elszigetelt egyedek követték el ezt a hibát. Ennek megfelelően felismertem, hogy a szívem mélyén már nem vagyok katolikus. (Julio Iniesta García elmondása alapján.)e

[Lábjegyzet]

[Képek a 11. oldalon]

Loyolai Ignác, a jezsuita rend alapítója és ereklyéje Spanyolországban

[Kép a 13. oldalon]

Politikai ármánykodásuk miatt a jezsuitákat 1767-ben kitiltották Spanyolországból