Azért mert, amikor az emberi faj Teremtője az első nőt feleségül adta az első férfinak, a férfit jelölte ki a felesége és a jövendőbeli gyermekeik fejeként. Ez nagyon is ésszerű volt. Az emberek bármely szervezett csoportjában szükség van valakire, aki vállalja a vezetést és a végső döntéseket meghozza. A házasság esetében a Teremtő úgy határozott, hogy „a férj feje a feleségének” (Efézus 5:23).

Nem zsarnok

Hogyan kell gyakorolnia a férjnek a hatalmát? Úgy, hogy követi az Isten Fiának nagyszerű példáját. A Biblia ezt mondja: „A férj feje a feleségnek, miként Krisztus is feje a gyülekezetnek, lévén ő a megmentője a testnek. Férjek, továbbra is úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan a Krisztus is szerette a gyülekezetet és önmagát adta érte” (Efézus 5:23, 25). Ahogyan Jézus Krisztus a főséget gyakorolta, abból áldás származott a gyülekezetre. Ő egyáltalán nem volt zsarnok. Az ő fősége alatt a tanítványai nem érezték magukat úgy, mintha korlátozva lennének vagy el lennének nyomva. Ehelyett mindnyájuk tiszteletét, szerető és együttérző bánásmódjával nyerte el. Mily kiváló példa ez a férjek számára, hogy feleségükkel való bánásmódjukban ezt kövessék!

Mégis akadnak olyan férjek, akik nem követik ezt a kiváló példát. Önző módon használják fel Istentől kapott főségüket ahelyett, hogy a feleségük javára használnák fel. Zsarnoki módon uralkodnak a feleségükön, teljes fokú alárendeltséget követelnek meg tőlük s gyakran nem engedik meg nekik, hogy bármilyen döntést hozzanak. Érthető tehát, hogy az ilyen férjek feleségének élete gyakran boldogtalan. És az ilyen férj is szenved azáltal, hogy nem tudja elnyerni felesége szerető tiszteletét.

Igaz, Isten megkívánja a feleség részéről: tartsa tiszteletben a férje állását, amit az — mint a család feje — betölt. De ha a férj élvezni szeretné felesége szívből jövő tiszteletét iránta mint egyén iránt, akkor azt ki kell érdemelnie, és a legjobb módja ennek az, hogy felelősségteljesen járjon el s megteremje a kiváló, istenfélő tulajdonságokat mint a háznépének feje.

Az alárendeltség viszonylagos

A férj hatalma a feleség fölött nem teljes mértékű. Bizonyos tekintetben a feleség alárendeltségét hasonlíthatjuk a keresztény alárendeltségéhez a világi uralkodókkal szemben. Isten elrendeli, hogy a keresztény „rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak” (Róma 13:1). Ennek az alárendeltségnek azonban mindig egyensúlyban kell lennie azzal, amivel Istennek tartozunk. Jézus így fogalmazta ezt meg: „Fizessétek vissza a császár dolgait a császárnak, de Isten dolgait az Istennek” (Márk 12:17). Ha a császár (a világi kormányzat) azt követeli tőlünk, ami Istené, akkor Péter szavait kell emlékezetünkbe idézni: „Mint uralkodónak inkább Istennek kell engedelmeskednünk, semhogy embereknek” (Cselekedetek 5:29).

A férj megőrzi felesége szeretetét és tiszteletét, ha visszatükrözi fejének, Jézus Krisztusnak istenfélő tulajdonságait, aki azt parancsolta követőinek, hogy szeressék egymást (János 13:34). Mégha a férj esendő és tökéletlen is — ha sikerül hatalmát összhangban gyakorolnia Krisztus magasabb rendű főségével —, megkönnyíti felesége számára, hogy boldogan elismerje férje főségét (1Korinthus 11:3). S ha a feleség a szerénység és szerető-kedvesség keresztény tulajdonságaiban gyakorolja magát, nem esik nehezére, hogy alárendelje magát férjének.

Ilyen magatartásbeli vonásokat kell ápolni a gyülekezetben. És különösképpen a férjnek és a feleségnek a keresztény otthonban kell ápolni ezeket a vonásokat. Gyengéd vonzalmát és szelíd modorát úgy mutathatja ki a férj, ha meghallgatja felesége javaslatait. Meg kell fontolnia felesége nézőpontját, mielőtt döntést hoz olyasmiben, ami a családot érinti. A keresztény feleségek nem üresfejűek. Gyakran értékes javaslatokat tehetnek a férjüknek, miként ezt Sára tette férje, Ábrahám esetében (1Mózes 21:12). Másrészt a keresztény feleség nem lesz ésszerűtlenül követelőző a férjével szemben. Úgy mutatja ki kedvességét és elmebeli alázatát, hogy követi férje vezetését, támogatja döntéseit, még abban az esetben is, ha azok néha eltérnek attól, amit ő szeretne.

Egy ésszerű férj, miként az ésszerű vén, megközelíthető és kedves. A szerető feleség pedig úgy reagál erre, hogy együttérző és hosszútűrő, méltányolja azokat az erőfeszítéseket, amelyeket férje annak érdekében tesz, hogy teljesítse kötelességeit tökéletlensége és az élettel járó súlyos terhek ellenére. Ha mind a férj, mind a feleség ilyen magatartást fejleszt ki és ápol, az alárendeltség a házasságban nem válik gonddá. Ehelyett az öröm forrásává lesz, biztonságot és tartós elégedettséget eredményez.