más szövetátültetések tekintetében a Tanúknak egyénileg kell dönteniük.

NAGYOBB MŰTÉTEK IS LEHETSÉGESEK

Jóllehet a sebészek gyakran elzárkóztak Jehova Tanúinak kezelésétől, mivel azoknak a vér alkalmazásával kapcsolatos állásfoglalása látszólag „megköti az orvos kezét”, ma már sok orvos csupán bonyolultabb esetnek tekinti ezt a helyzetet, ami kihívást jelent a szaktudása számára. Mivel a Tanúk nem utasítják el sem a kolloid vagy a kristályszerű vérmennyiség pótló folyadékokat, sem az elektrokauter alkalmazását, sem a hipotenziós anesztéziát,³ sem a hipotermiás műtétet, ezeket sikeresen alkalmazzák esetükben. A glikogén-oldat,⁴ a nagydózisú intravénás vas-dextrán injekció^5,6 jelenlegi és jövőbeni alkalmazása, valamint a „sonic scalpel”⁷ sokat ígérő megoldást jelent és vallási szempontból nem kifogásolható. Ha a nemrég kifejlesztett fluorinált vérpótló (Fluosol—DA) biztonságosnak és hatékonynak bizonyul,⁸ annak használata sem ütközik majd a Tanúk hitnézetébe.

Ott és Cooley⁹ 1977-ben 542 szív-érrendszeri műtétről számolt be, amelyeket Tanúkon végeztek vérátömlesztés nélkül, és arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy ez a módszer „elfogadhatóan csekély kockázattal” jár. Felkérésünkre Cooley nemrég statisztikai felmérést végzett 1026 olyan műtéttel kapcsolatban, amelynek 22%-át kiskorúakon végezték és megállapította, hogy „a műtéti kockázat a Jehova Tanúi csoportjához tartozó betegeknél lényegében nem volt nagyobb mint másoknál.” Hasonlóképpen Michael E. DeBakey orvos is azt állította, hogy „a [Tanúkat érintő] esetek túlnyomó többségében a vérátömlesztés nélküli műtét kockázata nem nagyobb, mint azoknál a betegeknél, akiknél vérátömlesztést alkalmazunk” (Személyes közlés, 1981. március). Az irodalom beszámol sikeresen végrehajtott nagyobb urológiai¹⁰ és ortopédiai műtétekről is.¹¹ G. Dean MacEwen és J. Richard Bowen orvosok azt írják, hogy „sikeresen végeztek” utólagos gerincfúziót „20 kiskorú [Tanú]-nál” (nem publikált adat, 1981. augusztus). Hozzáteszik: „A sebésznek el kell fogadnia azt az elvet, amely szerint tiszteletben tartja a betegnek a vérátömlesztés elutasítására vonatkozó jogát, mégis elvégzi a sebészeti beavatkozást oly módon, hogy az lehetővé tegye a beteg biztonságát.”

Herbsman¹² olyan sikeres esetekről számol be, amelyekben néhány fiatal volt az érintett „jelentős traumás vérveszteséggel”. Elismeri, hogy „a Tanúk némiképp hátrányos helyzetben vannak, amikor vért igénylő esetről van szó. Mindazonáltal az is teljesen világos, hogy nekünk igenis vannak alternatíváink a vér helyettesítésére.” Megjegyezve, hogy sok sebész azért nem fogadta el páciensül Jehova Tanúit, mert „félt a jogi következményektől”, a szerző rámutat arra, hogy ez az aggodalom megalapozatlan.

A JOGI VONATKOZÁSOK ÉS A KISKORÚAK

A Tanúk készségesen aláírják az American Medical Association formanyomtatványát, amely felmenti a felelősség alól az orvosokat és a kórházakat,¹³ és a legtöbb Tanú magánál tart egy dátumozott, tanúkkal hitelesített, „Az orvos figyelmébe” című, az egészségügyi és jogi hatóságokkal egyetértésben elkészített kártyát. Ezek a dokumentumok kötelezik a beteget (vagy jogi képviselőjét), és védelmet biztosítanak az orvosok számára, ugyanis Warren Burger bíró szerint az ebből eredő visszaélés „nem nyerne jogi támogatást”, hiszen az érintettek feladták ilyen irányú jogukat. Ezt kommentálva Paris¹⁴ „a kötelező orvosi kezelésről és a vallásszabadságról” szóló elemzésében ezt írta: „Az egyik kommentátor, aki áttanulmányozta az idevonatkozó irodalmat, közölte: ’Képtelen voltam egyetlen olyan szaktekintélyt találni, aki kijelentette volna, hogy az orvos . . . kriminalisztikai . . . szempontból felelősségre vonható abban az esetben, ha elmulasztja erőszakkal rákényszeríteni a vérátömlesztést egy olyan betegre, aki nem hajlandó elfogadni azt.’ A kockázat inkább egy termékeny jogi elme szüleményének tűnik, mintsem reális valóságnak.”

A legnagyobb gondot a kiskorúak gyógykezelése jelenti, ami gyakran azt eredményezi, hogy törvényes eljárást indítanak a szülők ellen a gyermek elhanyagolása címén. Az ilyen eljárásokat azonban számos olyan orvos és ügyész megkérdőjelezi, aki ismeri a Tanúkat és aki hiszi, hogy a Tanú szülők jó orvosi kezelést szeretnének biztosítani a gyermekeiknek. A Tanúk nem kívánnak kibújni a szülői felelősség alól és egy bíróra vagy egy harmadik személyre áthárítani azt, inkább azt sürgetik, hogy vegyék figyelembe a család vallási felfogását. Dr. A. D. Kelly, a Canadian Medical Association egykori titkára azt írta¹⁵, hogy „a kiskorú gyermekek szüleinek és az öntudatlan állapotban levő betegek legközelebbi rokonainak megvan az a joguk, hogy értelmezzék a beteg akaratát . . . Egyáltalán nem érzek csodálatot az olyan vitatható peres eljárás iránt, ahol a törvényszék éjjel kettőkor összeül, hogy kiragadja a gyermeket a szülői felügyelet alól.”

Magától értetődő, hogy a szülőknek igenis van beleszólási joguk gyermekeik gyógyításába, amikor olyan kérdésekről van szó, mint például egy sebészeti beavatkozás, egy sugárkezelés vagy egy kemoterápia esetleges kockázatai és előnyei. Erkölcsi okokból ez már túlmegy a vérátömlesztés kockázatának vitakérdésén.¹⁶ A Tanú szülők azt kérik, hogy olyan gyógymódot alkalmazzanak, amely vallási szempontból nem tiltott. Ez megegyezik azzal az orvosi szemlélettel, hogy a „teljes személyt” kell kezelni, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az esetleges pszicho-szociális kárt, amit egy olyan támadó eljárás okozhat, amely erőszakosan beleavatkozik a család alapvető hitnézeteibe. Gyakran megtörténik, hogy azok az országos központok, amelyeknek már van némi tapasztalatuk a Tanúkat illetően, beleegyeznek abba, hogy hozzájuk szállítsanak át betegeket olyan intézményekből, amelyek nem hajlandók a Tanúkat kezelni még gyermekgyógyászati esetekben sem.

KIHÍVÁS AZ ORVOS SZÁMÁRA

Érthető, hogy Jehova Tanúinak gyógykezelése esetleg dilemma elé állítja az orvost, aki arra tett fogadalmat, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel megóvja az életet és az egészséget. A Tanúkon végzett nagy műtétekről szóló cikksorozat szerkesztői előszavában Harvey¹⁷ elismerte: „Valóban kellemetlennek találom azokat a hitnézeteket, amelyek akadályozzák a munkámat.” Ámde hozzátette: „De talán mi is könnyen megfeledkezünk arról, hogy a sebészet olyan hivatás, amely az orvosok személyes technikájától függ. A technika pedig tökéletesíthető.”

Bolooki professzor¹⁸ egy kínos jelentésre figyelt fel, amely szerint az egyik legforgalmasabb baleseti kórház Dade County-ban (Florida), „általános irányelvként megtagadta” a Tanúk kezelését. Rámutatott, hogy „a legtöbb sebészeti eljárás a betegek ezen csoportjánál a szokásosnál kevesebb kockázattal jár”. Majd hozzátette: „Bár a sebészek talán úgy érzik, hogy megfosztják őket a korszerű orvostudomány egyik eszközétől . . . meg vagyok győződve róla, hogy ezeket a betegeket operálva nagyon sokat tanulnak.”

Ahelyett, hogy gondnak tekintenék a Tanúkat, egyre több és több orvos szakmai kihívásként fogadja el a helyzetet. És miközben eleget tesznek ennek a kihívásnak, olyan gyakorlati normákat dolgoznak ki e csoport számára, amelyeket országszerte számos egészségügyi központ is elfogad. Ezek az orvosok ugyanakkor a legjobb kezelésről gondoskodnak, amely teljes mértékben a beteg javát szolgálja. Gardner és szerzőtársai megjegyezték:¹⁹ „Kinek van haszna abból, ha a beteg meggyógyul testi betegségéből, ámde úgy látja, hogy az Istennel való kapcsolata és szellemi élete veszélyeztetve van, aminek következménye egy értelmét vesztett élet, ami talán rosszabb, mint maga a halál?”

A Tanúk elismerik, hogy orvosi szemszögből nézve a meggyőződésükhöz való szilárd ragaszkodás egy fokkal növeli a kockázatot és talán bonyolultabbá teszi kezelésüket. Ennek megfelelően általában a szokásosnál jobban értékelik a kapott kezelést. Azon túlmenően, hogy megvan bennük a mélységes hit és az erős élni akarás, készségesen együttműködnek az orvosokkal és az egészségügyi személyzettel. Így a beteg és az orvos együtt néz szembe ezzel a páratlan kihívással.

HIVATKOZÁSOK

1. Jehova tanúi és a vérkérdés. Brooklyn, NY, Watchtower Bible and Tract Society, 1977, 1—64. oldal

2. Az Őrtorony 1978; 99 (June 15):29—31.

3. Hypotensive anesthesia facilitates hip surgery, MEDICAL NEWS. JAMA 1978; 239:181.

4. Hetastarch (Hespan)—a new plasma expander. Med Lett Drugs Ther 1981; 23:16.

5. Hamstra RD, Block MH, Schocket AL:Intravenous iron dextran in clinical medicine. JAMA 1980; 243:1726—1731.

6. Lapin R: Major surgery in Jehovah’s Witnesses. Contemp Orthop 1980; 2:647—654.

7. Fuerst ML: ‘Sonic scalpel’ spares vessels. Med Trib 1981; 22:1,30.

8. Gonzáles ER: The saga of ‘artificial blood’: Fluosol a special boon to Jehovah’s Witnesses. JAMA 1980; 243:719—724.

9. Ott DA, Cooley DA: Cardiovascular surgery in Jehovah’s Witnesses. JAMA 1977; 238:1256—1258.

10. Roen PR, Velcek F: Extensive urologic surgery without blood transfusion. NY State J Med 1972; 72:2524—2527.

11. Nelson CL, Martin K, Lawson N, et al: Total hip replacement without transfusion. Contemp Orthop 1980; 2:655—658.

12. Herbsman H: Treating the Jehovah’s Witness. Emerg Med 1980; 12:73—76.

13. Medicolegal Forms With Legal Analysis. Chicago, American Medical Association, 1976, p. 83.

14. Paris JJ: Compulsory medical treatment and religious freedom: Whose law shall prevail? Univ San Francisco Law Rev 1975; 10:1—35.

15. Kelly AD: Aequanimitas Can Med Assoc J 1967; 96:432.

16. Kolins J: Fatalities from blood transfusion. JAMA 1981; 245:1120.

17. Harvey JP: A question of craftsmanship. Contemp Orthop 1980; 2:629.

18. Bolooki H: Treatment of Jehovah’s Witnesses: Example of good care. Miami Med 1981; 51:25—26.

19. Gardner B, Bivona J, Alfonso A, et al: Major surgery in Jehovah’s Witnesses. NY State J Med 1976; 76:765—766.

Függelék

Vér: Kinek a döntése és kinek a lelkiismerete?

Írta: J. Lowell Dixon, M.D.

Utányomás a New York State Journal of Medicine engedélyével, 1988; 88:463—464, copyright by the Medical Society of the State of New York.

AZ ORVOSOK vállalták, hogy legjobb tudásuk, gyakorlottságuk és tapasztalataik szerint részt vesznek a betegségek és a halál elleni harcban. De mi a helyzet akkor, ha egy beteg elutasítja az ajánlott kezelést? Ez leggyakrabban akkor fordul elő, ha a beteg Jehova Tanúja, a kezelés pedig teljes vér, koncentrált vörösvértestek, plazma vagy vérlemezkék alkalmazása.

Amikor vér alkalmazására kerül sor, az orvos úgy érezheti, hogy megköti az egészségügyi személyzet kezét az, ha egy beteg a vér nélküli kezelés mellett dönt. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy gyakran azok a betegek sem követik az orvos javaslatait, akik nem Jehova Tanúi. Appelbaum és Roth¹ szerint az egyetemi klinikák betegeinek 19%-a legalább egy kezelést vagy eljárást elutasított, sőt az ilyen elutasítások 15%-a „potenciálisan életveszélyes volt”.

Amiatt az általános szemlélet miatt, hogy „az orvos ismeri a legjobban” a lehetőségeket, a legtöbb beteg az orvosa gyakorlottságára és tudására hagyatkozik. De őszintén szólva nagyon veszélyes lenne, ha egy orvos tudományos ténynek tekintené ezt a kijelentést és eszerint kezelné a betegeket. Igaz, a képzettség, a diploma, és a tapasztalat figyelemre méltó kiváltságokat biztosít az orvosok számára az egészségügyi kérdések területén. Azonban a betegeknek is vannak jogai. És mint tudjuk, a törvény (sőt az Alkotmány is) a jogokra helyezi a nagyobb súlyt.

A legtöbb kórház falán található egy felirat „A beteg jogai” címmel. Ezen jogok egyike a megalapozott elfogadás, amit még pontosabban, megalapozott választásnak lehetne hívni. Miután a beteget tájékoztatták a különféle kezelések (vagy azok elmulasztásának) várható eredményeiről, ő dönti el, melyiknek veti magát alá. Az Albert Einstein Kórházban (New York, Bronx) egy elvi állásfoglalás a vérátömlesztésről és Jehova Tanúiról kijelentette: „Bármely felnőtt betegnek, aki cselekvőképes, joga van elutasítani egy kezelést, függetlenül attól, hogy ennek milyen káros hatásai lehetnek az egészségére.”²

Bár az orvosok különböző kijelentéseket tehetnek az etikáról vagy a felelősségről, a bíróságok a beteg választásának elsődlegességét hangsúlyozzák.³ A New York-i Fellebbviteli Bíróság kijelentette: „A beteg legfőbb joga, hogy meghatározza saját kezelésének menetét . . . [Egy] orvos ne érezze úgy, hogy nem tett eleget törvényes és szakmai kötelességének, amikor tiszteletben tartja a felnőtt beteg jogát egy orvosi kezelés elutasítására.”⁴ A bíróság ezenkívül megjegyezte: „Noha fontos az orvosi szakma etikai tisztessége, annak nem lehet nagyobb súlya az itt megállapított alapvető egyéni jogoknál.” Az egyén szükséglete és óhaja a legfőbb, nem pedig az intézmény követelménye.”⁵

Ha egy Tanú elutasítja a vért, az orvosoknak kínzó lelkiismeret-furdalásuk lehet, mivel úgy érezhetik, nem tették meg a tőlük telhető maximumot. A Tanú viszont azt kéri a lelkiismeretes orvostól, hogy az adott körülményekhez képest a lehető legjobb kezelést válassza ki. A gyógymódot gyakran bizonyos szempontoknak megfelelően módosítani kell, például magas vérnyomás, komoly gyógyszerallergia vagy egy-egy drága berendezés elérhetetlensége miatt. A Tanú betegekkel kapcsolatban az orvosokat arra kérik, hogy az orvosi vagy a sebészeti problémát a beteg lelkiismeretével, valamint a vértől való tartózkodásra vonatkozó erkölcsi/vallási döntésével összhangban kezeljék.

A Tanú betegeken végzett komoly műtétekről szóló beszámolók azt mutatják, hogy sok orvos jó lelkiismerettel és sikerrel képes helyt adni annak a kérésnek, hogy ne alkalmazzon vért. Például 1981-ben Cooley 1026 szív-érrendszeri műtétet tekintett át, amelynek 22%-át gyerekeken végezték el. Megállapította, hogy „a műtéti kockázat Jehova Tanúi csoportjához tartozó betegeknél lényegében nem volt nagyobb, mint másoknál”.⁶ Kambouris⁷ beszámol olyan Tanúkon végzett komoly műtétekről, akik közül egyesektől korábban „megtagadták a sürgősen szükséges operáció elvégzését a vér elutasítása miatt”. Ezt mondta: „Kezelés előtt minden beteg ígéretet kapott, miszerint vallási meggyőződését a műtét alakulásától függetlenül tiszteletben fogják tartani. Ezen elv alkalmazásának nem voltak kellemetlen következményei.”

Ha egy beteg Jehova Tanúja, a választás kérdésén túl a lelkiismeret is szerepet játszik. Nem elegendő, ha csak az orvos lelkiismeretére gondolnak ilyenkor. Mert mi a helyzet a beteg lelkiismeretével? Jehova Tanúi az életet Isten adományának tekintik, aminek jelképe a vér. Hisznek a Biblia parancsában, miszerint a keresztényeknek „tartózkodniuk kell a vértől” (Cselekedetek 15:28, 29).⁸ Amennyiben egy orvos atyáskodóan áthágná az ilyen beteg mély és régóta vallott vallási meggyőződését, az eredmény tragikus lehet. II. János Pál pápa megjegyezte, hogy „a legfájdalmasabb ütés, ami az emberi méltóságot érheti” az, ha valakit a lelkiismeretének áthágására kényszerítenek. „Bizonyos értelemben ez rosszabb annál, mintha a fizikai halálát okoznák vagy megölnék.”⁹

Míg Jehova Tanúi a vért vallási okokból utasítják el, egyre több és több beteg választja a vér elkerülését az olyan kockázatok miatt, mint az AIDS, a non-A, non-B hepatitis, és az immunológiai reakciók. Kifejthetjük nekik a nézőpontunkat arról, hogy az ilyen kockázatok az előnyökkel történő összehasonlításban vajon jelentéktelennek tűnnek-e. Az American Medical Association szerint „végső soron a beteg dönti el, hogy az orvos javaslata alapján kéri-e a kezelést, illetve a műtétet, vagy megkockáztatja, hogy ezek nélkül éljen. Ez az egyén természetes joga, amit a törvény elismer.”¹⁰

Ezzel kapcsolatban Macklin¹¹ foglalkozik a kockázat/előny témával egy olyan Tanúra vonatkozóan, „aki a vérátömlesztés megtagadásával elvérzésnek tette ki magát.” Egy orvostanhallgató ezt mondta: „Teljesen tudatánál volt. Mit lehet tenni, amikor a vallási meggyőződés megakadályozza a kezelés egyetlen módját?” Macklin így vélekedett: „Mi komolyan azt hihetjük, hogy ez az ember hibát követ el. Jehova Tanúi viszont abban hisznek, hogy a vérátömlesztés . . . örök kárhozatot eredményez[het]. Gyakorlottak vagyunk az orvostudományban előforduló kockázat/előny analízisek készítésében, de ha az örök kárhozatot a maradandó földi élet ellenében mérlegeled, az analízis más megvilágítást kap.”¹¹

Vercillo és Duprey¹² a Journal-nak ebben a számában utal az In re Osborne-re, hogy kihangsúlyozza az eltartottak biztonságáról való gondoskodást. De hogyan oldódott meg ez az eset? Két kisgyerek súlyosan megsérült apjáról volt szó. A bíróság meghatározta, hogy amennyiben a férfi meghalna, a rokonok gondoskodnak majd anyagilag és szellemileg a gyerekeiről. Így, miként más mai esetekben is,¹³ a bíróság nem talált olyan kényszerítő körülményt, ami a beteg kezelésre vonatkozó kívánságának figyelmen kívül hagyását indokolta volna; a számára mélységesen kellemetlen bírósági eljárás a kezelés engedélyezésére jogtalan volt.¹⁴ Az alternatív kezelés eredményeként a beteg felépült, és továbbra is gondoskodott családjáról.

Vajon nem az igaz tehát, hogy az esetek nagy többsége, amivel az orvosok szembekerültek, vagy szembe fognak kerülni, kezelhető vér nélkül is? Amiről tanultunk és amire ismereteink kiterjednek, az leginkább orvosi problémákkal kapcsolatos. Azonban a betegek emberi lények, akiknek egyéni értékrendjét és céljait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ők vannak leginkább tisztában azzal, mi a legfontosabb számukra, ők ismerik saját erkölcsi értékeiket és lelkiismeretüket, ami az élet értelmét jelenti számukra.

A Tanú betegek vallási meggyőződésének tiszteletben tartása kihívás lehet gyakorlottságunkkal szemben. Amikor azonban ezzel a kihívással találkozunk, azokat az értékes szabadságjogokat hangsúlyozzuk, amelyeket valamennyien becsben tartunk. Amint azt John Stuart Mill találóan megfogalmazta: „Egyetlen társadalmat sem nevezhetünk szabadnak, bármilyen legyen is annak kormányzati formája, ha ezeket a szabadságjogokat nem tisztelik teljes mértékben . . . A saját egészségét mindenki önmaga tudja a leginkább megőrizni, testi, elmebeli és szellemi vonatkozásban egyaránt. Az emberiség többet nyer azzal, ha elfogadja, hogy az egyének úgy élnek, ahogy az önmaguk előtt jónak tűnik, mint azzal, ha mindenkit arra kényszerítene, hogy úgy éljen, ahogy az a többieknek jó.”¹⁵

[HIVATKOZÁSOK]

1. Appelbaum PS, Roth LH: Patients who refuse treatment in medical hospitals. JAMA 1983; 250:1296—1301.

2. Macklin R: The inner workings of an ethics committee: Latest battle over Jehovah’s Witnesses. Hastings Cent Rep 1988; 18 (1):15—20.

3. Bouvia v Superior Court, 179 Cal App 3d 1127, 225 Cal Rptr 297 (1986); In re Brown, 478 So 2d 1033 (Miss 1985).

4. In re Storar, 438 NYS 2d 266, 273, 420 NE 2d 64, 71 (NY 1981).

5. Rivers v Katz, 504 NYS 2d 74, 80 n 6, 495 NE 2d 337, 343 n 6 (NY 1986).

6. Dixon JL, Smalley MG: Jehovah’s Witnesses. The surgical/ethical challenge. JAMA 1981; 246:2471—2472.

7. Kambouris AA: Major abdominal operations on Jehovah’s Witnesses. Am Surg 1987; 53:350—356.

8. Jehovah’s Witnesses and the Question of Blood. Brooklyn, NY, Watchtower Bible and Tract Society, 1977, pp 1—64.

9. Pope denounces Polish crackdown. NY Times, January 11, 1982, p A9.

10. Office of the General Counsel: Medicolegal Forms with Legal Analysis. Chicago, American Medical Association, 1973, p 24.

11. Kleiman D: Hospital philosopher confronts decisions of life. NY Times, January 23, 1984, pp B1, B3.

12. Vercillo AP, Duprey SV: Jehovah’s Witnesses and the transfusion of blood products. NY State J Med 1988; 88:​493—494.

13. Wons v Public Health Trust, 500 So 2d 679 (Fla Dist Ct App) (1987); Randolph v City of New York, 117 AD 2d 44, 501 NYS 2d 837 (1986); Taft v Taft, 383 Mass 331, 446 NE 2d 395 (1983).

14. In re Osborne, 294 A 2d 372 (DC Ct App 1972).

15. Mill JS: On liberty, in Adler MJ (ed): Great Books of the Western World. Chicago, Encyclopaedia Britannica, Inc, 1952, vol 43, p 273.