A vallás jövője múltjának tükrében

12. rész: i sz. 100—476-ig — Az evangélium világosságának kioltása

„Az ember felfedezte, hogy sokkal kényelmesebb meghamisítani az igazságot, mint megjobbítani önmagát” (Charles Caleb Colton, XIX. századi angol lelkész).

IDŐSZÁMÍTÁSUNK szerint 33-tól fogva, amikor Róma a keresztény hit Megalapítóját kivégezte, a bibliai történelem hatodik világhatalma állandóan harcban állt a keresztényekkel. Bebörtönözte őket, és néhányat az oroszlánok elé vetett közülük. De az első századi római keresztények a szellemi világosságukat továbbra is fényleni engedték még akkor is, amikor a vértanúság olyan formában fenyegette őket, hogy emberi fáklyaként kell Néró kertjét világítaniuk (Máté 5:14). Idővel azonban a helyzet megváltozott.

„A harmadik század korai szakaszában — írja a From Christ to Constantine című könyv — az egyház kezdett tekintélyessé válni.” A tekintélynek azonban ára volt, nevezetesen „ az irányadó mértékek alacsonyabbra helyezése”. Ennek megfelelően „többé már nem volt látható, hogy a keresztény hit követelménye: a keresztény élet”.

Az evangélium világossága pislákolássá halványodott. És „a negyedik században — írja az Imperial Rome című könyv — keresztény írók kijelentették, hogy a keresztény tanítás nemcsak összeegyeztethető a római állampolgársággal, hanem Róma hosszú történelme tulajdonképpen a keresztény világ kezdete . . . Ez burkolt célzás volt arra, hogy Róma isteni elhivatással rendelkezik.”

Ezen a nézeten volt Nagy Konstantin római császár is, és i. sz. 313-ban törvényes vallássá tette a kereszténységet. Azzal, hogy egyesítette az egyházat az állammal, vallási vezetőket állami szolgálatba helyezett, és a vallási ügyek felett engedélyezte az állami ellenőrzést, Konstantin valódi kárt okozott.

Már a második század elején Ignatius, Antiókhia püspöke új módozatot vezetett be a gyülekezeti vezetésben. A vének testülete helyett a monarchikus püspökség egyetlen papot nevezett ki minden egyes gyülekezetben a felügyelet ellátására. Körülbelül egy évszázaddal később Cyprianus, Karthágó püspöke kibővítette ezt a hierarchikus papi rendszert egy monarchikus, hét fokozatból álló rangsorrá. A rangsor legfelső helyét a püspök foglalta el, utána következtek a papok, a diakónusok, aldiakónusok és más fokozatok. A nyugati egyház később bevezetett még egy nyolcadik fokozatot is, míg a keleti egyház megelégedett egy ötfokozatú hierarchiával.

Hová vezetett az állami jóváhagyással összekapcsolt egyházi vezetés ezen formája? Az Imperial Rome című könyv kijelenti: „Csupán 80 évvel az utolsó nagy keresztény üldözési hullám után, az egyház saját maga kezdte kivégezni az eretnekeket, és papjainak hatalma szinte a császáréval volt egyenértékű.” Bizonyos, hogy Krisztus nem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy a tanítványai „nem részei a világnak”, és hogy hódítsák meg azt, nem erővel, hanem a hitükkel (János 16:33; 17:14; vö. 1János 5:4).

„Szentek” és görög istenek

A pogány eszmék már jóval Konstantin ideje előtt meghamisították a keresztény vallást. Görögország mitikus istenei, amelyek valaha erősen befolyásolták Róma vallását, a keresztény vallásra is hatással voltak. „Mire Róma császári hatalom lett — mondja a Roman Mythology című könyv — Jupiter hasonlóvá vált a görög Zeuszhoz . . . Később Jupiter imádati rangja ez lett: Optimus Maximus, a Legjobb és a Legnagyobb. Ezt a címet átvitték a kereszténységbe, és számos emlékmű feliratán olvasható.” A The New Encyclopædia Britannica hozzáteszi: „A kereszténységben a görög hősök, sőt még az istenségek is fennmaradtak mint szentek.”

M. A. Smith író fejtegetése szerint ez azt jelentette, hogy a „számos istencsoport összekeveredett, és a helyi különbségek elhomályosodtak . . . Az emberek hajlottak arra a nézetre, hogy a különféle istenségek csupán a nevükben különböznek egymástól, valójában azonban egyetlen nagy hatalmasságra vonatkoztak . . . Egyenlőségjelet lehetett tenni az egyiptomi Ízisz, az efézusi Artemisz és a szíriai Asztarte közé. Segítségül lehetett hívni a görög Zeuszt, a római Jupitert, az egyiptomi Amon-Rét és még a zsidó Yahweh-t is, mivel ezek mind az egyetlen, nagy Hatalmasság nevei voltak.”

Miközben a kereszténység görög és római eszmékkel vegyült Rómában, változásokon ment keresztül más helyeken is. Alexandriában, Antiókhiában, Karthágóban és Edesszában, azaz a teológiai tevékenység valamennyi központjában a vallásos gondolkodás egymástól különböző irányzatait fejlesztették ki. Herbert Waddams, Canterbury egykori anglikán kanonokja megállapítja, hogy például az alexandriai irányzat „különösen a platóni eszmék befolyása alatt állt” és jelképes jelentést tulajdonított az „Ószövetség” legtöbb kijelentésének. Az antiókhiai irányzat erőteljesebb betű szerinti értelmezéssel és alaposabb kritikával fogadta a Bibliát.

A távolság, a kommunikáció hiánya és a nyelvi félreértések még tovább fokozták a különbségeket. A kialakult helyzetért azonban elsősorban a vallási vezetők függetlenségi szelleme és önző nagyravágyása volt felelős, mivel hajlandók voltak meghamisítani az igazságot személyes előnyökért, kioltva ezáltal az evangélium világosságát.

Amit hamisan ’tudomány’-nak neveznek

Már az első században is, a keresztényekre hatással voltak a hamis vallásos tanítások. Ezért figyelmeztette Pál Timótheust, hogy forduljon el „az áltudomány üres fecsegéseitől” (1Timótheus 6:20, 21). Ez a kifejezés utalhatott a gnoszticizmusnak nevezett mozgalomra, amely a második század elején nyert teret, de nyilvánvalóan az első században indult útjára, valószínűleg egy bizonyos Simon mágus által. Néhány szerző azt állítja, hogy ez a személy azonos lehetett a Bibliában a Cselekedetek 8:9-ben említett Simonnal.

A gnoszticizmus neve a görög „ismeret” jelentésű gnoʹsis szóból származik. A gnosztikus csoportok azt állították, hogy a megmentés a dolgok mélyére hatoló különleges misztikus ismereten alapszik, amely az egyszerű keresztények számára ismeretlen. Úgy érezték, hogy ezen ismeret birtokában, képesek voltak „a Jézus által feltárt rejtett igazságot” tanítani, amint a The Encyclopedia of Religion írja.

A gnosztikus elméletnek számos eredete volt. A gnosztikusok Babilonból vették azt a gyakorlatot, hogy a bibliai számoknak rejtett értelmet tulajdonítottak, amelyek feltételezésük szerint misztikus igazságokat tártak fel. A gnosztikusok azt is tanították, hogy mivel a szellem jó, minden anyag önmagából fakadóan gonosz. „Ez ugyanaz az okfejtés — mondja Karl Frick német szerző —, mint amely fellelhető volt a perzsa dualizmusban és a Távol-Keleten a kínai ’jin’ és ’jang’-ban.” A gnosztikus írásokban bemutatott „kereszténység” vitathatatlanul nem keresztény forrásokra támaszkodik. Ezért, hogyan lehetne az „a Jézus által feltárt rejtett igazság”?

R. E. O. White tudós a gnoszticizmust „filozófikus spekuláció, babona, félmágikus rítusok, sőt olykor fanatikus és visszataszító kultusz” egyvelegének nevezi. Andrew M. Greeley, az Arizóna Egyetem munkatársa kijelenti: „A gnosztikusok Jézusa olykor zavaros, olykor érthetetlen és olykor meglehetősen hátborzongató.”

A Krisztusról szóló igazság elferdítése

A gnosztikusok nem voltak egyedül a Krisztusról szóló igazság elferdítésében. Nestorius, az V. század elején élt konstantinápolyi pátriárka azt tanította, hogy Krisztus tulajdonképpen két személy volt egyben, az ember Jézus, és Isten isteni Fia. Krisztus világrahozatalával Mária az embert szülte meg, nem pedig az isteni Fiút. Ez a nézet nem egyezett a monofizitizmussal („egytermészetű”), amely azt tartotta, hogy Isten és a Fia közötti egység elválaszthatatlan. Jézus, noha két természete volt, valójában csak egy, teljesen Isten, és ugyanakkor teljesen ember. Ennek megfelelően Mária valójában az Istent szülte meg, nem csupán az ember Jézust.

Mindkét teória egy régebbi viszálykodás folytatása volt, amely az előző évszázadokban támadt. Arius, alexandriai pap azt bizonygatta, hogy Krisztus alacsonyabb rangú, mint az Atya. Ezért elutasította a homousion (egylényegű) kitétel használatát Krisztusnak Istenhez való viszonya leírásában. A niceai zsinat i. sz. 325-ben nem fogadta el az ő álláspontját és kimondta, hogy Jézus valóságosan ’egylényegű az Atyával’. A khalcedoni zsinat i. sz. 451-ben kijelentette, hogy Kirsztus megtestesült Isten. A babilóniai—egyiptomi—görög háromságisten fogalom ezzel kiszorította Krisztusnak azt a tanítását, hogy ő és az Atyja két különálló személy, és semmiképpen sem egyenrangúak (Márk 13:32; János 14:28).

Valójában Tertullianus (körülbelül i. sz. 160—230), az észak-afrikai egyház egyik tagja vezette be a „háromság” szót, amely meghonosodott a kereszténység szóhasználatban, mielőtt Arius megszületett volna. Tertullianus volt az első teológus, aki főleg latinul írt görög helyett, ami segített alapot teremteni a nyugati teológiának. Az ő nyomdokain járt „szent” Ágoston, egy másik észak-afrikai teológus, mintegy kétszáz évvel később. „Általánosan elfogadott nézet, hogy a legnagyobb ókori keresztény gondolkodó volt [Ágoston]” — írja a The New Encyclopædia Britannica. Az [enciklopédia] következő szavai azonban elgondolkoztatóak minden őszinte katolikus vagy protestáns számára: „Az ő elméje volt az az olvasztótégely, melyben az Újszövetség vallása a legteljesebben összeolvadt a görög filozófia platóni hagyományával; és ennek az egyesülésnek a segítségével került át mindez a kereszténység középkori római katolicizmus és a reneszánsz protestantizmus világába.”

A katolicizmus válsága

A negyedik század vége felé I. Theodosius császár befejezte azt, amit Konstantin elkezdett annak érdekében, hogy a katolicizmust az állam vallásává tegye. Röviddel ezután bekövetkezett az, amitől Konstantin félt, ugyanis a Római Birodalom kettészakadt. Rómát i. sz. 410-ben elfoglalta egy germán nép, a vizigótok, amely már hosszú ideje szorongatta a birodalmat, és i. sz. 476-ban Odoaker germán hadvezér lemondatta a Nyugatrómai Birodalom császárát, és magát kiáltotta ki királlyá. Ezzel véget ért a Nyugatrómai Birodalom története.

Vajon hogyan alakult a katolicizmus sorsa az új körülmények között? Állítólag i. sz. 500-ban tagjainak száma elérte a világ népességének mintegy 22 százalékát. Azonban ez a hozzávetőlegesen 43 millió személyt kitevő tömeg nagy része a vallási vezetők elnyomása alatt állt, akik kényelmesebbnek találták meghamisítani az igazságot, mintsem megjobbítani önmagukat. Az igaz keresztények evangéliumi világosságát kioltották. Hamarosan azonban született „Valami ’szent’ a sötétségből”, amint azt a következő cikkünk tárgyalja.

[Kiemelt rész az 55. oldalon]

Néhány példa a gnosztikus vallási tanokra vonatkozóan

Markion (második század) különbséget tett a Jézusnak alárendelt, tökéletlen „ószövetségi” Isten, és Jézus Atyja, az ismeretlen „újszövetségi” szeretet Istene között. „Az ismeretlen isten eszméje a gnoszticizmus egyik alapvető tétele” — állítja a The Encyclopedia of Religion. Ezt az ismeretlen istent „az emberi értelem számára hozzáférhetetlen, legfőbb Értelem” fogalmával azonosítják. Az anyagi világ teremtője viszont, aki alárendelt helyzetben van és nem rendelkezik tökéletes értelemmel, úgy ismeretes, mint a Demiurgosz.

Montanus (második század) Krisztus küszöbönálló visszatéréséről és a mai Törökország területén felállítandó Új-Jeruzsálemről prédikált. Többet foglalkozott az életvitelt érintő kérdésekkel, mint az elméleti tantételekkel. Kétségtelen, hogy a keresztény tanítás eredeti értékeit próbálta helyreállítani, azonban túlzásokba esett. A mozgalom végül éppen az általa kárhoztatott feslettség áldozatává vált.

Valentinus (második század) görög költő, és minden idők legjelentősebb gnosztikus gondolkodója. Azt állította, hogy jóllehet Jézus éteri teste áthaladt Mária testén, valójában nem tőle született. Erre a kitételre azért volt szükség, mert a gnosztikusok szerint minden anyagi dolog gonosz. Jézusnak tehát nem lehetett anyagi teste, mert egyébként ő is gonosz lett volna. A gnosztikusokként ismert doketisták azt tanították, hogy a Jézussal kapcsolatos összes emberi dolog csupán látszat és illúzió. Ez vonatkozik a halálára és a feltámadására is.

Manes (harmadik század) al-Bābilīyu-nak nevezték, ami azt jelenti arabul: „a babiloni”, ugyanis azt hirdette magáról, hogy ő „az Isten Babilonba érkezett hírnöke”. Egy egyetemes vallás létrehozására törekedett a keresztény tanítás, a buddhizmus és a zoroasztrizmus elemeinek egyesítése révén.

[Kép az 54. oldalon]

Konstantin a keresztény és a pogány imádat egyesítésével elősegítette az evangéliumi világosság kioltását