TIATIRA

Az a város, amelyet az i. e. harmadik század elején Nagy Sándor egyik korábbi hadvezére, Szeleukosz Nikatór épített újjá. Az Égei-tengertől kb. 60 km-re helyezkedett el a szárazföldön, Kis-Ázsia ny. részén, a Gediz (az ókori Hermosz) folyó egyik mellékága mentén. A Tiatirában lévő keresztény gyülekezet üzenetet kapott, melyet az Úr Jézus Krisztus mondott tollba János apostolnak (Je 1:11).

Tiatirát ma Akhisarnak nevezik, és kb. 250 km-re D-DNy-ra található Isztambultól, valamint úgy 375 km-re K-re Athéntól (KÉP: 2. köt. 946. o.). Ez a város sohasem volt nagy metropolis vagy különleges politikai jelentőségű központ. Ellenben gazdag ipari központ volt, amely számos mesterségéről volt híres, például a szövésről, a kelmefestésről, a rézárukészítésről, a cserzésről és a fazekasságról. Feliratokon gyakran említik a kelmefestés mesterségét a várossal kapcsolatban. Tiatira kelmefestői a festő buzér gyökerét használták fel, hogy előállítsák híres skarlát vagy bíborvörös színüket, mely a későbbi időkben törökvörös színként vált ismertté.

Lídia, aki Pálnak a makedóniai Filippibe tett első látogatásakor tért át a keresztényi hitre, maga is „bíborárus volt Tiatira városából”. Lídia a tiatirai iparosok tengerentúli képviselője és bizonyos vagyonnal bíró üzletasszony lehetett, akinek olyan tágas háza volt, hogy vendégül láthatta Pált és társait Filippiben való tartózkodásuk idején (Cs 16:12–15).

Nem tudni, hogy a keresztényi hit mikor és ki által jutott el a tiatirai emberekhez. Nincs feljegyzés arról, hogy Pál vagy más evangéliumhirdetők valaha is meglátogatták volna a várost, vagy hogy Lídia visszatért volna oda. Feltehetően akkor jutott el Tiatirába az üzenet, amikor Pál két éven át (kb. i. sz. 53–55) Efézusban, egy Tiatirától kb. 115 km-re DNy-ra fekvő városban serénykedett, mivel az alatt az idő alatt „mindazok, akik Ázsia tartományban laktak, hallották az Úr szavát, zsidók és görögök egyaránt” (Cs 19:10). Annyit tudni lehet, hogy mintegy 40 évvel később igencsak aktív keresztény gyülekezet működött Tiatirában (Je 1:10, 11).

Krisztus üzenete a tiatirai gyülekezetnek: Ez a gyülekezet – a negyedik a hét közül, amely üzenetet kapott – dicséretben részesült a szeretetéért, hitéért és kitartásáért. Szolgálatáért szintén elismerést kapott, illetve még ez hangzott el: „az utóbbi tetteid többek a korábbiaknál.” A gyülekezet ezen dicséretes tulajdonságai ellenére azonban hagyták, hogy kialakuljon egy nagyon rossz helyzet, és fenn is maradjon. Ezzel kapcsolatban az Úr így fejezte ki rosszallását: „megtűröd Jezabelt, azt az asszonyt, aki prófétanőnek nevezi magát, és úgy tanítja és vezeti félre rabszolgáimat, hogy paráznaságot kövessenek el, és bálványoknak áldozott dolgokat egyenek.” Ez az ’asszony’ minden bizonnyal azért kapta a Jezabel nevet, mert gonosz viselkedése hasonlított Aháb feleségének a cselekvésmódjára, valamint azért, mert makacsul visszautasította, hogy megbánást tanúsítson. Úgy tűnik azonban, hogy a tiatirai gyülekezetnek csak egy kis része helyeselte ezt a Jezabel-befolyást, hiszen az üzenet folytatódott: „a többi tiatirainak, mindazoknak, akiknél nincs meg ez a tanítás, igen, azoknak, akik nem ismerték meg »Sátán mélységes dolgait«” (Je 2:18–29).