Semmi sem jobb, mint az igazság

G. N. Van der Bijl elmondása alapján

Átadtak a Gestapónak, és Németországba vittek, a Berlin közelében lévő sachsenhauseni koncentrációs táborba, 1941 júniusában. Ott voltam — mint a 38190-es számú rab — 1945 áprilisáig, a hírhedt halálmenetig. Mielőtt azonban leírnám azokat az eseményeket, hadd magyarázzam el, hogyan lettem elítélt.

ROTTERDAMBAN születtem, Hollandiában, röviddel azután, hogy kitört az első világháború 1914-ben. Édesapám a vasútnál dolgozott, kis lakásunk pedig a vasúti sínek közelében volt. Amint a háború 1918-ban a végéhez közeledett, sok úgynevezett válságvonatot láttam, amint elsüvöltött mellettünk. Kétségkívül sebesült katonákkal volt tele, akiket a frontról szállítottak haza.

Tizenkét éves koromban otthagytam az iskolát, hogy munkát vállaljak. Nyolc évvel később felszolgáló lettem egy utasszállító hajón, és a következő négy évben Hollandia és az Egyesült Államok között hajóztam.

Amikor 1939 nyarán kikötöttünk New Yorkban, egy másik világháború fenyegetett. Így amikor egy férfi feljött a hajónkra és felajánlotta nekem a Government (Kormányzat) könyvet, amely egy igazságos kormányzatról beszélt, örömmel elfogadtam. Amikor visszatértünk Rotterdamba, kezdtem szárazföldi munka után nézni, mivel az élet a tengeren nem tűnt többé biztonságosnak. Szeptember 1-jén Németország megszállta Lengyelországot, és a nemzetek belesodródtak a második világháborúba.

Tanulom a Biblia igazságát

Egy vasárnap reggel, 1940 márciusában, éppen meglátogattam nős testvéremet, amikor egy Jehova Tanúja csöngetett. Mondtam neki, hogy már kaptam egy Government könyvet, és megkérdeztem őt a mennyről és arról, hogy ki jut oda. Olyan világos és ésszerű választ kaptam, hogy azt mondtam magamban: „Ez az igazság.” Megadtam neki a címemet, és meghívtam, hogy látogasson meg az otthonomban.

Mindössze három látogatás után, mialatt mélyreható bibliai beszélgetéseket folytattunk, elkezdtem járni a Tanúval a házról házra végzett prédikálómunkába. Amikor megérkeztünk a területre, megmutatta nekem, hol kezdjem, és magamra hagyott. Abban az időben sok új személyt így vezettek be a prédikálómunkába. Azt javasolták, hogy mindig egy kapualjban legyek, amikor felkínálom a kiadványokat, annak érdekében, hogy ne lássanak az utcán. Elővigyázatosságra volt szükség a háború első napjaiban.

Három héttel később, 1940. május 10-én a német hadsereg megszállta Hollandiát, és május 29-én Seyss-Inquart, a Reich megbízottja kijelentette, hogy Jehova Tanúi szervezetét betiltották. Csak kis csoportokban találkoztunk, és óvatosak voltunk, hogy titokban tartsuk az összejöveteli helyeinket. Különösen erősítettek bennünket a körzetfelvigyázó látogatásai.

Erős dohányos voltam, így amikor cigarettával kínáltam a Tanút, aki tanulmányozott velem, és megtudtam, hogy nem dohányzik, azt mondtam: „Sohasem tudnék lemondani a dohányzásról!” Röviddel azután azonban, amint az utcán sétáltam, arra gondoltam: „Ha Tanú leszek, igazi Tanú akarok lenni.” Így soha többé nem dohányoztam.

Kiállok az igazság mellett

Nem egészen három hónappal azután, hogy találkoztam a Tanúval a testvérem ajtajánál, 1940 júniusában szemléltettem Jehovának tett önátadásomat, és megkeresztelkedtem. Néhány hónappal később, 1940 októberében beléptem a teljes idejű szolgálatba mint úttörő. Abban az időben kaptam egy úgynevezett úttörőzakót. Sok zsebe volt a könyvek és füzetek számára, és egy kabát alatt lehetett viselni.

Gyakorlatilag a német megszállás kezdetétől Jehova Tanúit módszeresen felkutatták és letartóztatták. Egy reggelen 1941 februárjában a szántóföldi szolgálatban voltam néhány másik Tanúval. Mialatt megszólították az embereket egy háztömb egyik oldalán, én a tömb másik oldalán tevékenykedtem, hogy találkozzak az emberekkel. Kis idő múlva, amikor elmentem, hogy megnézzem, miért késnek, találkoztam egy férfival, aki ezt kérdezte: „Önnél is van ezekből a kis könyvekből?”

„Igen” — válaszoltam. Akkor letartóztatott, és bevitt a rendőrségre. Őrizetben tartottak csaknem négy hétig. A legtöbb rendőr barátságos volt. Mindaddig, amíg valakit át nem adtak a Gestapónak, a személy biztosíthatta a szabadon bocsátását egyszerűen azáltal, hogy aláírt egy írásos nyilatkozatot, miszerint nem terjeszt többé bibliai irodalmat. Amikor megkértek, hogy írjak alá egy ilyen nyilatkozatot, azt feleltem: „Még ha egy- vagy kétmillió guldent kínálnának is fel, akkor sem írnám alá.”

Még egy kis ideig ott tartottak, majd átadtak a Gestapónak. Azután elvittek a sachsenhauseni koncentrációs táborba, Németországba.

Az élet Sachsenhausenben

Amikor 1941 júniusában megérkeztem, már közel 150 Tanú volt Sachsenhausenben, főként németek. Bennünket, új rabokat a tábor olyan részébe szállítottak, amelyet Elkülönítőnek neveztek. Az ott lévő keresztény testvéreink pártfogásukba vettek minket, és felkészítettek, mire számíthatunk. Egy héttel később további Tanúkat szállítottak hajóval Hollandiából. Először azzal bíztak meg bennünket, hogy egy helyben álljunk a barakkok előtt reggel hét órától este hatig. Néha a raboknak mindennap ezt kellett csinálniuk egy héten keresztül vagy még tovább.

A durva bánásmód ellenére a testvérek felismerték, hogy égető szükség van arra, hogy szervezettek maradjunk, és szellemi táplálékot vegyünk magunkhoz. Mindennap valakit kijelöltek, hogy felkészüljön bibliaszöveggel kapcsolatos gondolatokkal. Később a gyűjtőhelyen, az udvaron a Tanúk egyenként odamentek hozzá, és meghallgatták, amire felkészült. Valahogyan rendszeresen becsempésztek irodalmat a táborba, így valójában minden vasárnap összejöttünk, és együtt tanulmányoztuk ezt a bibliai irodalmat.

Valamilyen úton becsempésztek egy példányt Sachsenhausenbe a Children (Gyermekek) című könyvből is, melyet 1941 nyarán adtak közre az egyesült államokbeli St. Louisban megtartott kongresszuson. Szétszedtük a könyvet — ezáltal a lehető legkisebb volt annak kockázata, hogy megtalálják és megsemmisítik —, és körbeadtuk a részeket a testvérek között, így mindegyikünk felváltva elolvashatta azokat.

Rövid idő múlva a tábori vezetőség megtudta, hogy összejöveteleket tartunk. A Tanúkat ezért elkülönítették egymástól, és külön barakkokba helyezték őket. Ez nagyszerű lehetőséget nyújtott arra, hogy más raboknak prédikáljunk, és ennek eredményeképpen sok lengyel és ukrán személy, valamint mások is elfogadták az igazságot.

A nácik nem titkolták, hogy feltett szándékuk megtörni vagy megölni a Bibelforschereket, ahogyan Jehova Tanúit hívták. A ránk gyakorolt nyomás ezért kemény volt. Azt mondták, hogy szabadon engednének bennünket, ha aláírnánk egy nyilatkozatot, amelyben megtagadjuk a hitünket. Néhány testvér kezdett így érvelni: „Ha szabad vagyok, többet tehetek Jehova szolgálatában.” Bár néhányan aláírták, a legtöbb testvérünk megőrizte hűségét minden nyomor, megaláztatás és bántalmazás ellenére is. Néhány személyről azok közül, akik megalkudtak, soha nem hallottunk többet. Örömteli azonban, hogy mások később visszatértek, és még mindig tevékeny Tanúk.

Rendszeresen arra kényszerítettek minket, hogy végignézzük, amint a rabokat kegyetlen testi bántalmazásnak vetették alá, például amikor 25 ütést mértek rájuk egy bottal. Egy alkalommal végignézették velünk négy férfi felakasztását. Azok a tapasztalatok valóban hatást gyakorolnak az emberre. Az egyik testvér, egy magas, jóvágású férfi, aki ugyanabban a barakkban lakott, ahol én, azt mondta nekem: „Mielőtt idejöttem, amint vért láttam, rögtön elájultam. De most megkeményedtem.” Mégis, bár talán megkeményedtünk, nem váltunk érzéketlenné. Azt kell hogy mondjam, soha nem tápláltam ellenséges indulatokat, vagy nem éreztem gyűlöletet az üldözőinkkel szemben.

Miután bizonyos ideig egy kommandóval (munkacsapattal) dolgoztam, magas lázzal kórházba szállítottak. Egy kedves norvég orvos és egy csehszlovák ápoló segítettek nekem, és alighanem a kedvességük mentette meg az életemet.

A halálmenet

1945 áprilisára nyilvánvalóvá vált, hogy Németország elveszti a háborút. A nyugati szövetségesek gyorsan haladtak nyugat felől, a szovjetek pedig kelet felől. Lehetetlen volt, hogy a nácik elpusztítsák azokat a százezreket, akik a koncentrációs táborokban voltak, és hogy néhány napon belül nyomtalanul eltüntessék a holttestüket. Ezért úgy döntöttek, hogy megölik a betegeket, a többi rabot pedig a legközelebbi kikötőbe küldik. Azt tervezték, hogy ott hajókra rakják őket, a hajókat pedig elsüllyesztik a tengeren.

A közel 26 000 rabból álló menet április 20-án éjjel indult Sachsenhausenből. Mielőtt elhagytuk a tábort, kiszabadítottuk a beteg testvéreinket a kórházból. Talicskát szereztünk, amelyen szállítani lehetett őket. Összesen 230-an voltunk hat különböző országból. A betegek között volt Arthur Winkler testvér, aki nagyban hozzájárult a munka kiterjesztéséhez Hollandiában. Mi Tanúk a menet végén voltunk, és állandóan bátorítottuk egymást, hogy továbbmenjünk.

Először 36 órát meneteltünk megállás nélkül. Gyaloglás közben valójában elaludtam a rendkívüli fájdalom és kimerültség miatt. Az szóba sem jöhetett, hogy lemaradjunk vagy pihenjünk, mivel ez azzal a kockázattal járt volna, hogy a katonák lelőnek minket. Éjjel a szabad ég alatt aludtunk vagy az erdőkben. Nagyon kevés vagy semmi élelmünk nem volt. Amikor az éhség okozta gyötrelem nagyon erőssé vált, fogkrémet nyalogattam, amelyet a Svéd Vöröskereszttől kaptunk.

Az egyik helyen, mivel a német őrök összezavarodtak azt illetően, hogy hol tartózkodnak az orosz és amerikai csapatok, négy napig táboroztunk az erdőben. Ez szinte isteni gondviselés volt, mivel így nem érkeztünk időben a Lübecki-öbölbe, hogy felszálljunk azokra a hajókra, amelyek a tervek szerint a hullámsírba vittek volna. Végül, a 12 napos és körülbelül 200 kilométeres menetelés után elértük a crivitzi erdőt. Ez nem messze volt a Schwerin nevű várostól, Lübecktől körülbelül 50 kilométerre.

Balra a szovjetek voltak, jobbra pedig az amerikaiak. A nehézfegyverek dübörgéséből és a szüntelen puskaropogásból tudtuk, hogy a frontvonal közelében vagyunk. A német őrök megrémültek; némelyikük megszökött, mások pedig lecserélték katonai egyenruhájukat rabruhára, amelyet a halottakról vettek le, azt remélve, hogy így nem ismerik fel őket. A zűrzavar közepette mi Tanúk összegyűltünk, hogy vezetésért imádkozzunk.

A felelős testvérek úgy döntöttek, hogy a következő nap korai óráiban kellene elindulnunk az amerikai csapatok frontvonalai felé. Bár a raboknak majdnem fele — azok közül, akik elindultak a halálmenetben — meghalt, vagy megölték őket az úton, azonban minden Tanú túlélte azt.

Néhány kanadai katona elvitt Nijmegenig, ahol a nővérem lakott. De amikor odaértem, megtudtam, hogy elköltözött. Így hát elindultam Rotterdam felé. Szerencsére az úton valaki felajánlotta, hogy elvisz egy magánjárművön egészen az úti célomig.

Az igazság az életem

Még azon a napon, amikor Rotterdamba érkeztem, újra jelentkeztem az úttörőmunkára. Három héttel később Zutphenben voltam, a megbízatásom helyén, ahol az elkövetkező másfél évben szolgáltam. Ez idő alatt többé-kevésbé visszanyertem fizikai erőmet. Később kineveztek körzetfelvigyázónak, ahogyan az utazószolgákat hívják. Néhány hónappal később meghívtak az Őrtorony Gileád Biblia Iskolára a New York állambeli South Lansingbe. Miután elvégeztem azt az iskola 12. osztályának tanulójaként 1949 februárjában, kijelöltek Belgiumba.

A szolgálat különböző ágaiban szolgáltam Belgiumban, például csaknem nyolc évet a fiókhivatalban és évtizedeket az utazómunkában mint körzet- és kerületfelvigyázó. 1958-ban feleségül vettem Justine-t, aki társam lett az utazómunkában. Most, amint kezdem érezni az évek súlyát, még mindig megvan az az örömem, hogy bár korlátozott mértékben, de képes vagyok utazófelvigyázó-helyettesként szolgálni.

Ahogy visszatekintek a szolgálatomra, valóban elmondhatom: „Semmi sem jobb, mint az igazság.” Persze, nem volt mindig könnyű. Felismertem, hogy tanulnom kell a hibáimból és gyengeségeimből. Így amikor fiatalokkal beszélgetek, gyakran mondom nekik: „Ti is fogtok hibázni, és lehet, hogy súlyos bűnt követtek el, de ne hazudjatok. Beszéljétek meg a dolgot a szüleitekkel vagy egy vénnel, és azután tegyétek meg a szükséges kiigazításokat.”

A teljes idejű szolgálatom közel 50 éve alatt, melyet Belgiumban töltöttem, abban a kiváltságban részesültem, hogy olyanokat, akiket valamikor kisgyermekként ismertem meg, láthattam vénként vagy körzetfelvigyázóként szolgálni. És láttam, amint az országban élő körülbelül 1700 Királyság-hirdető száma több mint 27 000-re nőtt.

Ezt kérdezem hát: „Lehet annál áldásosabb életút, mint amelyet Jehova szolgálatában töltünk?” Soha nem volt, nincs jelenleg sem, és soha nem is lesz ilyen. Azért imádkozom, hogy Jehova továbbra is vezessen és áldja meg feleségemet és engem, hogy örökké kitarthassunk szolgálatában.

[Kép a 26. oldalon]

Feleségemmel, röviddel 1958-ban történt házasságkötésünk után

„Tegyetek tanítványokká minden nemzetből embereket”

„MENJETEK azért, és tegyetek tanítványokká minden nemzetből embereket, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a szent szellem nevében.” Így fordítja a New World Translation Jézus parancsát, amely a Máté 28:19-ben található. Néhányan azonban kifogásolják ezt a fordítást. Egy vallásos röpirat például a következőt állítja: „A görög szöveg egyetlen lehetséges fordítása: »tegyétek tanítványokká az összes nemzeteket!«” Vajon helyes ez a megállapítás?

Az a fordítás, hogy „tegyétek tanítványokká az összes nemzeteket”, sok bibliafordításban előfordul, és a görög szöveg szó szerinti fordítása. Akkor hát mi az alapja annak az értelmezésnek, hogy „tegyetek tanítványokká minden nemzetből embereket, megkeresztelve őket”? A szövegösszefüggés. Az a kifejezés, hogy „megkeresztelve őket”, nyilvánvalóan egyénekre utal, nem pedig nemzetekre. Hans Bruns német tudós megállapítja: „Az a szó, hogy »őket«, nem a nemzetekre utal (a görögben egyértelmű a különbség), hanem a nemzetek embereire.”

Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogyan tettek Jézus parancsának eleget. Pál és Barnabás kis-ázsiai Derbében való szolgálatáról ezt olvashatjuk: „miután hirdették az evangyéliomot annak a városnak, és sokakat tanítványokká tettek, megtérének Listrába, Ikoniumba és Antiókhiába” (Cselekedetek 14:21). Figyeld meg, hogy Pál és Barnabás nem Derbé városát tették tanítvánnyá, hanem néhány Derbéből való embert.

Ehhez hasonlóan, a Jelenések könyve a végidőre vonatkozóan nem azt jövendölte meg, hogy egész nemzetek fogják Istent szolgálni, hanem „egy nagy sokaság” fog így tenni „minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből” (Jelenések 7:9). A New World Translation tehát igazolt maradt mint megbízható fordítása „a teljes írásnak”, amely „Istentől ihletett” (2Timótheus 3:16).